2011. április 1., péntek

Folyamatos Kegyelmi Állapot


A tegnapi felébredéses bejegyzés folytatásaként, kiegészítéseként ajánlom a mait. (A tegnapit itt találod, ha nem olvastad volna: Egy Felébredés Története - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/egy-felebredes-tortenete.html)

Már egy ideje szinte folyamatos ez a kegyelmi állapot. Most, hogy ezt leírtam, teljesen elérzékenyültem; dobog, árad, hullámzik, simogat. Olyan erős ez, hogy néha mintha szó szerint felfalna, a legkisebb sejtecskék szintjén hatol belém, és onnan árad kifelé. Nem én csinálom, ezt nem lehet csinálni, az csinálja, én meg megadom magam neki. Mintha lenne más választásom. Nem választás, nem döntés, nem csinálás kérdése. Magától történik. Hála. Szavak. Nem mondják el.
Ez a régebbi fejezet érintett meg Byron Katie, Az Öröm Ezer Nevéből, többen már olvashattátok, de ne hagyjátok ki az alkalmat az újrázásra. Teljesen frissnek fog tűnni, akárhányadszorra is; lényed teljesen más húrjait fogja megpendíteni, hogy újra meg újra dalra fakadhass.

Öröm 11 - A létezéssel dolgozunk, de a nem-létezést használjuk.

Amint az elme felismeri önmagát, abbahagyja a saját gondolataival való azonosulást. Ez pedig óriási nyitott teret hagy maga után. Az érett elme bármilyen gondolattal jól elvan; sosem fenyegeti ellenállás vagy konfliktus, mivel tudja, hogy nem lehet őt hátráltatni. Amikor nincs védelmezni kívánt pozíciója vagy identitása, bárhová elmehet szabadon. Sosincs semmi veszítenivalója, hiszen alapvetően semmi nem is létezik. Nevetés árad ki belőle, és a hála könnyei is, saját természetének megtapasztalása révén.
            Olyan, mintha minden belém áramolna. Figyelek, és tanúja vagyok annak, hogy mi jön kifelé belőlem. Én vagyok mindennek a középpontja. Hallom a véleményeket és koncepciókat, és mivel nincs én, amiként azonosulni tudnék, mind befogadom létezésként, és minden, ami aztán ebből a megtapasztalásból kiárad, már megfürdőzött a nem-létezésben, kitörlődött és újra kívülre került. Bejön, szintetizálódik, kitörlődik, és ami kimegy, az a nem-létezés, mely létezésnek tűnik. Amikor rádöbbensz, hogy senki sem vagy, könnyedén állsz már mindenkihez, nem számít, mennyire elkeseredettnek vagy züllöttnek tűnjék. Nincs oly szenvedés, melybe ne tudnék behatolni, tudván, hogy valójában már megoldódott, tudván, hogy mindig csak saját magammal találkozom.
            Amikor megkérdőjelezzük, amit hiszünk, rájövünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat. Az átalakulás az elme végtelen polaritásából származik, amit azelőtt ritkán tapasztaltunk meg, mivel a jól-tudom elme uralt mindent. És ahogy önvizsgálunk, a világunk megváltozik, hiszen a diavetítővel dolgozunk – az elmével – nem pedig azzal, amit kivetít. Az egész világunkat elveszítjük, azt a világot, amit eddig ismertünk. És minden egyes önvizsgálat alkalmával, a valóság kedvesebbé válik.
            A kérdezést végző rész az elme semleges része, mely képes az elmét az egyik polaritásból a másikba átvinni. Ez a semleges rész lehetővé teszi a zavarodott, beragadt, jól-tudom polaritásnak, hogy megnyissa magát az elme azon polaritása számára, mely azokat az ép, tiszta, szeretetteljes válaszokat rejti, melyek a jól-tudom elmének is értelmezhetőek. A semleges résznek nincs motivációja vagy vágya, „kellenéje” vagy „nem kellenéje”; hídként szolgál az egyik polaritásnak, hogy átkelhessen a másikhoz. És ahogy a jól-tudom elme egyre tanultabbá válik, feloldódik a bölcsesség polaritásában. Ami pedig visszamarad, az teljesen ép(eszű), osztatlan és szabad. Természetesen, mindez csak egy metafora, mivel összesen egy elme létezik. A lényeg azonban annyi, hogy amikor az elme zárva van, a szív is zárt; amikor pedig az elme nyitott, a szív is nyitva áll. Vagyis, amennyiben szeretnéd megnyitni a szívedet, kérdőjelezd meg a gondolataidat.
            Az önvizsgálat nyomán mindig egyre kevesebb történeted marad. Ki lennél a történeted nélkül? Sosem tudhatod, amíg önvizsgálatot nem tartasz. Nincs történet, mely te lennél, amely feléd vezet. Minden sztori tőled elfele vezet. Te az vagy, aki az összes történet előtt létezik. Te az vagy, aki akkor marad, amikor a történet megértésre kerül.
            Az önvizsgálat túlsó oldalán az élet annyira egyszerű és nyilvánvaló, amilyet innen, önvizsgálat nélkül képtelenség elképzelni. Minden tökéletesnek tűnik úgy, ahogy éppen van. Ezen a helyen nincs szükség reményre és hitre. A Földről kiderül, hogy a Mennyország, melyre annyira vágyakoztam. Oly bőség van itt, most, mindig. Itt egy asztal. Ott meg a padló. A padlón szőnyeg. Aztán ott az ablak, meg az ég. Az ég! Vég nélkül folytathatnám a világ ünneplését, melyben élünk. Egy egész életbe tellene, mire leírnám a jelen pillanatot, ezt a mostot, ami még csak nem is létezik az én történetemen kívül. És nem szuper ez így? A legcsodásabb vonatkozása annak, ha tudod, ki vagy az az, hogy folyamatosan kegyelmi állapotban vagy, a hála állapotában a látszólagos világ bősége iránt. Túlcsordulok ennek az egésznek a nagyszerűségével, nagylelkűségével. És semmit nem tettem érte, csupán észrevettem.
            Az önfelismerés hozadéka egy állandó kegyelmi állapot. Ezt az állapotot nem lehet keresni vagy megtalálni. Más irányból érkezik, és teljesen átveszi feletted a hatalmat. Oly hatalmas, hogy képtelenség elhalványítani vagy befedni. A rövid verzió ennyi: „az önmagába szerelmes elme”. Önmagának teljes, totális elfogadása és elfogyasztása, mely ugyanabban a pillanatban már vissza is tükröződik a központi helyre; mint a fúzió. Amikor erről a helyről éled az életedet, hazaérkeztél.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése