Kedves Andi!
A segítségedet szeretném kérni, mert nem tudom, mi a helyes. Pár hónapja gondok vannak a szüleimmel, el akarnak válni, de igazából még mindig nem határozták el magukat. Mindennapos a feszültség és súrlódás közöttük, Apa most már rendszeresen iszik és nyugtatókat szed (a kettőt együtt is). Egy hónapja megpróbálta megverni Édesanyámat, de a Testvérem és Én közbeavatkoztunk. Két hete viszont újra megtörtént a dolog, de ekkor már Engem is megütött. Azóta azon gondolkodom, hogy el kellene költöznünk (mármint Anya, Öcsém és Én), de Apa azzal fenyegetőzik, hogy ha elhagyjuk, akkor öngyilkos lesz, és félek, hogy tényleg képes lenne ártani magának, ezért hezitálok. Ugyanakkor legbelül egy kis hang azt mondja, hogy el kell mennünk, de ha erre a hangra hallgatok, bűntudatot is érzek, mert nem maradok ott, hogy segítsek neki összeszedni magát. Viszont az sem jó, ha maradunk, mert így rettegek, hogy bántani fog minket. Próbáltam vele beszélgetni arról, hogy talán másképpen láthatná az életet, ha akarná, de teljesen elutasított. Nem tudom, mitévő legyek, nem látok más megoldást, csak a költözést. De lehet, hogy ez csak menekülés, vagy természetes, hogy védeni akarom magam és a szeretteim? Mióta megütött, nem tudok rá Apaként tekinteni. Nagyon szánom őt, amiért idáig süllyedt.
Köszönettel,
Kedves Lány, köszönöm a bizalmadat. Ez egy nagyon összetett problémakör, és már a rövid levélkédből is látni, mennyi fájdalmas történet kavarog ilyenkor bennünk: nem csoda, ha össze vagyunk zavarodva és nem tudunk tiszta fejjel döntést hozni. A kérdésedet, ahogy már tegnap írtam, megosztottam a zárt csoportunkban. Először az én észrevételeimet olvashatod, utána bemásolom a többiekét.
Elsőként is nagyon fontos Apukád alapos megítélése egy Ítélkezőlapon, utána pedig egyenként végigMunkázni az összes vele kapcsolatos ítéletedet. (Ha ehhez segítségre van szükséged, szeretettel ajánlom gyakorlott Facilitátorainkat, akik skype-on, nagyon reális áron dolgoznak.) Ezután Anyukád megítélése következzen, hisz őt áldozatnak, sajnálnivalónak látod ebben a helyzetben. A sajnálataink ugyanúgy megMunkáznivalók, mint a dühünk vagy elkeseredettségünk.
Érdemes ezt a mondatot magadba eresztened, és minél több befejezését megtalálni, ezeket leírni: Ha elköltözünk otthonról, akkor apu… anyu… én…
Pl. Ha elköltözünk otthonról, apu öngyilkos lesz. – Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz? És végig az összes kérdésen és megfordításon. Amíg ezt a gondolatot elhiszed, addig érzelmileg nem tudsz máshogy dönteni, mint hogy maradsz. Nem mintha menni kéne. Ezt csak Te tudhatod. De amíg nem tudok menni, addig nem tudok, mert annyira rabságban tartanak a félelmeimmel kapcsolatos gondolataim, és az általuk kiváltott érzelmek, pl. a bűntudat. Hogy milyen gyereke is vagyok én az apámnak, ha itt hagyom? Mivel „tartozik” egy gyerek a szülőjének, és mivel „tartozik” a szülő a gyerekének? Rengeteg őstörténetünk, kőkorszaki hiedelmünk rejlik a szülő-gyerek kapcsolatban. Mindannyiunk függ a másiktól, jobban mondva ezeknek a megkérdőjelezetlen hiedelmeknek a fenntartásától. Elhittük, hogy a szeretet úgy néz ki, hogy a másikért élünk, feláldozzuk magunkat érte, magunk elé helyezzük, s közben saját magunkat teljesen elszeretetlenítettük.
Sokan félnek, hogy ha megkérdőjelezik ezeket a szülő-gyerek, másokért való felelősség, szeretethez kapcsolódó hiedelmeiket, akkor majd kőszívű, érzéketlen szörnyekké válnak. Nagyon fontos, hogy a hiedelem megkérdőjelezése nem azt jelenti, hogy az ellenkezőjét hisszük el! Hanem a megfordítások által semmit nem fogunk tudni elhinni, nem fogunk beragadni a történeteinkbe, így szabadon áramlik a szeretet. Mert a szeretetet csak ezek a hiedelmeink takarják el előlünk. Ha ők nincsenek, a szeretet automatikus. És nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy azt eddig az elménkben elképzeltük.
A Munkában sosem adunk tanácsokat, hisz fogalmunk sem lehet, mi zajlik a másik emberben, hogy számára mi a következő lépés. Nincs helyes és helytelen lépés. Csak lépések vannak, amikről az elménk gyárt egy értelmezést a beinduló hiedelmeink alapján, és elhiteti velünk, hogy ez most helyes vagy sem. Helyes-e elhagyni az apukádat vagy helytelen? Helyes-e megmenteni anyukádat vagy sem? Ha valami „bajuk” lesz, akkor rögtön „helytelennek” fog minősülni még a legbölcsebben, legnagyobb körültekintéssel meghozott döntés is. Ha pedig „jól sül el a dolog”, akkor örvendezhetsz, hogy „helyes” döntést hoztál, miközben ugyanazt csináltad. Miközben semmi más nem történt, mint hogy az adott helyzetben a kisebb ellenállás, a kisebb félelem felé mentél, nem tudod másképp csinálni. Egyikőnk sem tudja. Amíg jobban félek attól, hogy apu öngyilkos lesz, és ez mit fog okozni, mint attól, hogy időnként verekedés van, addig nem tudok menni. Így is nézd meg, kérlek: Ha apu öngyilkos lesz, az azt jelenti, hogy… Mit mondana ez Rád nézve, a további életedre nézve? És félreértés ne essék, nem kívánjuk senkinek a halálát, egyszerűen azokkal a képekkel foglalkozunk, melyekkel tele van a fejünk, és melyek miatt nem látunk tisztán.
Alapvetően az látszik a leveledből, hogy mindenki sorsát és boldogságát magadra szeretnéd venni, ami az adott helyzetben, és soha máskor sem lehetséges. Csak egyetlen emberért vagyok képes felelősséget vállalni, ez saját magam vagyok. És pont ezt nem tanultuk meg. Pont ezért érezzük bűnösnek magunkat. Amíg én magamnak nem vagyok fontos, amíg magamat nem szeretem, addig másokat sem tudok szeretni, és igazából ők sem fontosak, csak a saját fontosságomat szeretném rajtuk keresztül megélni. (És ez nem azt jelenti, hogy ha valóban veszélyben van Anyukám és Testvérem testi épsége, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy eljöjjünk, akár a megfelelő hatóságok bevonásával.)
A fentebb ajánlott Apa Ítélkezőlap, Anya Ítélkezőlap, Ha elköltözünk otthonról, akkor… Ha apu öngyilkos lesz, akkor… mellett a leveledből a következőket kell megkérdőjelezned a négy kérdéssel és a Megfordításokkal+példákkal:
„A szüleim el akarnak válni.” – mivel még mindig nem tették, ők is csak elhitték, hogy ez igaz, miközben még nem tudnak a tudatalatti félelmeik miatt tovább lépni.
„Nekem kell megoldanom az ő életüket.”
„Meg kell mentenem anyukámat apukámtól.”
„Segítenem kéne apunak összeszedni magát.”
„Apu továbbra is bántani fog minket.”
„El kéne fogadnia az én látásmódomat.”
„Másképp kéne látnia az életet.”
„Nem tudom, mit tegyek.”
„Tudnom kéne, mit tegyek.”
„Látnom kéne a megoldást.”
„Egy apának nem szabad megütnie a gyerekét.” – Nagyon fontos, hogy nem jóváhagyjuk az erőszakos viselkedést. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy attól, mert úgy gondoljuk évezredek óta, hogy ilyesminek nem kéne megtörténnie, mégis ütünk, verünk, gyilkolunk. Odabent saját magunkat. Mindannyian. A kívül megjelenő erőszak ennek a kivetülése. És nem attól lesz vége, ha továbbra is azt hisszük, hogy nem kéne léteznie. Csak a saját magam ütlegelését, verését, gyilkolását tudom abbahagyni; a Munka erről szól. Felismerem az összes önmagam verése aspektusomat, és azokat a gondolatokat, melyek saját magam veréséhez vezetnek. Ha ezeket megkérdőjelezem, akkor abba tudom hagyni saját magam verését. Például, képes leszek elköltözni egy engem verő embertől. A következő Katie idézet jutott erről eszembe:
"Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, kérdőjelezd meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír." (Byron Katie)
Kedves , szívesen látnám az Apukádra és Anyukádra kitöltött Ítélkezőlapjaidat, hogy mennyire tudod megfogalmazni, milyen gondolatok vannak is benned pontosan velük kapcsolatban. Most csak egy első megközelítést mutattam be Neked, rengeteg minden vár még felismerésre, megkérdőjelezésre. Kérdezem, hogy név nélkül felmehet-e a leveled a blogra. Ez egy nagyon általános, sokak által élt élethelyzet, sokaknak tudna segíteni. És megértem, ha ehhez nem járulsz hozzá.
A Facebook zárt csoportunkból a következő hozzászólások érkeztek leveledhez. Tudd, hogy mindenki saját magának mondja ezekben a mondatokban, mindenkinek beindul a saját története.
„Nekem is az elmenetel jutott az eszembe. Mert a felnőttek vállalják a felelősséget az életükért, a tetteikért. Nem tudom, hány éves lány írta ezt a levelet, de az ő feladata a saját boldogsága. És "sajnos" nem tudjuk felszabadítani a szüleinket. És ez az érzelmi zsarolósdi az öngyilkossággal......huh. Lehet, hogy ha elmennek, az akkora pofon lesz az apának, hogy végre elgondolkodik. És pont ezzel segít neki a lánya.”
„Igaz, kezdő Önmunkás vagyok, de éltem hasonló helyzetben… Nem ennyire durvában, csak hasonlóban. Az én Apám csak ivott, ez után agresszív volt, de csak szóban, és úgy éreztem megnyomorítja az életünk. A lényeg, hogy szerintem ezt a döntést az édesanyja és a testvére helyett nem hozhatja meg ez a lány. Én nagyon sokszor meg akartam hozni ezt a döntést édesanyám helyett, és nem jöttem ki jól belőle. Elsősorban az Apa és az Anya, a Férj és a Feleség viszonyáról van szó, ami hatással van a lány életére. Talán csak annyit, hogy csak a saját életéről hozzon döntést, szerintem.”
„Nekem az jutott eszembe, amit Roberto mondott a GNM (Újmedicina) tanfolyamon. Meglehet, hogy olyan (kétoldali) konfliktusban van benne az apa, amiről az adott környezetben és körülmények között nem tud lejönni. Számára is segítség lehet a körülmények változása, mert megszűnhetnek a sínek, amik a konfliktuson tartják.”
"Tanácsot adni" szerintem lehetetlen. Nekem kamaszként nagyon hasonló családi körülményeim voltak. Kb. 18 évesen "számon kértem" például az édesanyámon, hogy miért nem lép ki ebből a helyzetből, mindenkinek könnyebb lenne akkor. Aztán évekkel később, de még jóval az Önmunka előtt már a korábbi kérdés-feltevés miatt is lelkiismeret-furdalásom volt. Azóta már, hála az Önmunkának, azt is "tudom", hogy kinek a dolgával foglalkoztam én akkor, amikor anyukámat ki akartam "rángatni" a xarból... Visszatekintve az akkoriakra, nem lehet egyértelmű megállapítást tenni, hogy ha ezt lépjük, annak tutira az lesz a következménye a későbbiekben, és ha pedig mást lépünk, akkor egészen más "következmény" lesz a fejlemény. Tudom, hogy benne lenni egy ilyen szituációban nehéz, olykor talán kilátástalannak is tűnik. Viszont ma már azt is "tudjuk", hogy kilátástalannak egy helyzetet csak addig értékel(het)ünk, amíg meg nem vizsgáltuk, hogy milyen mögöttes hiedelem, egyértelműen igaznak nem nevezhető gondolat miatt tűnik úgy, hogy azt gondoljuk, amit éppen. Ez a helyzet akkor is meg fog változni (oldódni?), ha éppen "semmit" nem csinálunk - azaz nem akarjuk mindenáron megoldani - és akkor sem biztos, hogy "könnyebb" lesz, ha bármelyik lehetőséget választjuk – látszólag - tudatosan. A dolgok nem velünk történnek, hanem értünk... És visszatekintve a "nagy" szenvedések időszakára, rengeteg örömteli pillanatot is átéltem/átéltünk akkoriban (is). Nagyon ide illik Andi idézete Katie-től az első kommentben. Utólag majd az is tisztán látszik majd, hogy ez AZ a helyzet-e?”
„Az öngyilkossággal való fenyegetőzésről tennék hozzá valamit. Szerintem ez egy érzelmi játszma, ha tényleg öngyilkos lenne, semmiképp sem hibás senki, ezt a bűntudatot megmunkázhatná, pl. "felelős vagyok az apám életéért", "tőlem függ, hogy öngyilkos lesz-e." A másik még, hogy kitölteni egy ítélőlapot a helyzetre az apjáról, hogy nem tud rá apaként tekinteni stb., így jobban megérthetné a másik felet. A megoldás lehet, hogy költözés, lehet, hogy más, de amíg bűntudat tartja otthon, addig nem tud tisztán gondolkodni.”
