Egy Haldokló Önvizsgálata: „A Testem Romokban”

„Az emberek többsége lemarad a saját haláláról. És lemarad a saját életéről is.” (Byron Katie)

Ma egy hosszabb önvizsgálatot ajánlok figyelmedbe, Katie blogjáról fordítottam. Kérlek, szánd rá az időt; érdemes. Ne a jól-tudom elméddel olvasd, próbálj meg mindent elfelejteni az olvasás közben, amit bármikor is „tudtál” az életről, halálról, szenvedésről, fájdalomról, betegségről. Figyeld meg, mennyire nehéz is tud ez lenni, mennyire akarunk ragaszkodni a bejáratott úthoz: a háborúskodáshoz, az ellenálláshoz, és a kontroll illúziójához. És engedd meg magadnak, akár csak pillanatokra azt a felfedezést, hogy: Ki lennél a folytonos küzdés, irányítás, ellenállás, háborúskodás nélkül?

Fizikai fájdalomban, a halál ajtajában, egy énekes rátalál valódi Hangjára.

Katie: Szervusz, Édesem! Mi a nagy helyzet?

Vanessa: Nos, a testem romokban van.

Katie: Romokban van a tested. Értem. Hadd halljuk, mit írtál.

Vanessa: Elszomorít a testem, mert annyira megnehezíti az életemet. Hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében. Azt akarom, hogy a testem megszabadítsa magát a ráktól. A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet. Nem kéne fojtogatnia többé. Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon, és lehetőséget adjon arra, hogy újra normálisan táplálkozhassam. A testem nagyon legyengült, kimerült, sokat szenvedett, elképesztő munkát végez, nagyon keményen próbálozik megszabadítania magát a ráktól, és csodásan tanít arra, hogyan is adjam fel a kontrollt. Soha többé nem akarok hányni, gyenge és lepusztult lenni, és soha többé nem akarok újra szenvedni.

Katie: Köszönöm, Édesem. Kezdjük újra a tetején.

Vanessa: Elszomorít a testem, mert annyira megnehezíti az életemet.

Katie: Hogyan reagálsz, amikor elhiszed a gondolatot, hogy „A testem annyira megnehezíti az életemet”?

Vanessa: Hát, áldozatnak érzem magam. Aki nem tudja, meddig bírja még. És ez nem igazán segít az állapotomon.

Katie: Milyen érzés azt a gondolatot elhinni, hogy „Áldozat vagyok”?

Vanessa: Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Teljesen összetört. Összenyomott.

Katie: Fordítsd meg azt, hogy „A testem annyira megnehezíti az életemet”. Úgy, hogy a „testem” helyére tedd azt, hogy „a gondolkodásom”.

Vanessa: A gondolkodásom nehezíti meg az életemet.

Katie: Melyik fájdalmasabb vagy frusztrálóbb?

Vanessa: Hát, a testem.

Katie: És ugye szedsz fájdalomcsillapítót?

Vanessa: Igen, de nem is a fájdalom a legrosszabb, hanem, hogy szinte folyamatosan hányingerem van.

Katie: Minden fizikai fájdalom az elme kivetítése. De nem sokra megyünk ezzel a tudással, amikor fájunk.

Vanessa: Már többször elvégeztem ezt az önvizsgálatot a gondolataimra fordítva is, mégsem történt semmi változás.

Katie: Igen. A fizikai fájdalom, bármennyire is kivetítés, akkor is fájdalom. Olvasd, kérlek, a következő állításodat.

Vanessa: Elszomorít, hogy a testem hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében. Ez nagyon hasonlít az előzőhöz. Ne menjek tovább a kettes pontra?

Katie: Nem. Fordítsd át a „gondolkodásomra”.

Vanessa: Elszomorít a gondolkodásom, mert hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében.

Katie: Ez is igaz?

Vanessa: Igen.

Katie: Jó. Akkor azzal fogunk dolgozni, nos, amivel dolgozni tudunk. Az orvosok képesek mit kezdeni a fájdalommal. Csak tőled függ. Szedhetnél be annyi gyógyszert, hogy ne legyen fájdalmad, de nem teszed. Miért?

Vanessa: Hát, szedem is a fájdalomcsillapítót.

Katie: Hallom, amit mondasz.

Vanessa: És az orvos a hányingeremre is adott gyógyszert, csak az nem működik rendesen.

Katie: Bevehetnél annyi gyógyszert, hogy az elmédből semmi nem marad, és akkor hol van a fájdalom?

Vanessa: Igen. Hogy hol is vagyok akkor én?

Katie: Akkor az „én”-ből semmi nem marad. Ha nincs történet, nincs világ.

Vanessa: Igen.

Katie: Vagyis a világodat próbálod megmenteni.

Vanessa: Igen, értem.

Katie: Akkor dolgozzunk azzal a világgal, melyet védelmezel. Mert rengeteg fizikai fájdalmat tapasztalsz, miközben az általad érzékelt világot védelmezed.

Vanessa: Igaz.

Katie: Nézzük a következő állítást.

Vanessa: Azt akarom, hogy a testem szabadítsa meg magát a ráktól.

Katie: Hallak. És tényleg ez az, amit akarsz?

Vanessa: Nem, amit valójában akarok, az az igazi szabadság.

Katie: Az igazi szabadság az elmével való azonosulás megszűnése. Beveszed a tablettáidat, és máris megszabadultál az elmétől. Amikor a test megszűnik működni, akkor az elme képtelen továbbra is testként azonosulni. Mindenki megszabadul. Előbb vagy utóbb. Tehát, akkor szabadítsuk meg magunkat az elmével való azonosulástól. Az elme kizárólag önmagával áll harcban. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy az egyik oldalon van a rettegő elme, az ijedt kisgyerek, a jól-tudom elme. „Annyira félek! Annyira félek! Rákos vagyok. Ez borzasztó. Tudom, hogy az. Beteg vagyok, és meg fogok halni. Tudom. Tudom.” A másik oldalon pedig az a nem-tudom elme van, mely nyugodt, és csendes, és bölcs. Ez az elme nem mozdul. A saját bölcsességében pihen. És amikor közéjük állítod a négy kérdést, akkor hidat képzel a riadt elmének, hogy átkeljen a nyugodt, bölcs oldalra.

A kérdések segítségével a riadt elme képes megnyílni annyira, hogy megengedje a „másik” elmének, az „ellenpólusnak” hogy ő válaszoljon. Végül pedig ez a pólus elkezd megbízni abban a pólusban; hiszen minden elme – ők valójában nincsenek elkülönülve, szétválasztva. Még a négy kérdés is az elméből született. Így aztán, végül az elme megpihenhet önmagában; az önmagával folytatott háborúja véget ért. És ez a háború vége minden szinten. Amikor már itt nem háborúzik, akkor ott sem fog – legyen az a testtel, a rákkal, vagy bárkivel folytatott háború. Amikor felfogjuk, hogy meg fogunk halni, amikor tényleg ráébredünk erre, abban a pillanatban felismerjük, hogy nem mi irányítunk. És akkor már csak nézelődünk. Nézegtjük a valóság gyönyörűséges útját. És szeretjük. És nem maradunk le a saját halálunkról. Nézzük a következő állítást.

Vanessa: A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet.

Katie: A tested kifacsarja belőled az életet – igaz ez?

Vanessa: Nem igazán. Csak sosem tudok igazán mélyet lélegezni, ennyi.

Katie: Vagyis ennyire vagy képes életet facsarni magadba – azzal a lélegzettel, amire épp képes vagy.

Vanessa: Igen.

Katie: Kíváncsi lennék, hogy a ráknak van-e bármilyen problémája ezzel. Kíváncsi lennék, úgy látja-e a dolgot, mint te? Elképzelhető, hogy a rák nem ennyire goromba. Tán csak a dolgát végzi. Te belélegzel, ő pedig teszi, amit tesz. A ráknak is joga van az élethez. Egyenlő jogok. És mit mondanak az orvosok?

Vanessa: Azt, hogy ez a rákfajta gyógyíthatatlan.

Katie: Hát akkor, keress, kérlek, három csodálatos dolgot, mely a rákod gyógyíthatatlanságából fakad.

Vanessa: Először is, ők sem tudhatják biztosan. Másodikként…

Katie: Így nem kell kemoterápiáztatnod magad.

Vanessa: Igen.

Katie: És ez jó dolog.

Vanessa: Igen, mert a kemoterápia teljesen kikészítene, folytosan gyengítene, még több hányinger, még nyomorúságosabban érezném magam.

Katie: Alapvetően ők mondták, hogy nem is segítene rajtad.

Vanessa: Igen, csupán egy kicsit meghosszabbíthatná az életemet.

Katie: Vagyis akkor nincs kemoterápia, és ez csodálatos.

Vanessa: A második az lehet… hogy így folyamatosan elengedhetem a kontrollt. Mert alapból kontroll-őrült vagyok. Egész életemben az voltam. Totálisan. Így tehát ez egy hihetetlen ajándék számomra. És erre lépésenként ébredek rá. Igen.

Katie: Kontroll nélküli élet. Nem minden embernek adatik meg ez a kiváltság. Így aztán valóban élhetsz még az életed során.

Vanessa: Igen. Az egyetlen bibi, hogy még nem vagyok teljesen kibékülve ezzel a hányingerrel.

Katie: Tehát itt még harcolsz a valósággal.

Vanessa: Igen.

Katie: És amikor olyan erős hányingered van, milyen gondolatok fordulnak meg a fejedben? Már épp a hányás szélén vagy, éget, fáj, képtelen vagy tovább visszatartani. Milyen gondolataid vannak ekkor?

Vanessa: Nos, ilyeneket gondolok, hogy „Szegény én, meddig fog ez még tartani? Istenem, add, hogy vége legyen!”

Katie: És hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezeket a gondolatokat? – „Mért én, szegény én?”

Vanessa: Hát, megint csak az áldozati reakció. A szegény szenvedő. A szerencsétlen bűnös.

Katie: Ezt a szerepet játszod el benne.

Vanessa: Igen.

Katie: Ki lennél a „Szegény én” gondolata nélkül?

Vanessa: Egyszerűen csak hálás lennék.

Katie: Megtapasztaló.

Vanessa: Igen. Minden történéssel ott lennék, egészen átélném. Igen, ezt szeretném. Ott lenni minden pillanatomban, mindenben, ami történik, megélni a teljességében.

Katie [a közönséghez]: Arra kérlek benneteket, hogy gyertek el velünk oda, ahova most megyünk Vanessával.

[Vanessához] Édesem, csukd be a szemedet, kérlek, és menj el arra a helyre, ahol nagyon-nagyon beteg vagy. Úgy érzed, mindjárt hányni fogsz, rettentően émelyegsz. Megvan? Most pedig nézd meg, megtalálod-e magadban azt a helyet, mely nem foglalkozik mindezzel. Azt a helyet, melyet ez a legkevésbé sem zavarja. Ez a hely mindannyiunkban ott van. Nézd meg, rátalálsz-e. Arra a részedre, mely érintetlen, bármi történjék is. A részre, mely csak figyel. Menj vissza a legutóbbi helyzetbe, amikor nagy fájdalmaid voltak, és keresd meg ezt a helyet magadban. Megtaláltad?

Vanessa: Azt hiszem.

Katie: Maradj még ott vele. Ez az a rész, mely tanúként csupán figyel, bármekkora fájdalmaid legyenek is. [Hosszú szünet.] Jó. Ez az a hely, mely magasról tesz a kontrollra. Csodásan tárgyilagos. Nincs összezavarodva.

[A közönséghez] Sikerült megtalálnotok ezt a helyet? Csodás itt megpihenni. Azon a helyen, melyet nem érdekel a kontroll. Mely annyira tárgyilagos és tiszta.

[Vanessához] Olvasd el még egyszer, Aranyos.

Vanessa: A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet – ez volt az.

Katie: A gondolkodásomnak…

Vanessa: A gondolkodásomnak nem kéne kifacsarnia belőlem az életet.

Katie: És van még egy megfordítás.

Vanessa: Nekem nem kéne kifacsarnom a testemből az életet.

Katie: Ezt hogyan csinálod?

Vanessa: Hát, úgy, hogy én akarok irányítani, kontrollálni.

Katie: Ebben pedig képtelenség megpihenni.

Vanessa: És úgy, hogy azt gondolom, abba kéne maradnia ennek az egésznek.

Katie: Reménytelen. És ez nem azt jelenti, hogy nem fog!

Vanessa: Igen.

Katie: A testednek megvan a saját élete. Az orvosokon túl, a kontrollálási vágyadon túl. „A ráknak nem kéne kifacsarnia belőlem az életet” – fordítsd meg: „A ráknak ki kéne…”

Vanessa: Igen. A ráknak ki kéne facsarnia belőlem az életet.

Katie: A kontrollal teli életet…

Vanessa: Igen. Pont ezért kaptam. Pont erre volt szükségem, mert annyira harapósan irányítós voltam.

Katie: Igen, mintha te vezényelnéd a műsort. Nézzük a következő állítást!

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon, és lehetőséget adjon arra, hogy újra normálisan táplálkozhassam. [Nevet.]

Katie: Hát, ez a gondolat aztán tényleg kontroll-mentes!

Vanessa: Igen. Reménytelen.

Katie: Reménytelen. Olvasd el újra az első részét.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon.

Katie: „A tested nem egészséges” – igaz ez?

Vanessa: Nem.

Katie: Tökéletesen egészséges ahhoz, hogy te legyél.

Vanessa: Igen.

Katie: Ez a test nem elég egészséges ahhoz, hogy ő vagy ő, vagy ő, vagy ő legyen. De tökéletesen egészséges ahhoz, hogy a te tested legyen. Jelenleg ez a tökéletes egészség számodra. Nem ennyire egészséges vagy annyira egészséges: csak tökéletesen egészséges. Ez a valóság útja, ez az, ami épp van. Ha valaki megkérdezi, „Egészséges vagy?”, akkor azt tudod mondani, „Tökéletesen egészséges vagyok, hogy saját magam legyek.” Nem sok ember képes ezt megérteni. Az ő álmuk arról szól, hogy egy másik test lehessenek. Ezért aztán, amikor a testük nem illeszkedik a fejükben élő álomtest képéhez, akkor az elméjük elkezdi támadni a valóság szépségét.

Vanessa: Ebben aztán bőven van tapasztalatom. És azt veszem észre a kis folyamatomban, hogy valahogy kezd eltűnedezni ez a másik testnek lenni akarás. A bármi más akarása.

Katie: Az emberek többsége lemarad a saját haláláról. És lemarad a saját életéről is. Fordítsd meg, amit írtál, kérlek.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a gondolkozásom váljon egészségessé. Igen.

Katie: Úgy olvasd fel, ahogy eredetileg szólt.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon.

Katie: Nincs arra szükségem…

Vanessa: Nincs arra szükségem, hogy a testem egészségessé váljon. Igen.

Katie: Érezd is át! Érezd az ezzel járó izgatottságot! Ez a feltétel nélküli szeretet. Beteg vagy egészséges, ugyanúgy szereted. És légy annyira gyengéd magadhoz, amennyire csak tudsz. És kövesd az orvos utasításait, amikor helyesnek érzed számodra. És legyen csodálatos életed, a halálod megfigyelése közben. Most pedig nézzük meg a halált. „Meg fogsz halni” – miként lehetséges is ez?

Vanessa: Nem hiszem azt, hogy meg fogok halni. Az lehetetlen.

Katie: Mesélj erről egy kicsit. Miért is van az, hogy nem fogsz meghalni?

Vanessa: Mert az élet nem „hal-ható”. Vagyis, csak akkor félek a haláltól, ha a testemmel azonosulok.

Katie: Mi történik a testtel?

Vanessa: Csak szépen eltűnik.

Katie: Talán valami többet tesz ennél. Lehet, hogy ha már nincs test-azonosultság, akkor az elme a test elhagyása után ugyanúgy folytatja. A testem pedig éltető táptalajává válhat például ennek a csodás virágnak, vagyis tovább él.

Vanessa: Igen.

Katie: Vagy akár felhő, eső, vagy tűz válhatik belőle.

Vanessa: Igen, újrahasznosul.

Katie: Elme-mentesen. Ami van, az van. És azonosulás nélkül az elme nem tud létezni. Nézzük a következő állítást!

Vanessa: Ötös pont? A testem legyengült, kimerült, sokat szenvedett…

Katie: És még továbbra is szenvedni fog? Nézzük már meg jövő időben!

Vanessa: Rendben.

Katie: „Még sokáig fogok szenvedni.” Amikor épp nagyon rosszul vagy, émelyegsz, fájdalmaid vannak, mi történik, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy „Még sokáig fogok szenvedni”?

Vanessa: Akkor megint ez az áldozati pozíció, önsajnálat jön, és azt érzem, nem bírom tovább.

Katie: Értem. És hogyan reagálsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy „Nem bírom tovább a fájdalmat”?

Vanessa: Nem vagyok ott, nem vagyok jelen a fájdalmammal, magammal.

Katie: Ez a háború.

Vanessa: Azt akarom, hogy másképp legyen, tehát az. Háború.

Katie: „Nem bírom tovább.” Csukd be a szemed, és keresd meg azt a helyet, mely szemtanú. [Hosszú szünet és csend.] Igen. Csodás ajándék megbarátkozni ezzel a hellyel, mely nem akar kontrollálni. Ennek több életteteret biztosítani. „Még sokáig fogok szenvedni” – ki lennél e gondolat nélkül, miközben épp szenvedsz, hányingered és erős fájdalmaid vannak?

Vanessa: Nem vetíteném ki a jövőbe, nem raknám rá a jövő koncepcióját. Csak itt és most vele lennék.

Katie: “Nem bírom tovább” – fordítsd meg!

Vanessa: Bírom. Már eddig is megtettem. Igen.

Katie: Igen, bírod. És ebben segítenek a fájdalomcsillapítóid és a gyógyszereid. És van olyan gyógyszer is, mely ki fog vinni ebből. De amíg még itt vagy, addig inkább menjünk befelé.

Vanessa: Igen.

Katie: Nézzük a következő állítást!

Vanessa: A testem legyengült.

Katie: „Erősebb testre van szükséged?” Mihez?

Vanessa: Nos, ebben a pillanatban jövök rá, hogy nincs szükségem rá. Igen. Elképesztő meglátni, hogyan is zajlott már eddig is ez az egész. Egyszerűen mindenki támogat. Felemelő. És a kontroll is folyamatosan engedődik el. Igen.

Katie: Ez valóban csodálatos! Olvasd fel még egyszer!

Vanessa: A testem teljesen legyengült.

Katie: Csodás felismerni, hogy sosincs szükséged több erőre, mint amennyid van, és meglátni, mennyi fantasztikus barát van veled.

Vanessa: Igen, valóban nem semmi felfedezés! Főleg, hogy mindig azt hittem, hogy nem adok eleget ahhoz, hogy ilyen barátaim legyenek.

Katie: Milyen jó kis vicc lett ebből a gondolatból!

Vanessa: Abszolút!

Katie: Nézzük a következő állítást!

Vanessa: A testem kimerült.

Katie: És mihez lenne szükséged több energiára?

Vanessa: Időnként jó lenne, ha újra tudnék énekelni.

Katie: „Nem tudsz énekelni” – igaz ez?

Vanessa: Nem teljesen igaz.

Katie: Hmm. Soha nem is lesz igaz. De az éneklésed… [A közönséghez] Ez a nő operaénekes. [Vanessához.] …az éneklésed sosem lesz elég jó számodra, épp úgy, ahogy sosem volt elég jó számodra egész életedben.

Vanessa [nevetve]: Óóóó, Katie, igen…

Katie: És ki tudja? Lehet, hogy az az utolsó dal, mely kijön a torkodból…

Vanessa: Az utolsó… A hattyúdalom.

Katie: …lehet, hogy az tetszeni fog.

Vanessa: Mindig is azt hittem, hogy talán majd a legutolsó előtt végre tetszeni fog. Valahogy. És az utóbbi időben, amikor énekeltem, azt éreztem, hogy változik bennem valami. Hogy már ezzel kapcsolatban is kevesebb a kontroll. Igen.

Katie: Ez csodálatos, Édesem! Tudod, az a legfontosabb, hogy te szeresd a dalodat. Én pedig azt imádom, hogy már kezded szeretni. Nézzük a következőt!

Vanessa: A testem elképesztő munkát végez.

Katie: Fordítsd meg!

Vanessa: Én végzek elképesztő munkát. Igen.

Katie: Igen. Az önszeretet munkáját végzed. A következő?

Vanessa: A testem keményen próbálkozik megszabadítani magát a ráktól.

Katie: Az elmém…

Vanessa: Az elmém keményen próbálkozik megszabadítania magát az öngyűlölet rákjától.

Katie: És a kontroll illúziójától.

Vanessa: Óóóó, igen!

Katie: A következő állítás?

Vanessa: Ez már a hatos pont. Soha többé nem akarok hányni, gyenge és lepusztult lenni, és soha többé nem akarok újra szenvedni.

Katie: Hajlandó vagyok…

Vanessa: Hajlandó vagyok újra hányni, gyenge és lepusztult lenni, és újra szenvedni.

Katie: Igen. Hogy megnézhesd, mennyi kontroll vágyad maradt még. Hogy felfedezhesd, ha bármilyen kicsi, önmagát áldozatnak vélő részecske maradt-e. Mert a fájdalom erről szól: az áldozatról. Alig várom már…

Vanessa: Alig várom már, hogy újra hányjak, gyenge és lepusztult legyek, és újra szenvedjek.

Katie: Igen. Hogy megvizsgálhasd, maradt-e az áldozatból bármi is. Édesem, így ülve, bármilyen ceremonialitás nélkül, énekelnél nekünk egy dalt? [A közönség tapsol.]

Vanessa: Megpróbálhatom.

Katie: És kérlek, ne próbáld gyönyörűen csinálni.

Vanessa: Jó.

Katie: Kövesd el az összes hibát, melyekre csak képes vagy. Régi barátok vagyunk, jártunk már itt együtt. És kérlek, csináld rosszul.

[Vanessa elénekel egy Dvořák áriát. A közönség tapsviharban tör ki.]

Egy korábbi videós bejegyzés a témában: A Betegség, Mint Esély

http://www.onmunka.blogspot.hu/2011/12/betegseg-mint-esely.html

Várlak szeretettel az ÖnMunka tanfolyamokon, melyek mostanra egy rendszert alkotnak. Mindegyiknek megvan a helye, szerepe az öngyógyulásunkban. Hálás vagyok, ha találkozhatom Veled is

„Több Vevő Nagyobb Profitot Jelent” – Kérdőjelezd Meg az Üzleti Hiedelmeidet

„Ha üzleti vállalkozásod van, és szereted, képzeld, a Munkát még jobban fogod szeretni. Nagyon izgalmas önmagadat felfedezni. És tudod, mit? Ahogy haladsz önmagad megismerésével, a hiedelmeid megkérdőjelezésével, a vállalkozásod vagy céged törvényszerűen követni fog. Mert ahogy a főnök elméje tisztul, úgy tisztul az alkalmazottak elméje is. Minél egyértelműbben, minél tisztánlátóbban éled az üzleti életedet, annál többet hozol ki belőle. És ez mindenképp vonzó az alkalmazottaid számára, még akkor is, ha nem is tudatosul bennük, mi zajlik benned. Semmi sem tud hatékonyabbá tenni egy céget, mint egy olyan főnök, akinek a jelenlétében az emberek önmaguk lehetnek.” (Byron Katie)

Hamarosan egy vadiúj tematikus tréningünk kerül terítékre, melynek témája a Gazdaság (Válsága), Üzlet, Munka, Hivatás. A mai bejegyzés egy ilyen témájú önvizsgálat, melyet Katie blogjáról fordítottam ízelítőül. A címe: „Több vevő nagyobb profitot jelent.” Nekem nem annyira őrületesen erőteljes, kóstolónak megteszi, élőben majd mélyebbre utazunk.

Mindannyiunkat kikerülhetetlenül érintenek a gazdaság, a munka, a hivatás, az üzleti élet témakörei – kit milyen intenzíven, életének adott szakaszában. Korlátozó, akár bénító hiedelmeink ezekre a területekre is nagyon jellemzően vetülnek ki, ezért is tartom fontosnak a következő témák alapos megvizsgálását, megkérdőjelezését:

- Gazdaság, és annak Válsága: Valóban igaz az, hogy gazdasági válságban vagyunk? És hogy ez mindent megnehezít számunkra? Korlátozza a lehetőségeinket és megkeseríti az életünket? Kik lennénk a történetünk nélkül? Milyen gazdaságot tudnánk csinálni, ha soha többé nem hinnénk el a gazdaságról dédelgetett megkérdőjelezett hiedelmeinket?

- Üzlet: Mi kell ahhoz, hogy belevágj abba az üzletbe, amit szeretnél csinálni? Mitől félsz, mi tart vissza? Ki lennél a történeted nélkül?

- Munka-Hivatás: Miként éled meg a jelenlegi munkádat, esetleg annak hiányát? Mi mindent tanulhatsz meg magadról a mostani munkádnak köszönhetően? Szeretnél váltani, továbblépni, megtalálni a „hivatásodat”? Létezik-e olyan, hogy a Neked való munka, aggódsz-e amiatt, mikor találod már meg az élethivatásodat? Ki lennél a történeted nélkül?

