2011. január 24., hétfő

Ki a Csináló?


Szeretem, hogy a Munka segítségével 2 nap alatt az emberek elméje tisztul. Szeretem, hogy mindez „rajtam” keresztül adódik át nekik, és végtelenül hálás vagyok a Valóságnak, hogy ilyen csodálatos módon láttatja velem a Lét működését. A történetek elengedését, az arcok és szemek felragyogását, a Valódinak az átsejlését. A könnycseppeket, a mosolyokat, az öleléseket. A falak lebomlását, az egymás számára ismeretelen emberek szerelembe esését: egymással és saját magukkal. Mert megértik, hogyan bántották magukat világ életükben. És, hogyan erőlködtek, hogy elfogadják és szeressék saját magukat, és mi mindent tettek azért, hogy ezt másoktól is megkapják. Amikor nincsenek többé történetek, az élet ünnepléssé válik. Minden egyes pillanatban.

Szokás szerint Az Öröm Ezer Nevéből választottam a mai olvasnivalót. Csinálj magadnak egy csésze finom teát, és örömködj a szavakon.

„Amikor már nem hiszed többé el a gondolataidat, akkor csinálás nélkül cselekszel, mert nincs más mód. Meglátod, hogy minden azzal kapcsolatos gondolat, hogy te vagy a csináló, egyszerűen nem igaz. Figyelem a kezet, amit a sajátomnak hívok, ahogy mozdul a teáscsésze felé. Annyi intelligencia van benne, ahogy siklik a levegőben céljának tudatában, megérkezik a csészéhez, az ujjak körbefonják a fület, a kéz felemeli a csészét, odaviszi a szájhoz, megdönti, a tea beömlik a szájba, ahhh. És mindvégig, senki sem csinálja. A csináló valaki egészen más, az, aki az „én vagyok” története mögött van.
         Amikor az elme tiszta, az élet végtelenül egyszerűvé válik. Jön az a gondolat, hogy álljak fel és mossam el az edényeket. Mély izgalmat veszek észre, ahogy a test felemelkedik erre a gondolatra. Oly gyermeki az egész, ahogy kimegy a konyhába, oda a mosogatóhoz. Elfordítom a csapot, érzem a vizet a kezeimen, ráöntök egy kis mosogatószert a szivacsra. Bámulatos. És még csak nem is a mosogatásról szól egészen addig, amíg megfogok egy tányért, és végignézem, ahogy ételmaradékos, ragadósból először vizes és habos lesz, majd végül ragyogó és száraz, hogy újra szolgálhasson. Minden változik. Sosem tudom, hogy valamiből mi lesz. Ha a jövőről szóló gondolatokat nem hiszem el, akkor képtelenség tudni, hogy mi vagyok én és mi a tányér, a mosogatószer, a víz, a buborékok birodalma és a ragyogás.
            A tiszta elme, mely imádja saját zenéjét, ahogy elmegy a széktől a mosogatóig, rájön, hogy bár a még megmaradt gondolatok elragadóan szépségesek, nem igazak. Mint a zene, mint egy filmnek a zenéje, örökké jelentés nélküli, ahogy az élet éppenséggel megtörténni látszik. Ki menne háborúba egy filmzene ellen? Milyen őrültség szállna szembe ilyen egyszerűséggel? Az utolsó ítélet: test felemelkedik és mosogatóhoz megy, mosogatószer, víz, ragyogás. Gyönyörűséges történet. Ennyiről szól az élet. Ez az egyetlen élet.
            Örülök, hogy ez a 63 éves nő vagyok. Szeretem, hogy 75 kiló vagyok, és azt is, hogy semmivel nem vagyok okosabb, mint amilyen vagyok. Szeretem, hogy a bőröm ráncosodik és elveszti a rugalmasságát, szeretem, hogy némely reggeleken szinte teljesen vak vagyok, és a világ csak egy nagy maszat, és alig látom, merre megyek. Szeretem, hogy a kezem letevődik egy bizonyos helyre, és szeretem, ahogy lélegeztetve, beállítva, hajlítva vagyok. Szeretem, amit az ablakon kinézve látok, szilárd képet: fák, ég, fű, téglakémény, leander, ELADÓ HÁZ tábla, sövény, csatorna, kacsák, nem tudom megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Szeretem, ahogy a lépcsőn felfelé menet a lépteim nem túl gyorsak, nem túl lassúak, nem túl szélesek, szeretem, ahogy saját bölcsességükre hallgatva egyszerűen a tökéletes helyre lépnek, a legtökéletesebb ütemben. Milyen csodás a mozgásuk! A kezem kinyúlik a lépcsőkorlát felé, támaszt keresve, gondolat vagy magyarázat nélkül. És megint csak a léptek, és a kéz mozdul, a fej felnéz: szivárvány van a falon. Semmi sem lehetne tökéletesebb, mint pont ez a pillanat.” (Byron Katie)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése