Új Jeff Foster Szösszenetek

Sok éve követem Jeff Foster munkásságát, már korábban is fordítottam a blogra több hosszabb írását (részletes lista ennek a bejegyzésnek az alján). Rendszeres olvasója vagyok a FB oldalának, ahol rövidebb szösszeneteket posztol majdnem napi szinten, melyek mindig frissen, hihetetlen pontossággal ragadják meg az önismereti, spirituális és tudatossági utazásunk lényegét és az én megéléseimet, megtapasztalásaimat is. Újonnan fordítottam néhány posztját, melyeket a FB után ide is felteszek, váljanak Jelen-Létetekre. :)

SZÍVESEN LÁTOTT VENDÉGEK A TESTED BELSŐ TERÉBEN

Próbáld ki ezt a mai napon:

Ha szomorúságot vagy félelmet érzel, vagy bárhol összehúzó érzetet tapasztalsz a testedben, akkor – egyetlen rövidke pillanatra – hagyj fel azzal, hogy ’elengedni’ próbálod. Felejtkezz el a ’rezgésszinted megemeléséről’ is! Ehelyett egyszerűen csak legyél együtt a kényelmetlen érzéssel. Légy kíváncsi rá. Lágyulj bele. Lélegezz beléje. Adj neki teret és némi időt. Felejtkezz el a megértéséről, az ’elengedéséről’ vagy a ’megjavításáról’, és csak hagyd, hogy itt legyen, pont annyi ideig, amennyire szüksége van. Engedd, hogy maradjon, ha maradni akar. Engedd, hogy menjen, ha menne. Engedd, hogy visszajöjjön, ha épp visszatér. Bánj vele szívesen látott vendégként, aki lényed hatalmas Pihenő Otthonába érkezett. Úgy bánj vele, mint egy szeretett gyermekkel, aki igazán idetartozik. (Jeff Foster)

NE LÉGY KEDVES!

Ne légy kedves!

A kedves az unalmas.

A kedves az hamis.

A kedves egy alkalmazkodás,

amit arra találtak ki, hogy szeretetet szerezhess vele magadnak.

De ez nem működik.

Légy valódi inkább!

A kedves egy álarc,

ami elrejti a haragodat, az ingerültségedet,

a frusztrációdat, a csalódottságodat

(azokat a gyönyörű energiákat, melyeket kicsiként

megtanultál elfojtani).

A kedves megfojt téged,

és mindenki mást is körülötted.

A kedves meggátolja, hogy

mások tényleg megismerhessenek téged.

Vállald a kockázatot, hogy nem leszel kedves!

Vállald a kockázatot, hogy megmutatod magad!

Készülj fel arra, hogy nem fognak kedvelni.

Hogy önzőnek, ridegnek, szemétnek,

vagy ami még ennél is rosszabb:

„Nem spirituálisnak” fognak tartani.

Mondd ki, amit gondolsz!

Mondj igent, amikor igent gondolsz.

És mondj nemet, amikor nemet.

Vállald a kockázatot önmagadért!

Készülj fel arra, hogy újra élőnek fogod érezni magad.

Hogy újra érezni fogod a szíved kalapálását.

Izzadni fogsz és remegni.

És elgondolkodni azon, hogy vajon van-e hozzá jogod.

Készülj fel, hogy érezni fogod a szégyent és a bűntudatot,

s többé már nem menekülsz előlük.

Készülj fel arra, hogy a ’kedves’ világod

romba dől.

Készülj fel, hogy elveszíted

a szépen kimunkált imagedet.

Készülj fel az újdonság hasító érzésére!

(Jeff Foster)

NINCS NAGYOBB ÖRÖM

A meditáció annak a függőségnek

a megtörése, hogy

az épp itt lévő pillanat belakása helyett

más pillanatban akarunk lenni.

A meditáció épp ezért kényelmetlen lehet,

hisz elvonáson mész keresztül.

A figyelmed a Mostban van.

Sürgetést érzel, hogy elmenekülj.

Nyugtalanság, vágy a többre,

ellenállás azzal kapcsolatban, ahol épp vagy.

Bátorságra van szükség ahhoz,

hogy itt maradj.

De az itt maradás az, ami gyógyít.

Végül pedig felfedezed:

Nincs nagyobb öröm,

mint önmagaddal együtt lenni.

(Jeff Foster)

SZERESS A SZERETETEN IS TÚL

Úgy szeress, hogy tudod, az, akit szeretsz, lehet, hogy holnap már nem lesz itt. Úgy szeress, hogy tudod, lehet, hogy a mai nap az utolsó nap, amikor úgy igazából találkozhatsz vele. Tudd, hogy nem tudhatod, mi lesz a történet vége. Hisz mi marad az életben, ha már semmi veszítenivalód nincsen?

Törődj vele, mélyen, annyira, hogy az már fájjon, törődj vele mindannak ellenére, amit az emberek mondanak, a kigúnyolás, elutasítás és félreértettség ellenére is törődj vele, olyan erősen, hogy többé már ne érdekeljen, mi fog történni veled.

Merülj bele, merülj bele teljes hajlandóságoddal a szeretetnek ebbe a keserédes rejtélyességébe, sosem tudva, mi is a szeretet, mégis szeretve, bolondulásig, elbűvölt gyerekként, őrült módjára, teljesen elfeledve, milyen is cinikusnak lenni, vagy azt akarni, hogy igazad legyen.

Szeress, míg bele nem remeg a hangod, míg a szívedet szét nem veti a dübörgés, míg a lábaid reszketni nem kezdenek, míg az elméleteid porrá nem válnak a semmiben, az okosságod pedig szégyenkezve és tisztelettel telve hajt fejet.

És ekkor majd a legsötétebb helyekre visznek, a szívedet pedig azok gyújtják lángra, akiknek soha sem voltál képes megnyitni a szívedet, és felsejlik benned az, amit titkon mindig is tudtál:

Hogy idővel mindent el fogsz felejteni, kivéve azt, hogyan kell meghalni és szeretni.

(Jeff Foster)

MERJ BÁTRAN SZABAD LENNI (EGY MEGŐRÜLT VILÁGBAN)

A világ beleőrült a sok munkába.

Csak neked van bátorságod megpihenni.

A világ elveszítette a játékosságát, a létezésének örömét.

Csak neked van bátorságod, hogy szabad gyermek módjára élj.

Hogy az élettel annak teremtésénél találkozz.

Hogy rámosolyogj a macskákra és belekacagj a hóba.

Az emberek elfoglaltnak tűnnek, de közben futnak.

Menekülnek az érzéseiktől.

Menekülnek a szégyentől és a bűntudattól.

Futnak, hátha így sosem kell megállniuk.

És önmagukkal találkozniuk.

És belenézni abba, kik is ők valójában.

Csak te vagy elég bátor ahhoz, hogy megállj.

És érezd, ahogy a talpad a szentséges földdel kapcsolódik.

Hogy észrevedd, ahogy a lélegzeted ki- és beáramlik.

Hogy érezd, ahogy átölel a reggeli napfény,

feltölt a délután, majd beléd lép az este.

A világnak szüksége van rád, mert te nem vagy teljesen beleveszve a világba.

Jelenlétet hozol, ami megmelengeti ezt a világot.

Ártatlanságod gyógyító balzsam a világ bizonyosságaira.

A világ megcsömörlött, de te új vagy.

(Jeff Foster)

Korábbi Jeff Foster írások a blogon:

Senki Nem Jön, hogy Megmentsen, avagy Szépséges Hazugság a Szeretetről

Merülj Bele Abba, Amitől Menekülsz – Az Élet Valódi Intelligenciája

A Szorongást Nem Gyógyítani Kell, Hanem Találkozni Vele

A Fájdalom a Fájdalom Emléke

Függőségek, Leszokás: Jeff Foster Előszava Scott Természetes Nyugalom Könyvéhez 

Az ÖnMunka módszertanában mélyen merülünk az Ön-Kapcsolódás gyakorlatába, várlak szeretettel egyéni vagy csoportos formában:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2016 december 9-11. Részletekért kattints ide.

Senki Nem Jön, hogy Megmentsen, avagy Szépséges Hazugság a Szeretetről

„Senki nem jön, hogy megmentsen, ez van. Nem jön a herceg a fehér lovon. Júlia sem. A „Nagy Ő” sem. Nem jön el a messiás, hogy elvegye a fájdalmadat, a kicsi korod óta benned lévő üresség érzését, és az elkülönültség és elhagyottság érzetét. Senki nem képes helyetted átérezni és élővé változtatni az érzéseidet. Senki nem tud helyetted élni és meghalni. Senkinek nincs olyan képessége, hogy állandó jelleggel elterelje a figyelmedet a fájdalmadról. Ez van.” (Jeff Foster)

Az önmagammal való viszony minősége a legfontosabb ’valami’, amire a hosszú évek óta tartó ön-utazásom leegyszerűsödött. Minden pillanatom megélése, minden kapcsolatom minősége ezen múlik. Azon, hogy milyen mélységben és tudatosságban vagyok képes KAPCSOLÓDNI ÖNMAGAMHOZ: az érzéseimhez, gondolataimhoz, működéseimhez, minden megnyilvánulásomhoz. Hogy hogyan bánok önmagammal. Minden mély VÁLTOZÁS csakis ebből tud kibontakozni. Nem kívül, hanem először BELÜL. Tapasztalatom szerint a legtöbben ezt nem is értik, de ez a normális, hisz senki nem tanította meg nekünk. Ők sem tudták. Végtelenül hálás vagyok az Életnek, hogy számomra kinyitotta az ÖN-KAPCSOLÓDÁS lehetőségét. Ebben a minőségben együtt lenni magammal és másokkal, szavakkal nehezen megfogható. Az angol nyelvben terjed az a kifejezés, hogy ’hold space’, ’tartani a teret’ valaki számára. Tartani a szeretet mindent átható terét először önmagam számára, ebből fakadóan pedig képesnek lenni ugyanezt megtenni más Drága Emberekkel.

Jeff Foster tollából kicsit bővebben, az én magyarításomban így hangzik ugyanez:

HOGYAN KELL SZERETNI?

„Nem tudok nélküled élni.”

„Kiegészítesz.”

„Nélküled semmi vagyok.”

„Soha ne hagyj el.”

Eladtak neked egy szépséges hazugságot a szeretetről. Ártatlanságodban igazságként hitted el és jól megvásároltad ezt a hazugságot. Hiszen körülötted mindenki ugyanazt csinálta, te pedig közéjük akartál tartozni. Annyira rettegtél az egyedülléttől, mivel még sosem ugrottál fejest a saját magányod óceánnyi örömébe, s így sosem találhattad meg benne a saját biztonságodat.

Senki nem jön, hogy megmentsen, ez van. Nem jön a herceg a fehér lovon. Júlia sem. A „Nagy Ő” sem. Nem jön el a messiás, hogy elvegye a fájdalmadat, a kicsi korod óta benned lévő üresség érzését, és az elkülönültség és elhagyottság érzetét. Senki nem képes helyetted átérezni és élővé változtatni az érzéseidet. Senki nem tud helyetted élni és meghalni. Senkinek nincs olyan képessége, hogy állandó jelleggel elterelje a figyelmedet a fájdalmadról. Senki nem képes birtokolni téged vagy birtokolva lenni általad.

A másik feled, a kiegészítőd nem rajtad kívül van, tudod, hanem mélyen benned. Ő a saját jelenléted, mely Napként süt benned.

Oly sokan keresik a szeretetet. Vagy épp egy olyan szeretetbe próbálnak belekapaszkodni, mely mindig kicsúszni tűnik a kezükből. Vagy úgy érzik, hogy elvesztették a szeretetet, és próbálják visszaszerezni azt, miközben menekülnek a szeretet-megvonás tüneteitől, elzsibbasztják magukat, még több álmodozással, egyre messzebb futva önmaguktól, olyasvalamit üldözve, amit sosem fognak elérni. Tovább álmodoznak a „Nagy Ő”-ről, aki majd kiegészíti őket, élethosszig tartó pszichológiai biztonságot nyújt, és az a tökéletes anya vagy apa lesz számukra, amilyen nekik sosem volt.

Ez pedig nem szeretet. Ez félelem; sürgető menekülés a magányosságtól.

Ha képes vagy megtalálni vagy elveszíteni,

ha képes vagy ’benne’ vagy ’kívüle’ lenni,

ha oda lehet őt neked adni vagy el lehet tőled venni,

ha harcolnod kell érte, esdekelni vagy magadat és másokat manipulálni azért, hogy megkapd,

ha úgy érzed, hogy méltónak kell válnod rá,

ha fáj,

akkor ez az elme szeretet-változata.

A hazugság maga.

Mivel, ha szeretsz, akkor jelen vagy. Ennyi.

Ha szeretsz valakit, akkor jelen vagy vele. Annyira jelen, amennyire önmagaddal. Jelen úgy, mint ahogy az égen a Nap, a felhők, a viharok és az állandóan változó időjárás ellenére.

Ne keverd össze a szeretetet a vággyal. A vágy jön és megy. Fényesen lángol vagy épp kialszik. A vágy nem következesen kitartó, a szeretet az.

Ne keverd össze a szeretetet a vonzalommal. A vonzalom gyönyörűséges, de úgy változik, ahogy az óceán hullámzása. Egyszer dagálya van, másszor apálya. Változik évszakonként, naponként, óránként, pillanatonként. Sosem örökké jelenlévő, míg a szeretet ilyen.