A koncepcióktól kitisztított elme hihetetlen mennyiségű új lehetőséget vesz észre, és elképesztően kreatívvá válik. Ez a nap ennek a folyamatnak a beindítására, megerősítésére szolgál. Hogy Te is megtaláld magadban a kreatív, áramlós, lelkes Erődet.

És akkor nézzük Jerry üzleti témájú hiedelem-vizsgálatát:

Jerry: Üzlet-fejlesztési vezetőként dolgozom egy közepes méretű cégnél. A csapatomnak igen erőteljes hiedelme, hogy „Több vevő nagyobb profitot jelent.”

Most pedig következzék a Jerry és csapata számára „beakadt” hiedelem megkérdőjelezése. Ahogy olvasod az önvizsgálatot, arra kérlek, figyeld meg, mi zajlik a saját életedben, amikor ezt a gondolatot hiszed. (Lehet, hogy a te gondolatod valami olyasmi változat, hogy: „A több pénz boldogabb életet jelent.” Vagy, „Ha nagyobb a kapcsolati hálóm, a jövedelmem is nagyobb.” Vagy, „……..?” – keresd meg a saját ide illeszkedő gondolatodat, és végezd velünk a Munkát.)

Tedd fel magadnak a kérdést: Igaz ez? Igaz az, hogy „Több vevő nagyobb profitot jelent"?

Jerry: Igen.

Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz?

Jerry: Nem nem lehetek benne száz százalékig biztos.

És hogyan reagálsz, ha elhiszed azt a feltételezést, hogy a több vevő nagyobb profitot jelent?

Jerry: Nos, az egész csapattal megbolondulunk, hogy újabb és újabb vevőket szerezzünk. Csökkentjük az árainkat, bármit megteszünk azért, hogy terméket értékesítsünk. A sales-eseink időnként túl erőszakosan nyomulnak. Néha túlzó ígéreteket tesznek. És az is előfordul, hogy a marketingesekkel vagy a termékfejlesztőkkel csatározunk. Nem bízunk bennük, elkezdjük a helyzetet úgy látni, hogy vagyunk „mi”, a jófiúk, és vannak „ők”, a rosszfiúk, akik nem végzik rendesen a munkájukat. Mindenáron próbáljuk hozni a célszámokat. Árcsökkentések, pénzügyi trükkök. Mindez pedig a cégünk és az üzleti hírnevünk kárára megy.

Ki lennél a gondolat nélkül?

Jerry: Nem aggodalmaskodnék ennyit. Több energiánk és időnk lenne a már meglévő vevőinkkel való foglalkozásra vagy a termékeink javítására. Még közelebb kerülhetnénk a legjobb vevőinkhez, hozzájárulhatnánk az ő sikereikhez. Még értékesebbé válhatnánk számukra. Személyre szabottabbá tehetnénk a termékeinket, így pedig a vevőink a versenytársaik elé kerülhetnének. És ha ők sikeresek, akkor együtt osztozhatunk velük a sikerben. Ők még többet fognak tőlünk vásárolni, tehát mi többet fogunk eladni. És ha kevesebb, de fontosabb vevőinkre fókuszálunk, akkor a marketingköltségeinket is csökkenteni tudjuk. Így ugyanazt a bevételt érjük el, csak éppen kisebb költséggel és kevesebb vevővel.

Fordítsd meg a hiedelmet!

„Kevesebb vevő nagyobb profitot jelent.”

Lehet ez annyira igaz vagy tán még igazabb, mint az eredeti hiedelem?

Jerry: Azt látom, hogy legalább annyira igaz lehet. Attól függ, mit teszünk azért, hogy több vevőnk legyen, és attól, hogy mit tehetnénk akkor, ha nem azon erőlködnénk, hogy még több legyen. Fókuszálhatnánk a leggyümölcsözőbb vevő-kapcsolatainkra. Közelebb kerülhetnénk a legértékesebb ügyfeleinkhez. Mindenképp szorosabb egységben lennénk velük és magunkkal. Hozzájárulhatnánk ahhoz, hogy az ügyfeleink üzlete sikeresebb legyen.

Keress három példát, hogyan is igaz a megfordítás!

Jerry: Első, hogy a legfizetőképesebb vevőinkre fókuszálhatunk, akik valószínűleg jól vészelik át a recessziót.

Második, hogy nem pocsékoljuk tovább az időnket és energiánkat a nehéz ügyfelekre, akik folyton megváltoztatják a megrendeléseiket. Ők rengeteg munkánkba kerülnek, de eddig megtartottuk őket, mert azt hittük, hogy szükségünk van rájuk a célszámaink teljesítéséhez.

És a harmadik, hogy nem kéne többé olyan vevőkkel üzletelnünk, akik késedelmesen fizetnek.

Érdekes, hogy egyetlen egyszerű, de igen erőteljes értékesítési hiedelem megkérdőjelezése milyen új ötleteket, stratégiákat tesz láthatóvá. Ha ezekben a nehéz gazdasági időkben kevesebb ügyféllel foglalkozunk, viszont ezt teljes odafigyeléssel, tesszük, akkor ők minden bizonnyal a fellendülés idején is meg fognak bízni bennünk. Vagyis a vevőink számának csökkentésével valójában a hosszútávú nyereségességünket biztosítjuk. Köszönöm, hogy mindezt megvizsgálhattam és megláthattam.

Csak Az a Tiéd, Amit Megtapasztalsz

„Én csak a négy kérdést és a megfordításokat tudom felajánlani neked. Odaadom őket, hogy darabokra szedhesd a saját identitásodat. Azt mondják az emberek, „Ilyen és ilyen vagyok, szilárd vagyok, valós vagyok”, és bár én mindezt tiszteletben tartom, elhinni sosem tudom. Én tudom, hogy mi vagyok, és tudom, hogy mi nem vagyok, és hogy bármit is csak kivetíteni tudok. Ahogy az emberek megválaszolják a négy kérdést, elkezdik darabokra szedni mindazt, amiről azt hiszik, hogy az ők, a létezésükkel kapcsolatos összes félelmetes gondolatot, és ebben a folyamatban, ahogy szétszedik a rémálmot, azt is szép lassan észreveszik, hogy még a szépről szóló álom sem igaz. Ez egészen addig zajlik, amikor már semmi más nem marad, csak a mi saját természetünk: briliáns, végtelen, szabad.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Amikor valaki rendszeresen csinálja a Munkát, akkor véglegessé válik az a felszabadult, tiszta állapot, amit a Munka végén átélünk? És egy újabb hasonló helyzetben is stabilak maradunk? Egy másik dolgot is szeretnék megkérdezni. Amikor jön az a kérdés, hogy „akkor utána már nem lesznek célok, vágyak és nem akarok semmit tenni vagy semmin változtatni” azt szoktad mondani, hogy utána már a szeretet cselekszik. Nem tudom értelmezni, hogy ez mit jelent. Légy szíves, magyarázd el, vagy írj rá egy példát, ha van rá időd.

Köszönöm. Laci.

Kedves Laci!

Mostanra érett össze a válasz a kérdéseidre. Már akkor feltettem a zárt csoportunkba, és megkértem a többieket, írjanak erről, ha valami kikívánkozik belőlük. Néhányakból kikívánkozott. Észre fogod venni, hogy a válaszok igen sokfélék. Az elméd pedig minderről fog kreálni egy történetet, hogy ennek fényében vonzó-e vagy taszító számodra a Munka. Ha elhiszed, amit mások mondanak, lemaradsz saját magadról.

         Ráadásul nem is azt fogod érteni, ami le van írva, pontosabban, amit a másik ember el akart mesélni. Átmegy az összes hiedelem-szűrődön az össze betű, szó, mondat, és létrejön a Te értelmezésed arról, hogy szerinted mit is olvastál. És Te már ezt fogod továbbadni, ha valakinek szeretnél erről mesélni. Nagy érdeklődéssel szoktam figyelni, a saját elmém micsoda torzításokat képes létrehozni a legegyszerűbb helyzetek kapcsán, és ebben (is) mindannyiunk elméje hasonlóan működik. Torzít, teker, dramatizál, hozzárak, elvesz, felnagyít, lekisebbít, töröl, stb. Ez a jól-tudom elme működési mechanizmusa. És a Munka legnagyobb hozadéka és áldása, hogy mindezekkel tisztába jössz. Megérted, hogy soha semmi sem „biztos”, soha semmi sem „igaz” abból, amit az elméd mesél Neked. Az nem a Valóság, hanem egy Torzítás. És az életünket mindannyian ezek alapján éljük. Amíg csak képessé nem válunk felismerni és megkérdőjelezni ezeket a torzított történeteket.

         Kérdéseidre válaszolva, röviden az én verzióm: én egyre stabilabbá váltam és válok. Egyre ritkábban „billenek ki”, egyre kevesebb olyan történet van, amihez még ragaszkodik az elmém. És amikor ilyen van, annak nagyon örülök, mert megint csak önmagamhoz kerülhetek közelebb általuk. Ők csak azért vannak, hogy rámutassanak, mely pontokon nem tisztítottam meg az elme-kivetítőmet. Időnként ez akár megrázó is tud lenni, az összes érzelmi megtapasztalásával, melyeket régebben mindig elfojtottam, most megélem őket, megengedem nekik is, hogy legyenek, nem menekülök el előlük.

A „szeretet cselekszik” nekem azt jelenti, hogy nem passzívvá válok, amikor letisztul az elme, és teljes elfogadás van bennem, hanem máris megmutatódik a következő lépés: aktivizálva vagyok, közeledem, nyitok, előreviszek, kommunikálok, szervezek, teszem a dolgom. Amikor nem tiszta az elme, bezárok, elkülönülök, összezavarodom, elhatárolódom, nem tudom, mit kéne tennem, csak rángok a történetemben süketen és vakon. Nagyon leegyszerűsítve ennyi, és most következzenek mások megélései:

Amikor elkezdtem an Önmunkát, régóta elnyomott, de a mélyben fortyogó hiedelmek törtek a felszínre. Az Önmunka által hatalmas, megszilárdult kérgek omlottak le rólam. Fellélegeztem és élveztem az újonnan kapott szabadságot. Haladva az életemben, újabb és újabb (vagy már régről ismert) akadályokba ütközöm. De most már van segítségem a 4 kérdéssel és megfordításokkal. Minél tovább önmunkázom, annál hamarabb ismerem fel a stresszes helyzetet, és legfőképpen magamat az adott a szituációban. Megtanultam szétválasztani az "én dolgomat", a "mások dolgát" és "Isten dolgát" egymástól, és így sokkal tisztábban látni a helyzetet. Még tanulom, de egyre jobban megy a dolgokat elvárások helyett őszinte kíváncsisággal és "nem-tudom elmével" szemlélni. Ez segít őszintébben, szabadabban, türelmesebben és szeretetteljesebben élni. Ha negatív érzéseim vannak, már nem nyomom el őket, hanem figyelek rájuk és megvizsgálom őket. Mindig megkönnyebbülés a vége. Egyre szeretetteljesebb és elfogadóbb vagyok magammal és a környezetemmel is. És a környezetemet is egyre elfogadóbbnak élem meg ezáltal. Néha pár pillanatra már megismertem a teljes elfogadás és boldogság érzését. Ilyenkor a szívem, vagy talán a testem minden sejtje felnevet és örömben úszik. Eleinte ez az érzés még gyanús volt számomra. Kérdeztem magamtól, hogy most meg minek örülök? Tán megbolondultam, hisz a valóság nem változott? És valóban nem. Aki változott az én vagyok, vagy egy nagy kitérővel visszatértem önmagamhoz. Ma már nagyon élvezem az ilyen szabadon megélt boldogság-pillanatokat. Mindemellett van rossz kedvem is. És most már megengedem magamnak, hogy akkor rossz kedvem legyen. (H. Zsuzsi)

Nálam nincs kokainmámorhoz hasonló élmény, de még lsd-s sem.:-) Komolyra fordítva, nem szoktam megkönnyebbülést érezni. Viszont vannak hatalmas megdöbbenések, amikor csak ülök és nézek ki a fejemből, hogy basszus, ez a kis semmi gondolat miket művelt. Aztán csinálom tovább a dolgaimat, és az viszont egyre könnyedebben és élvezetesebben megy. Ahogy H.Zsuzsi is írta, én is azzal kezdem, hogy kinek a dolgával is foglalkozom éppen? (K. Helga)

Ha elkezdek a fejemben párbeszédeket zajlatni, sokszor észreveszem ezt, és felteszem a kérdést: Kinek a dolgával foglalkozom éppen? (ez a Munka előtt sosem jutott eszembe) és a párbeszédek így sokkal rövidebbek, a belső feszültség sem tart olyan hosszú ideig, mint korábban. Nem emlékszem rá, milyen voltam előtte, és igazából azt sem tudom, most milyen vagyok. Zűrzavar hegyek még vannak, de mintha kevésbé aggódnék miatta. (Cs. Mónika)

Nem tudom, hogy véglegessé válik-e. Azt tapasztalom, hogy ha véglegességet szeretném elérni, lemaradok arról, ami oda vezet. Az biztos, hogy egyre gyakrabban vagyok felszabadult, egyre többször maradok 'stabil', pontosabban máshonnan tekintek az élethelyzetekre.

Nekem a 'szeretet cselekszik' azt jelenti, hogy nem akarom rákényszeríteni a gondolataimat másokra és magamra. Csak figyelem, hogy milyen gondolatok jönnek, és mivé lesznek. (P. Misi)

Az egyetlen dolog, amit a Munkázás hatásaként konkrétan és őszintén le tudok írni az, hogy épelméjűbbnek érzem magam. Józanabbnak. Persze ezzel kapcsolatosan, ha feltennénk a 4 kérdést, akkor remek megfordításokat lehetne találni az ellenkezőjére is, tanulságos példákkal. (K. Gábor)

Húúúú, nekem az van, amit H. Zsuzsi írt, és most már oda is eljutottam, hogy ha pl. feldühít egy szitu, amint tudok, elvonulok és megmunkázom, nem hagyok időt neki, hogy elkezdjek gondolkozni rajta, mert akkor kitalálom magamnak, hogy félek megmunkázni. És így sokkal jobb, és olyan gyors megnyugvást hoz! Fantasztikus, imádom! :)))))))))))))) (B. Gyöngyi)

Történtek változások, mióta elkezdtem munkázni, de nehéz megmondani, hogy konkrétan mi köthető a munkához. Azt hiszem a Munka elindított egy úton, és közben nagyon sok mindent összeszedegettem, sokféle tudást, akár más módszereket is, de egyértelműen a munka volt a kiinduló pont. Nem tudom, mi változott. Lazább lettem és talán kicsit nyugodtabb. Vagy másképp: nem vagyok már egy akkora görcshalmaz. Kicsit mintha kinyíltam volna. Nem tudom, milyen az, amikor a szeretet cselekszik. Teszem a dolgom, és mintha kevesebbet nyafognék. Jóban, de legalábbis jobban vagyok magammal, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Figyelem magam, ismerkedem magammal. Sok mindent el tudok fogadni, amit azelőtt nem. Ennek bizonyos helyzetekben kissé beletörődés íze van, de legtöbbször teljes elfogadás van, néha szeretni is tudom, ami van. Ha végignézek a mai napomon, több olyan pont is volt, ahol régebben felrobbantam volna, most meg semmi nem történt, csak tudomásul vettem a dolgokat. Reggel rám tört a „menekülnék innen el” érzés, de tudtam „kezelni” a helyzetet (bár ez így félreérthető, de nem tudok jobb szót). Aztán ma előkerült egy téma egy beszélgetés során, amiért régebben gondolatban gyilkoltam volna, most csak megjegyeztem, hogy jé, már nem ráz meg a dolog. Aztán még volt néhány apróság. Érdekes, nekem a ’kinek a dolga’ nem hozott soha megnyugvást. Elég sokat szenvelegtem ezen, de aztán magamban tisztáztam, hogy amin én problémázok, az az én problémám, de ez nem jelenti azt, hogy magamtól vagy mástól várnék megoldást a dologra.

Ami még változott, hogy már nem várom a csodát. Az elején voltak elképzeléseim, hogy mi minden fog megváltozni, mekkora fel-és megvilágosult leszek, most meg elvagyok magammal. Régebben mindig csalódást éreztem, amikor másoktól olvastam, hogy mit hozott életükbe a munka. Csak ennyi? Valamiféle egetrengető változásra számítottam. De ez csak ennyi, épp elég. (B. Judit)

Nekem munka után általában végtelen nyugalom lesz úrrá rajtam, sokszor, ha újra fel akarom eleveníteni, hogy miért is munkáztam, van, hogy nem emlékszem, már nincs hozzá érzés, kikönnyülök, csak vigyor van, vagy éppen hálakönnyek, vagy a nagy-nagy semmi... (X.Y.)

Milyen vagyok, mióta munkázom? Ami nagy változás, hogy már nem teperek, nem akarok, csak vagyok... olyan mintha egy filmet néznék, és mindig kíváncsian várom a folytatást. Hogy mi lesz a következő pillanatban, de ez nem elvárásokkal teli türelmetlenség (ahogy régebben jellemző volt rám), hanem olyan finom, szabad érzés.

És van, hogy nem vagyok "stabil", hanem szétesek, darabokra, de már azt is egyre jobban kedvelem... az utóbbi időben sokat foglalkoztam a dühömmel, agressziómmal. Meg​vizsgáltam a róluk szóló történetemet, ahogy mondtad, és csodás volt rájönnöm, hogy nem is az van bennem, mint amit gondoltam. Azóta gyakorlom, vagyis megengedem magamnak az összes " rossz" tulajdonságomat,és azt vettem észre, hogy nincs mitől félnem,és a reakciók is elfogadóbbak, ahogy én is elfogadom, azt, ami van. (B.Ildi)

A szeretet hogyan cselekszik kérdésre: sokáig (évtizedekig) haragban voltam valakivel. Én sem akartam vele kibékülni, mert féltem attól, hogy újra kezdődnek a konfliktusok, és megint csak fájni fog. A munka hatására (mert más nem történt, amire ráfoghatnám a változást) egyszerre csak meghívtam ebédre. Egyszerűen nem tudtam ellenállni, képtelen voltam ellenállni annak a belső késztetésnek, hogy meghívjam. Ő pedig örömmel elfogadta a meghívást. Nálam így cselekedett a szeretet.

A másik kérdésre, hogy véglegessé válik-e a munka hatására a felszabadult állapot: volt olyan problémám, amihez elég volt egy felismerés, és azóta is tiszta a dolog. Volt olyan, aminél meg kellett ismételnem, akár többször is, a megítélést. És sok olyan (külső és belső) konfliktusos helyzet, amit egyáltalán nem vetettem alá a munkának, a többi elvégzett munka hatására önmagától megjavult, rendeződött. Nagyon örülök ezeknek a kérdéseknek, mert így volt alkalmam végiggondolni, mire is mentem a munkával :).

Még egy megfigyelés, ami most tudatosodott bennem: többnyire már nem teszem fel azt a kérdést (vagy csak ritkán, és akkor is észbe kapok), hogy "mi is lesz ennek a vége". Teszem, amit jónak látok, és elfogadom, hogy történik, ami történik. (Arany)

Én lennék a legboldogabb, ha ki tudnám fejezni azt a sok csodát, amit átéltem az önmunka hatásaként..., de én, ahogy elkezdem leírni, egyszerűen... kevésnek bizonyulnak a szavak…

Ok. Egy próba… Kb. kétnapos "felismerésféleség". A szeretet cselekszik számomra mit is jelent? Ismer mindenki 1-2 olyan idős embert, aki végtelen szelídséggel, nyugalommal, békével éli az életét? Talán azért, mert ők már nem azon "gondolkoznak": -mire lenne szükségem, -kinek mit kéne ahhoz tennie, adnia, hogy nekem jó legyen, -kinek hogyan kéne cselekednie, hogy én jól érezzem magam, -mi az, amim nincs, stb.

Ők már csak "élvezik" az életet, és (azért írom így, mert én ezt a nagyszüleimtől láthattam-kaphattam)... és csak adni akarnak magukból, magukért. Nem azért süt-főz nagyi, mert kell, hanem mert várja az unokáit. Nem lehet, hogy ettől finomabb mindig nagyi sütije??? Ugyanaz a recept, csak ebben ott a "szíve" az illetőnek. Teszi a dolgát, keveri a rántást, és közben nem azon gondolkodik, hogy: -jaj, sietnem kell, -még ezt meg ezt is el kell intéznem, -csak el ne rontsam, stb. Csak cselekszik. Méri a hozzávalókat (vagy már azt se, és lehet nem a rutin miatt, hanem egyszerűen megtanult hallgatni a belső békére) ...jelen van....jelen van ott, ahol épp ténykedik. Nem vetít ki jövőt, elfogadta a múltját, cselekszi a jelent, és ez a szeretet...nekem...az abszolút elfogadás!

Szeretet = elfogadás. Szeretlek, amiért vagy = elfogadlak olyannak, amilyen vagy.

Saját példa? Minap jutott eszembe: 6 éve vagyok a jelenlegi munkahelyemen. Régen ahányszor felcsesződött az agyam, kis levélkéket írtam munkatársaimnak (nem azért, mert szemtől szembe nem ment volna lecseszés, csak általában éjszaka dolgozom, így nem igazán talizok velük.) Leírván, mi az, amit nekik máshogy kéne tenniük, mint ahogy épp teszik, szarkasztikus stílusban, kemény, vádló szavakkal. Többször értem el sértődést, mint konkrét kérés teljesítést. (milyen meglepő…) Tegnap eszméltem rá: jéééééééé!!!!! ELMARADTAK A KIROHANÓS, LECSESZŐS üzeneteim... Nem azért, mert visszafogom magam, nem, nem. Ma már megvárom, míg találkozunk, és ha még van jelentősége, megkérem az illetőt. Aztán, ha megteszi, megköszönöm, ha nem, megmunkázom!

Kb. 2 hete kezdődött cégen belül egy kisebb "katasztrófahelyzet". Régebben nem bírtam volna ki, hogy ne akarjam (hátulról) úgy mozgatni a szálakat, hogy az (elsősorban) nekem, és mindenkinek a "lehető legjobb" legyen. Ma már max. informálódom, hogy mi az aktuális tényállás, és tud-e valaki valamit a hogyan-továbbról, de tovább nem megyek. Kíváncsian várom az események alakulását, és a saját reakciómat. Ellenére annak, hogy munkahely elvesztése is benne van a pakliban. De ma már nem pörget annyira a jövő kérdése...

Ajjaj....ha egyszer beindul a kezem, nem lehet lelőni. Most hagyom abba, puszi mindenkinek.

(Pár perccel később)

Továbbgondoltam ezt a leveles storit.  A helyzet, hogy nincs mit írnom nekik!!! Nincs HIBA!!! Egyszerűen elmaradtak azok a gondolatok, hogy kinek mit kellett volna máshogy tennie. Kinek mit kellett, nem kellett volna... Ezek megszűntek létezni!!!

Hálás vagyok!!! KÖSZÖNÖM!!! KÖSZÖNÖM ÖNMUNKA!!! +Andi!!! Tényleg (meg)változik az élet, a valóság, a "fontos - nem fontos, kell, nem kell" dolgok és jelentőségük… Egyszerűsödi​k az élet, és ez FANTASZTIKUS!!! (S. Kriszti)

Nekem az jött most, hogy ahogy elképzeltem korábban és vágytam, hogy ez a nyugis állapot legyen végleges, az nem úgy van persze, és már ez megkönnyebbüléssel tölt el. Inkább minden állapotot tisztábban átélek, nem utálom már annyira, jobban kedvelem az állapotokat, néha élvezem, hogy annyiféle van. Van, hogy amire korábban feszültem, most pluszban nevetés is jelentkezik, vagy egy pillanattal utána. Stabilan röhögök, meg most már stabilabban tudok dühöngeni is. Összességében stabilabban vagyok én, de nem az az én, akit korábban hittem, hogy vagyok. Régebben olvastam ilyesmiket, hogy ne akarjak egy másik állapotban lenni, hanem ami van stb., de el nem tudtam képzelni milyen az, átélni olyan más, olyan felszabadító.

A szeretet cselekszik, mikor csak úgy gondolkodás, motiváció nélkül teszek valamit. Nem jut eszembe most ilyen, még a sztorim több… (N. Zsuzsi)

Legtöbbször nem akarok semmit a Munkázástól. Csak csinálni. Megcsinálni. Kíváncsi vagyok mit fog hozni. Legtöbbször nagyon élvezem. És legtöbbször hozza a felismerést, megkönnyebbülést, általában szabadság érzését. És sokszor van olyan is, hogy már a Munka elején, kezdetén "tudom" a válaszokat. Vannak nagy ledöbbenések is. És vannak semmilyen érzések is. A Misi nevű Munkás kolléga egyszer azt írta, mondta, hogy "én nem lehetek, nem vagyok más, mint a szeretet." Ilyesmik vannak. De elmúlnak. Ez is. Elég gyorsan. Mint minden. (úgy látszik nagy az elvárás, hogy állandó legyen az, ami jó(nak látszik). Aztán vissza-vissza jönnek. Korábban is voltak ilyenek, de nem ennyire "tudatosan". (H. Laci)