Ne keverd össze a szeretetet meleg, kellemes érzésekkel, és azokkal a bódult érzésekkel sem, amik a „szerelembe eséssel” járnak együtt. A kellemes érzések oly hamar változnak át fájdalmasakká. A szeretet sem nem öröm, sem pedig fájdalom, nem eksztázis és nem is megbántottság; a szeretet az a mező, mely még azt is elbírja, amikor az üdvözítő boldogság kétségbeeséssé fakul.

Ne keverd össze a szeretetet azzal a sürgetéssel, hogy valakit birtokoljál vagy hogy valaki téged birtokoljon. A szeretet nem bódult szerelmesség. A szeretet nem kényszeres és nem is kényszerítő. A szeretet nem birtokol semmit; súlytalan, alaktalan. A szeretet nem mond olyasmit, hogy „Szükségem van rád a boldogságomhoz, a megelégedettségemhez, az életemhez". Nem, a szeretet a szabadság, a szélesre tárt, nyitott szív, a minden érzés érzésére és minden gondolat gondolására való hajlandóság szinonimája.

A legveszélyesebb mítosz szerint egy másik ember képes boldoggá ’tenni” téged. Nem, nem. A boldogság, a valódi boldogság, az a fajta boldogság, melyet nem lehet adni és venni, sem pedig szépen becsomagolni, a saját jelenléteddel azonos, amit senki nem tud neked odaadni és senki nem is képes tőled elvenni. Amikor valaki másban keresed a boldogságodat, függővé válsz tőle, folyton rettegsz, hogy elveszíted, és félelem és neheztelés morajlik a ’szereteted’ alatt. Álarcokat veszel fel, hogy tetsszél neki, elnémítod a gondolataidat és elzsibbasztod az érzéseidet, becsukod a szemed az igazság előtt, és egy fantáziából és reményből szőtt világban kezdesz élni. Saját magadat teszed boldogtalanná csak, hogy elnyerd a szeretetét, megtartsd és irányítsd. Magadat teszed boldogtalanná, miközben őt próbálod boldogítani. Ez nem szeretet, hanem egy személy iránti függőség. Félelem, ami a ’szerelem és romantika’ álruhájában jár. Ez a hazugság.

De minden függőség alatt az otthon, az Anya iránti vágyódás húzódik meg, a szó legmélyebb értelmében. Mi lenne, ha önmagadon belül találnád meg a legmélyebb otthonlét érzetét? Csinálj otthont a testedből, a lélegzetedből, a hasadból, ahogy emelkedik és süllyed a jelen mindenkori pillanataiban. Találd meg a talajt az élőség fizikai érzeteiben. És ebből a jelenlétből tölts időt olyan emberekkel, akik táplálnak, akik segítenek, hogy élőnek érezd magad, akik megértenek és átéreznek, és akik érvényesítik az oly értékes érzéseidet. Amikor nem próbálod elnyerni a szeretetet, amikor nem rohansz a saját kényelmetlen érzéseid elől, akkor tudsz igazán szeretni és akkor szerethetnek téged igazán.

Hívj meg másokat is a szeretet-meződbe; engedd, hogy maradjanak, engedd, hogy távozzanak, hajts fejet az útjuk előtt és járd bátran a sajátodat. De soha, egyetlen percre se vásárolj be abba a hazugságba, hogy a megváltás bárhol máshol van, mint a saját, átható jelenlétedben. Azon a helyen, ahol valójában senki sincs, akit meg kéne menteni. Azon a helyen, ahol megérinted az életet, az pedig cserébe megérint téged, pillanatról pillanatra…

Mert Te vagy az az Egy, az Igazi, a saját legnagyszerűbb szeretőd, partnered, barátod, gurud és Édesanyád.

Ezért aztán bátran elmondhatod magadnak:

„Nem tudok nélküled élni.”

„Kiegészítesz.”

„Nélküled semmi vagyok.”

„Soha ne hagyj el.”

(Jeff Foster)

ÉLETED LEGFONTOSABB KAPCSOLATA: AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA: 15 HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS LEGKÖZELEBB 2019. SZEPTEMBERBEN INDULUNK.

ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS - DEKONDICIONÁLÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, IDEGRENDSZERI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN

Fedezd Fel az Élet Mélységét és Misztériumát

"Nem az élet hossza, hanem a mélysége számít." (Ralph Waldo Emerson)

Az önvizsgálatokat egy ránéző-megfigyelő tudatosságban végezzük, bármilyen témában. Nem csak a gondolatokkal, hanem mélyen a testbe megérkezve, a testérzetekkel „dolgozunk”. Ezzel egyrészt egy másfajta tudati szintet gyakorlunk be, másrészt az adott személyes probléma is oldódik. Lényünk a legmélyéről alakul át, szép fokozatosan. Ennek következtében az életünk mintegy "telítettebbé" válik, teljesen más minőségben tudjuk megélni a pillanatainkat.

Néhány szösszenet a témában:

A LEGNAGYOBB TUDATI VÁLTÁS: GONDOLKOZÁS HELYETT RÁNÉZNI A GONDOLATOKRA: „Az egyik legerőteljesebb eszköz, ami emberként rendelkezésünkre áll, az a képesség, hogy közvetlenül ránézzünk egy gondolatra (képre vagy szóra), ellenállás nélkül, és megfigyeljük, ahogy az feloldódik a tudat terében. Önmagában ez az egyetlen eszköz elhozhatná a világbékét és az összes kapcsolatunkat harmonizálhatná. Még épphogy csak elkezdtük felfedezni az ebben az erőforrásunkban rejlő lehetőségeket. Indíts forradalmat! Amikor csak tudatában vagy, használd ezt a képességedet a mostban, minél több most pillanatban, amit csak megtapasztalsz.” (Scott Kiloby)

VEDD ÉSZRE AZ ÉLETET. ANNYIRA SZERETEM, AMIKOR EZ VALAKINEK MEGÉRTŐDIK ÉS MEGENGEDŐDIK.„Próbáld ki ezt egyetlen napig: Tudatosíts és engedj meg mindent, amit gondolsz, érzel, hallasz, tapintasz, ízlelsz és szagolsz. Vegyél észre mindent, ami felbukkan. Semmi mást nem kell tenned, csak észrevenni. Az észrevevés ugyanaz, mint a megengedés. És amikor bármilyen felbukkanó jelenséggel kapcsolatban ellenállást érzel, azt is vedd észre. (Ezt a testben is tudatosítsd: hol mit érzel, amikor „ellenállást” érzel.) Nézd meg, milyen módon alakul át a napod ettől az egyetlen, egyszerű gyakorlattól. (Scott Kiloby)

TE EGY SZÓ VAGY? A MÁSIK EMBER EGY SZÓ? EGY TÁRGY EGY SZÓ? A VALÓSÁG MEGISMERHETETLENSÉGE ÉS VÉGTELEN MÉLYSÉGE: „A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa. Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk? Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?” (Eckhart Tolle)

A GONDOLATOK/SZAVAK ELŐTTI VILÁG: „A valóságot nem lehet szavakkal kifejezni. A szavak korlátoznak. Főnevekbe, igékbe és melléknevekbe erőlteted bele a valóságot, és ez által megszakad a pillanatról-pillanatra való áramlás. Az a tao, amit el lehet mesélni, nem az örök Tao, mivel az elmesélés kísérlete az idő keretei közé szorítja. Időben megállítódik már csupán a megnevezés kísérlete által. Abban a pillanatban, hogy bárminek nevet adsz, az már nem örök többé. „Örök” alatt a szabadot, korlátlant, időben vagy térben elhelyezetlent, akadály nélkül megéltet értem.

Nem létezik név arra, ami most itt ül ebben a karosszékben. Én az örök megtapasztalása vagyok. Már csak az „Isten” gondolatával is, minden megáll és időben jelenik meg, és amint megteremtem „Istent”, máris megteremtettem „nem-Istent” is. Ide pedig bármit behelyettesíthetsz – mondjuk a „fa” gondolatával létrehozom a „fát” és a „nem-fát” is; a mechanizmus ugyanaz. Mielőtt bárminek nevet adsz, a világban nincsenek dolgok, nincsenek jelentések. Nincs semmi más, csak békesség egy szavak nélküli, kérdések nélküli világban. Egy olyan tér, ahol már minden megválaszolódott, örömteli csendben.

Ebben a szavak előtti világban csak a valós létezik – a megosztatlan, megfoghatatlan, már jelen levő. Bármilyen látszólag elkülönülő dolog nem lehet valós, mivel azt az elme hozta létre az elnevezéseivel. Amikor ezt megértjük, a valótlan gyönyörűvé válik, mivel semmi sincs, ami fenyegethetné a valósat. Én sosem látok semmi elkülönültet, amit úgy hívnak, hogy „fa” vagy „te” vagy „én”. Ezek a dolgok pusztán a képzelet szüleményei, amit vagy elhiszünk, vagy nem hiszünk el.

Az elnevezések adása az illúzióvilág, az álomvilág kiindulópontja. Amikor az egésznek letörjük egy kis darabkáját, és azt mondjuk rá, hogy „fa”, akkor ez az első álom. Ezt hívom én „első generációs gondolatnak”. Aztán a gondolat újabb gondolatot szül, és akkor már van nekünk „magas fánk, szép fánk, az a fa, ami alá le szeretnék ülni, illetve az a fa, amelyik bútornak való, vagy az, amelyiket meg kell védelmeznem”, az álom pedig csak folytatódik tovább. A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst, és hálás legyél a mindenség Taojának – fa, nem fa, világ, nem világ.
Amikor az elme elhiszi, amit gondol, akkor annak ad nevet, amit nem is lehet megnevezni, és a név által próbálja valóssá tenni. Elhiszi, hogy az elnevezései valósak, és hogy létezik odakint egy tőle elkülönült világ. Ez az illúzió. Az egész világ kivetítés. Amikor lezársz és rémült vagy, akkor az egész világ ellenségesnek tűnik; amikor viszont szereted, ami épp van, minden a világon a szeretteddé válik. A belül és a kívül mindig illeszkednek – ők egymás tükröződései. A világ az elméd kivetülése.” (Byron Katie: Az öröm ezer neve)

Ha mélyítenéd az Élet-Élményedet, nagy szeretettel látlak a következő Alapcsomagon vagy Egyéni konzultációs csomagon:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2016. november 11-13. Részletekért kattints ide.

Mi az Önvizsgálat?

Mi az Önvizsgálat? – Ön-Gyógyítás a Szívnek és az Elmének

Az önvizsgálat egy tudatos, kíváncsi, belső vizsgálódás, mély ön-felfedezés. A külvilágról befelé fordítod a figyelmedet, elcsendesülsz, és ebben a csendben bizonyos kérdéseket engedsz magadba, majd hagyod, hogy ebből a belső csendességből bukkanjanak fel a saját válaszaid. Olyan válaszok, melyeket eddig sosem volt alkalmad meghallani az elméd zakatolása és mindenre kész válaszai miatt. Ahogy Byron Katie mondja, kapcsolatba lépsz a szíveddel, azzal a „nem-tudással”, melynek nincsenek kész válaszai, ítéletei, elvárásai, és amely mindig is ott volt Benned, csak épp elfelejtetted, hogy van. Így pedig saját valódiságodtól vágtad el magad teljesen ártatlanul. Mindannyiunkkal ez történt, és mindannyiunk számára nyitva áll az út, hogy újra hazataláljunk önmagunkhoz. Hogy meggyógyítsuk az elménket és a szívünket. Az önvizsgálat ezen az úton vezet végig minket, ötvözve:

1. a tudatos jelenlétet (mindfulness)

2. egy konkrét probléma, téma fókuszált vizsgálatát, egy ún. megkérdőjelezést vagy keresést megfelelő kérdések segítségével.

Röviden a mind­ful­ness meditációról: leg­in­kább a tuda­tos jelen­lét­ként szokták fordítani, buddhista tradíciókból ered. Ez egy jelenre fóku­száló álla­pot, amely nem érté­kel, nem minő­sít. Egy olyas­féle éber­ség, amely nem ismer pozi­tív és nega­tív minő­sé­get, de pél­dás gyó­gyító ereje van. Általa füg­get­len, elfo­gu­lat­lan meg­fi­gyelő­jévé vál­ha­tunk saját men­tá­lis akti­vi­tá­sunk­nak, így a gya­kor­lás alatt a men­tá­lis tevé­keny­ség olyan szintre csök­ken, hogy a tuda­tunk nyi­tottá, befo­ga­dóvá és transz­cen­den­tá­lissá válik, ennek köszön­hetően pedig lét­re­jön a gyó­gyító erejű belső nyu­ga­lom. Jon Kabat-Zinn a 70-es években került kapcsolatba a buddhizmussal és tanulta meg a meditációt. Célja utána az lett, hogy a buddhizmus tudását a szenvedésről és ennek kezeléséről minél szélesebb körben terjessze, filozófiai és vallási tartalmaktól mentes formában. Kabat-Zinn sze­rint ez a fajta éber­ség nem más, mint a figye­lem gya­kor­lása, oly módon, hogy az adott pil­la­natra figye­lünk: íté­let­men­te­sen. A „tuda­tos figye­lem” – mind­ful­ness – tulaj­don­kép­pen a tuda­tos élet művészete.

Az önvizsgálat nem gondolkodás: nem elemzünk, nem értelmezünk, nem jelentést adunk, nem következtetéseket vonunk le, nem programozunk. Pont ezekre az elme-működésekre leszünk tudatosak; felismerjük és tudatosan lelassítjuk az elme gondolat-folyamát. Szó szerint ránézünk arra, ami a pillanatban bukkan fel bennünk, mind gondolati, mind pedig érzelmi-testi szinten. Közben folyamatosan a testünk belső terében is tartjuk a figyelmünket - ez egy mély energetikai megélés és megpihenés -, illetve folyamatosan a mentális térnek is tudatában vagyunk. És ebben az állapotban tesszük fel az önvizsgálati kérdéseket, melyek így teljesen „máshova” érnek el, és rájuk teljesen másfajta válaszok bukkanhatnak el belőlünk.

Az önvizsgálat folyamata egy tudati, elmebeli és testi-érzelmi szintű tudatosulás és „visszacsinálódás”. Nem a hagyományos gondolati szinten próbálunk egy másfajta megértést elérni – ennek nem sok hatása lenne az idegrendszerbe és a testbe évtizedekkel ezelőtt mélyre bekondicionálódott, és azóta főként tudattalan automatizmusok szintjén működő minták-programok esetén.

Az önvizsgálat mély kapcsolatfelvétel önmagaddal. A rendszeres belső megpihenés már önmagában erőteljes ön-gyógyító erővel bír, mind gondolati, mind pedig érzelmi szinten. Ha semmi mást nem csinálsz, mint néhány percet naponta a belső teredben való megpihenéssel és nyugodt ön-megfigyeléssel töltesz, akkor is rengeteget teszel önmagadért.

Ha pedig ezt az energetikai–gondolati megpihenést még az ÖnMunka valamelyik önvizsgálatával is kiegészíted, akkor fokozatosan tudatosodhatsz a fájdalmat, szenvedést, stresszt okozó történeteidre, hiedelmeidre, identitásaidra. Ezeket a megfelelő kérdezési módszeren végigengedve pedig „visszacsinálhatod”, érvénytelenítheted őket.

„Amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem az önvizsgálatokat használni az emberekkel való munkámban, hirtelen mindennapossá váltak a valódi áttörések, melyek során az emberek átláttak azon, akinek addig hitték magukat, és megtapasztalták az elme börtönétől történő, szavakkal kifejezhetetlen megszabadulást.” (Scott Kiloby)

„Az Élő Önvizsgálatok egy folyamatos felfedezés, nem pedig egy merev módszer. Gyengéden elvonja a figyelmedet az elmédről és a gondolataidról, és finoman bevisz azokba az érzésekbe és érzetekbe, melyeket sosem akartál tudatosan megélni. Facilitátorral végezni az önvizsgálatot lenyűgözően hatékony. Megnyílunk az együtt nézésre, szeretetteljesen ránézünk arra, ami a pillanatban bukkan fel, anélkül, hogy előre meghatározott válaszokat kéne adnunk, vagy bármilyen megítélés alá esnénk. Minden pillanat egy újabb meglepetést és számtalan lehetőséget tartogat. A történeteid, a nézőpontjaid és koncepcióid, a boldogságod és a szomorúságod, a vicces és nem annyira vicces szokásaid; mindez a gazdagság felbukkan és felfedezésre kerül a pillanatban. Elképesztő látni a címkék, képek és érzetek szétesését, amint meglátod hol is tapadtak össze. Facilitátorral dolgozni értékes ajándék, mind a facilitátor, mind pedig a facilitált számára. Az egész olyan, mintha hazatérnél – önmagadhoz és a világhoz. Imádtam.” (A.)

Az önvizsgálatok az élet bármely területén, bármilyen élethelyzetben felmerülő problémák esetén alkalmazhatók. Erről itt olvashatsz nagyon részletesen: Mire használhatók, miben segítenek az önvizsgálatok?

Ha szeretnéd hatékonyan, profin, családias légkörben támogatva megtanulni az Önvizsgálatokat, várlak szeretettel a következő Alapcsomagon:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2016. november 11-13. Részletekért kattints ide.

Szeretettel Sebezve

„Bizony tőlünk is függ, hogy amikor átadjuk ismeretlen örökségünket, a szüleinktől, őseinktől kapott viselkedési mintáink, értékeink, hiányaink, történeteink, titkaink, örömeink és vágyaink sokaságát gyermekeinknek, az Pandora szelencéje vagy kincsesládika lesz-e számukra.”

(L. Stipkovits Erika)

Miért követem el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a szüleim is elkövettek?

Miért sikertelenek a kapcsolataim? 

Mit üzennek érthetetlen, indokolatlan testi tüneteim?

Szüleink viselkedése, mintája jelentős hatással van arra, hogy mi magunk milyen társak, szülők leszünk. Van-e esélyünk megváltoztatni a tudattalanul beépült, akár generációkon keresztül örökített szülői mintáinkat, vagy az eredmény minden tudatos erőfeszítésünk dacára ugyanaz lesz, csak „pepitában”? 

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve - Szülőkről felnőtt gyerekeknek című könyvét.

A szerző izgalmas példákon, terápiás eseteken keresztül ismerteti az egyes szülőtípusokat: a borostyán, a szülősítő, az idomár, a jó fej, a mártír, az üveghegy, a szuperszülő, az agresszor, a bátorító szülői viselkedést. Bemutatja a gyakran keveredő típusok hatásait a gyermekekre, a felnőttkori életünkre, kapcsolatainkra, és segít abban, hogy felismerjük szüleink nevelési stílusát – és szülőként, a jobbítás szándékával, sajátunkat is. Tesztjei és gyakorlatai – melyeket szüleinkkel, testvéreinkkel, párunkkal is végezhetünk – fejlesztik önismeretünket, így felnőttként életünk teljesebbé, szülői viselkedésünk, családi- és párkapcsolatunk is harmonikusabbá válhat.

A könyv Előszava:

"Amikor kamasz fiam focicsapatával az Egyesült Arab Emírségekbe repült, én napokig, de inkább hetekig szorongtam. Az eszemmel tudtam, jó dolog történik vele: hatalmas élmény, óriási fejlődési lehetőség ez számára. Mégis halálra aggódtam magam, lelki szemeim előtt katasztrófafilmekbe illő képek peregtek. Az indulás előtti napokban ezernyi óvó jótanáccsal traktáltam, és sűrűbben ölelgettem. Ő pedig – megérezve túlféltésemet – bölcsen helyretett: „Jaj, anya, ne aggódj, bízz már bennem egy kicsit!” Megdöbbentem: néhány évtizede ugyanezekkel a szavakkal vágtam vissza édesanyámnak, amikor a barátnőimmel tervezett balatoni nyaralás örömét csorbította túlaggódásával. Akkor megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, én nem fogom az őrületbe kergetni az aggódásommal. Elhatároztam, hogy én majd jobban csinálom, mint a szüleim – aztán mégis egészen hasonló módon neveltem a gyerekeimet. Jobb szülő akartam lenni, tudattalanul mégis a tőlük kapott mintákat másoltam: miközben nagyon szerettem a gyerekeimet, én is hol túlzottan féltettem őket, hol túl sokat követeltem tőlük.

„A modern gondolkodású fiatalok szívesen beszélnek a szüleikről. […] A modern szellemiséghez hozzátartozik a szülők bírálása” – írta csaknem 80 éve Agatha Christie. Talán modern lennék, ha most magam is azzal kérkednék: nem szerettek a szüleim. Ez azonban így nem igaz, hiszen szerettek ők, csak nem mindig úgy, ahogy én szerettem volna. Ahogy én sem tudtam mindig azt adni a gyermekeimnek, amire vágytak. Sőt, sokszor még a saját elvárásaimnak sem tudtam megfelelni. Persze tudom, hogy nem létezik tökéletes ember, így tökéletes szülő sem. Mindenkinek vannak nehéz napjai, amikor szigorúbb, idegesebb, kiabál, akaratlanul ugyan, de bántja gyermekét. Egy egészséges gyermek ráadásul mindezt elfogadja. Mégis, engem is sokszor gyötört anyai bűntudat, hogy elég jó szülő vagyok-e. Önismeretem folyamatos mélyülésével nemcsak szorongásaim gyökerei tudatosultak bennem, de az is, hogy családom előző generációi is bűntudattal terhelten éltek, és – bár egyáltalán nem akarták – ezekből bőven örökítettek át nekem is. Az egyik nagyapámat fiatalon kegyetlenül kivégezték, a másikat kitelepítették. Apám legnagyobb bűne az volt, hogy szülei még nem készültek fel a jöttére, anyám pedig sosem tudott megfelelni a családi elvárásoknak.

A legtöbb szülő ugyanígy ismételgeti az előző generációktól kapott súlyosabb traumákat is, az állandó, fojtogató túlféltést, a rátelepedést, a túlzott elvárásokat vagy éppen a korlátlan szabadságot, az agresszív megnyilvánulásokat. Többnyire tudattalanul ejtjük ezeket a sebeket, és bármilyen érettek és olvasottak vagyunk is, a szülői viselkedést mégis leginkább akaratunkon kívül tanuljuk, azoktól, akik talán maguk sem a legkiválóbb tanítómesterek: a szüleinktől. Tudatosan mindig gyermekünk javát akarjuk, és ezzel szüleink sem voltak másként. Senki nem akar ártani a gyermekének, ám lelki sérülései és életkörülményei miatt mégis gyakran megsebzi. A tudattalan családi minták mellett a társadalmi elvárások, a nehéz életkörülmények, a szegénység, a munkanélküliség, az anyagi és egészségi problémák mind-mind nehezítik, hogy olyan szülővé válhassunk, amilyenek lenni szeretnénk. Ám minél nagyobb az önbecsülésünk, annál könnyebben látjuk be hibáinkat, tévedéseinket, és annál inkább képesek vagyunk változni, változtatni. Mert lelki sebeink nemcsak fájdalmasak, de egyben a fejlődés lehetőségét is hordozzák: segítenek, hogy sértettségünket félretéve kilépjünk komfortzónánkból, mélyen önmagunkba tekintsünk, és bátran szembenézzünk mindazzal, amit ott látunk. Éppen ott fejleszthetjük leginkább a képességeinket, ahol megsérültünk. Noha nem kaptunk elég ölelést, mégis megtanulhatunk ölelni, bár nem beszélgettek velünk, mégis megtanulhatunk mélyen megnyílni, és ha nem figyeltek ránk, mi akkor is érdeklődéssel fordulhatunk szeretteink felé.

Többen gondolhatják: minek a gyerekkorunkkal foglalkozni, folyton a múlton rágódni? Épp elég bajunk van a jelenben! Ezt senki nem vitatja, ám tudnunk kell, hogy a jelen konfliktusait mindig a gyermekkor szűrőjén keresztül éljük át: az itt és most felmerülő legnagyobb gondjaink a gyermekkorban sérült önértékelésünkből fakadnak. Problémáink csak tünetek, és leginkább az okokat szükséges orvosolni. Mindenki magában hordozza családja történetét, annak örömeivel és fájdalmaival együtt. Akit gyermekként túlzottan féltettek, bántottak vagy túl nagy felelősséggel ruháztak fel, akivel szemben teljesíthetetlen követelményeket támasztottak, annak önbizalma sérült, életét, kapcsolatait pedig hibás reakciók uralják.

Egy kisgyerek nem akarja látni a gyötrő valóságot, hogy „apa, anya nem szeret, nem számíthatok rájuk” – ezért inkább önmagát hibáztatja. Aztán egy életen át cipeli a „kevés vagyok”, „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető” fájó érzéseit, felnőttként is mindig önmagát ostorozza. A kisebbrendűségi érzés ezzel éppen ellentétes módon is megnyilvánulhat: ha a korai gyermekkorban az alkoholfüggő vagy gyermekágyi depressziós szülőjéhez mászó gyermek csak agresszióval tudta érvényesíteni akaratát, ha rángatnia, ütnie kellett anyját, hogy az megetesse, ellássa őt, előfordul, hogy felnőtt életében hasonló eszközökkel akar figyelmet, szeretetet, törődést kivívni. Megküzdési módszere kiskorában akár életmentő is lehetett, felnőttként azonban már nem szerencsés megoldás kiabálni, megütni gyerekünket, társunkat, vagy sértődötten visszahúzódni, napokig duzzogni, ha éppen nem figyelnek ránk. Felnőttkori élményeink egy korán kialakított szűrőn mennek át, ami pedig, az állandó ismétléssel, vészhelyzetben hasonló viselkedést generál. Ha meg akarunk változni, először is ezt a korai megküzdést, a szüleink iránti elfojtott érzelmeinket kell megváltoztatnunk.

Gyermekkori tapasztalataink, konfliktusaink nyomán tehát kialakítjuk önmagunk és szüleink belső képét. A szülő képe irreális vágyakkal, indulatokkal terhelt, erősen torzított sűrítmény, amelynek kevés köze van a valósághoz. Ha ezt az érzelmi sűrítményt megérinti valami, könnyen félreértjük a helyzetet, indulatossá válunk és rosszul reagálunk. Ha gyermekként sokat dorgáltak, ha soha nem tudtunk megfelelni szüleink maximalista elvárásainak, akkor előfordul, hogy szörnyű kritikaként kezeljük kollégáink egyszerű, segítő szándékú megjegyzéseit is. Ha csalódással, dühvel reagálunk, amikor társunk focimeccset néz, mi pedig beszélgetni szeretnénk, kiderülhet: gyermekként nem éreztük, hogy szülőnknek fontosak vagyunk, és mindmáig az a hibás kép él bennünk, hogy sose figyelt ránk, mert elfoglaltságát – szeretete hiányától szenvedve – torzítva rögzítettük magunkban. Ha problémás a kapcsolatunk a hatalommal, a tekintéllyel, ha úgy érezzük, főnökünk el akar nyomni, akkor gyakran az apahiány, a férfias bátorítás hiánya vagy éppen az agresszív, elutasító apától való félelem zokog gyermeki lelkünkben. Ha felnőttként sem tudjuk a saját életünket élni, ehelyett szüleink konfliktusait akarjuk megoldani, akkor a túl erős kötődés irányít bennünket. Általában igaz, hogy ha egy helyzet az indokoltnál nagyobb indulatot vált ki belőlünk, akkor tudattalanul a szüleinkről alkotott, torz belső képre reagálunk. Ilyenkor nem érezzük, hogy a másik embernek (anno a szüleinknek, a jelenben társunknak, főnökünknek) igenis fontosak vagyunk, legfeljebb ezt nem tudják jól kifejezni, esetleg képtelenek kimutatni.

Munkám során sok-sok gyermekkori sérüléssel foglalkozom, amelyek nemcsak mindennapi működésünkre, de a szüleinkhez fűződő viszonyunkra, sőt szülői viselkedésünkre is hatással vannak. Ahhoz, hogy felnőjünk, és leváljunk a szüleinkről, át kell értékelnünk az ideális anyáról és apáról dédelgetett képünket is, mert – hozzánk hasonlóan – szüleink is hús-vér emberek, így ritkán felelnek meg ezeknek az irreális elvárásoknak. Kevés olyan emberrel találkozom, aki reálisan látja szüleit. „Az apám olyan nagyszerű ember, klónozni kellene!” – hallom gyakran, ahogy az ellenkezőjét is: „Látni sem akarom, az az állat tönkretette az életemet!” Ezek a kijelentések a realitás hiányát mutatják, azt, hogy szüleinket vagy túlidealizáljuk, vagy éppen leértékeljük. Fejlődésünk szempontjából mindkettő káros. Aki idealizál, az szülei pozitív tulajdonságait irreálisan felnagyítja, személyüket tökéletesnek látja, s eszerint kezeli őket, sokszor egy életen át. A szülő szívesen fürdőzik gyermeke csodálatában, mert az növeli önbizalmát, egy idő után viszont nagy teher mindig bölcsnek, jóságosnak, hatékonynak lenni. Az idealizált szülő kénytelen elfojtani gyengeségeit, mert nem elfogadható, ha fáradt, rosszkedvű vagy nem tudja megoldani a problémáit. Az idealizáló gyermek pedig önértékelési bizonytalanságát kompenzálja, tudattalanul elfojtja szülei iránti negatív érzéseit, dühét, haragját. Mivel nehéz lenne kimondania ezeket a negatív érzéseket, inkább átfordítja őket, és kizárólag pozitívan – rajongással, csodálattal – viszonyul a szülőkhöz. A nagyszerű szülők mellett önmagát is biztonságban érezheti, így szorongásai csökkennek.

Ha az effajta idealizálás tartós marad, akkor a felnőtt gyermek nem tud leválni, feladja törekvéseit, önálló döntéseit, a felelősségvállalást önmagáért. Ha anyánkat vagy apánkat túlzottan idealizáljuk, akkor önállósodásunk idején bűntudat gyötör – holott szüleink biztosan nem ezt szeretnék. Bűntudatunk van, ha akaratuk ellenére elköltözünk, ha valami nekik nem tetsző dolgot akarunk tenni. Gyakran másokat is idealizálni kezdünk (társunkat, főnökünket), és nehezen érvényesítjük érdekeinket, tovább gyengítjük önértékelésünket, önbecsülésünket. Az idealizálás gyakori ellentéte a szülők leértékelése: amikor negatív tulajdonságaikat erősítjük fel. Ezzel az elutasítás következtében fellépő fájdalmunkat, frusztrációnkat, kínzó veszteségérzésünket akarjuk tudattalanul csökkenteni. „Nem érdekel az apám, szar alak, sosem szeretett engem!” – mondják sokan, miközben hangjukból árad az apai szeretet iránti sóvárgás. Ha túl negatívan látjuk a szüleinket, felnőttként is sokkal jobban félünk szavaiktól, reakcióiktól, mint amennyire kellene. Nem tudunk őszintén beszélgetni velük, kérni tőlük. A félelem érzéseit azután tudattalanul társunkra, kapcsolatainkra (főnökünkre, hivatalok képviselőire) is kivetítjük. Tőlük is félni kezdünk, társaságukban nem merünk spontán módon viselkedni. Ha lenézzük szüleinket, vagy túlzó elvárásaink miatt indulatot érzünk irántuk, akkor valójában a felsőbbrendűségünket tápláljuk. A fensőbbségérzettel tudattalanul magunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, aminek persze sosem tudunk megfelelni, így végül önmagunkat is leértékeljük. A fensőbbség gőgjében a velünk egyenrangú felnőtt szülőnket nem tudjuk vádaskodás, harag vagy félelem nélkül elfogadni, szeretni. Nem valóságos emberként látjuk őt, a maga sokféle erényével, gondjával-bajával, egyedül azt a hibáját vagyunk képesek észrevenni, amivel a sérelmeinket okozta.

A fejlődés lehetősége a kezünkben van, hiszen felnőttként már leginkább mi tehetjük önmagunkért a legtöbbet azzal, ha végre a pozitív és a negatív tulajdonságaikkal együtt, reálisan próbálunk tekinteni a szüleinkre. Ha megszabadulunk a gyerekként róluk alkotott, torz elképzeléseinktől, érzéseinktől, amelyek akaratunktól függetlenül befolyásolják mindennapi viselkedésünket. Tiszteljük, hogy a legfontosabbat, az életet adták, és akárhogyan is, de megbirkóztak életük nehézségeivel. Ismerjük el a szeretetet és a gondoskodást, amit kaptunk tőlük, mert minden szülőben megvan a szándék, hogy jól nevelje gyerekeit. Lássuk meg, hogy szüleink maguk is bizonytalanok, szoronganak és tévednek: nem mindenható, tökéletes lények. Csak úgy és azt tudták adni, ahogyan és amit maguk is kaptak.

Háy János novellájában a fia ritkuló látogatásain gondolkodó idős asszony így fogalmazza meg ezt: „…nem azért, mert nem szerettük. Mert szerettük, én nagyon szerettem, úgy szerettem, ahogy szeretni tudtam. Mert senki sem tud másképpen szeretni, csak úgy, ahogy tud.” Forduljunk kíváncsisággal afelé, hogyan éltek, milyen volt a gyermekkoruk, milyen lelki sérüléseket szereztek, hogyan gyógyították be (vagy hordozták egy életen át), hogyan kezelték a nehézségeket. Ha sérülékeny, esendő emberként látjuk a szüleinket, akkor szeretni is tudjuk őket, hiszen negatív érzéseink éppen saját hiányainkból, túlzó elvárásainkból fakadnak. Szerencsés a jelenben rendezni szüleinkhez fűződő érzelmi viszonyunkat, mert „…csak élőnek adható, visszafizethető, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek.”

(L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve)

Mély önismereti és tudatossági munkával várlak:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. október 7-9.) Részletekért kattints ide.

A Pillanat Sosem Hiányos

A PILLANAT SOSEM HIÁNYOS - PONT OLYAN, AMILYEN. Amíg belül hiány-érzetünk van, addig kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megkapjuk-e kívülről, valahogy meg tudjuk-e szerezni magunknak azt, amit odabent hiányzónak érzékelünk. Az egész társadalmunk és szinte az összes hirdetés, reklám, módszer arra apellál, hogy a bennünk lévő hiány-érzetet, ami ÉRZELMI FÁJDALOMMAL jár együtt, kiaknázza. De soha ne gyógyítsa. Emiatt folyamatosan menekülünk és keresünk, elégedetlenkedünk és sóvárgunk. Vagy épp belesüppedünk a tehetetlenségbe, ami csupán az érem másik oldala. Miközben SOHA SEMMILYEN MÓDON NEM VAGYUNK HIÁNYOSAK.

A pillanat sosem hiányos. Csak gondolatok és képek jönnek oda, hogy azt hiányosnak mutassák, és ezekhez tapadva jönnek a (fájdalmas) érzések. Amikkel soha nem tanulhattunk meg bensőségesen együtt lenni, így nem tudjuk megélni a pillanatunkat sem, nem tudunk kapcsolódni önmagunkhoz. Jön az összehasonlítás, bekapcsol a hiány-én, majd megszületnek az elképzeléseink, hogy milyennek is KÉNE lennünk, és milyennek is kéne lennie a pillanatnak ahelyett, amilyen. És próbálunk oda eljutni, próbálunk képeket és szavakat – általuk pedig érzéseket megvalósítani, állandósítani. A képek, szavak és érzések állandótlanok, soha nem fognak végső stabilitást, biztonságot, megelégedettséget nyújtani. Soha semmi nem fog, ami az elménk terméke, csak az emberi 3D így van kitalálva. Ez így van jól, az elmével semmi baj, csak érdemes tisztában lenni a működésével. Amíg ezzel nem foglalkozunk nagyon mélyen, addig mindig hiányosnak tűnik majd az adott pillanat, és ezzel az életünk, és mi magunk is. Miközben még egyszer: soha semmilyen pillanat nem hiányos, így az életünk sem tud az lenni.

Csak az elménk még úgy is működik, hogy azt hiszi, hogy ha a jelent nem találja hiányosnak, akkor majd csak üldögélünk és eldőlünk, és semmit nem fogunk csinálni. Nagyon ellenkező tapasztalásom van. Az, hogy mindig vezetve vagyok, mindig ott a következő lépés. A maga teljes természetességében, gyengéden, finoman.  Csak oda kell lépnem, mintha a lábamat is emelnék, tényleg. Nincs benne erőfeszítés, mert nem hiányból jön az „elérés, megkapás, megvalósítás” vágya. Nincs is ilyen vágy, csak a történés van.

Ettől függetlenül vannak dolgok, amikbe érdemes beleállni, eldönteni, hogy pl. most ezt vagy azt teszem, csinálom – vagy épp nem csinálom már. És akkor azt gyakorlom. Megtapasztalom az ezzel járó érzéseket, gondolatokat. Meglátom, mit adtak nekem az eddig végzett szokásaim, szereim, tevékenységeim. Felismerem, milyen hiányomat pótolták. Ez a vágyaink késleltetésének megtanulása, illetve az önkontroll, ami ideális esetben 4 éves kor körül már működőképes. Csak persze ezt sem tudtuk megtanulni. Ami miatt az agyunk sem így fejlődött ki. De gyakorlással az agy is változik. Ehhez javaslom a mély elmerülést az önvizsgálatokban, keresve pl. magát a „hiányt”. Nagyon erős meló. És nem 2 hét alatt működik. Meg persze kinek mikor megy át, hogy tényleg így van. Amíg nem, addig lehet költeni a pénzeket illúziókra és ígéretekre. Szeretünk ígéreteket és illúziókat vásárolni, ez van. Amíg már nincs így.

Richard Rohr szavai az enyémeknél letisztultabban mondják el mindezt:

„A kontempláció titka, hogy meg kell tanulni a jelen pillanatban élni. A jelen pillanat nem annyira üres, mint amilyennek tűnhet, mint amennyire emiatt tartunk tőle. Próbáljuk meg úgy felfogni, hogy minden itt van előttünk, éppen most. Ha helyesen éljük az életet, az semmi mást nem jelent, mint hogy most jó úgy ahogy van, mert ebben a pillanatban Isten nem hibáztat bennünket semmiért. Ha képesek vagyunk megtapasztalni, megízlelni és élvezni a pillanatot, akkor nem kell ragaszkodnunk hozzá, elengedhetjük. A következő pillanatnak is meglesz a maga íze és öröme.

Mivel nem élvezzük ki a pillanatainkat, illetve a pillanataink nem teljesek, nem valódiak, ezért rabjaikká válunk, és szenvedélybetegként ragaszkodunk hozzájuk. Mivel a pillanatot sosem érzékeljük teljesnek, mi sem érezzük teljesnek magunkat. Mesterséges teljességet kreálunk, és ahhoz kezdünk ragaszkodni. Nem kell semmibe kapaszkodnunk, amikor a pillanat teljességét megízleljük. Isten vagy itt van ebben a jelen pillanatban, vagy egyáltalán nem is létezik. Ahogy öregszünk, egyre hajlamosabbak vagyunk mindent előírni. Mindent és mindenkit ellenőrzés alatt kell tartanunk, percről percre, hogy elégedettek legyünk. Ha a pillanatot sosem találjuk teljesnek és kielégítőnek, akkor rendre élményhajhászok, sőt szenvedélybetegek vagy egyenesen rögeszmések leszünk. Ha állandóan hajszolni kell magunkat vagy másokat, akkor nem találtuk még meg a boldogság titkát. A titkot, hogy minden rendben lehet úgy, ahogy van. Hogy a jelen pillanat éppen olyan tökéletes, amilyennek lennie kell. A szentek a „jelen pillanat szentségének” nevezték ezt. Senki sem tud teljesen a jelenben lenni. Emiatt nem kell szégyenkeznünk. Ez egy ideál, ritkán adódó megvilágosodott pillanat. De azt tudjuk, hogy amikor manipulálunk, átalakítunk, irányítunk és javítgatunk, akkor még nem jutottunk el a jelenhez. A számítgató elme a kontemplatív elme ellentéte. Az első a rendszer szerinti, a másik a Szentlélek általi gondolkodás.

Hogy ez utóbbi gondolkodásmódhoz közelítsem magam és másokat, az alábbi imát szoktam ajánlani:
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél.”
(Richard Rohr: Minden egybetartozik)

(fotó: Doros Attila)

Belső, illuzórikus hiány-érzeted megismeréséhez és elcsendesítéséhez a mély önvizsgálat megtanulását és gyakorlását ajánlom. Várlak szeretettel.

ÉLETED LEGFONTOSABB KAPCSOLATA: AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA: 15 HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS. Részletek itt.