2015. október 20., kedd

A Legfontosabb és Legegyszerűbb Kulcs az Életedhez - Tényleg



Elcsépeltnek tűnhet a cím ezzel a legfontosabb kulccsal, tudom, de tarts velem, kérlek. Életem utóbbi 10 évének ön-utazása és a 6 évnyi, sok-sok emberrel történő mély és intenzív találkozás mégis egyetlen tényezőre hegyezte ki a figyelmemet. Ennek a tényezőnek a mély megértése és átélése hihetetlen erejű. Ugyanakkor azt is látom és tapasztalom, hogy az emberek nem értik meg ennek a jelentőségét, pedig szinte csak erről írok évek óta itt a blogon (érdemes visszaolvasni), és ezt tanuljuk, gyakoroljuk mind a tréningjeimen, mind pedig az egyéni konzultációkon. Amiért nem értjük meg ezt sem elsőre, sem sokadikra az az, hogy zsigeri ellenállásra, kényszeres változtatásra és elmenekülésre kondicionálódtunk, és ez így van rendjén. Úgy tűnik, ez az „üzemi beállításunk”, aminek szintén megvan az értelme, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Ez a bejegyzés az ÉRZÉSEK TELJES ÁTÉRZÉSÉRŐL szól. Ez a legfontosabb és legegyszerűbb kulcs önmagadhoz és az életedhez. Olvass tovább, kérlek, mert tényleg az ÉLETED, az életminőséged múlik ezen!

AMIT NEM ÉRZEL ÁT TELJESEN, AZT NEM TUDOD MEGGYÓGYÍTANI!

Ahogy a nevében is benne van az érzelem, az érzés, az érzet arra való, hogy ÉREZZÜK. Erre lett kitalálva. Mi pedig egész életünkben az ellenkezőjét gyakoroljuk: elfojtani, elnyomni, elmenekülni tanulunk meg az érzéseinktől, mindenféle okokból kifolyólag. Már a szüleink is így csinálták és az előttük levő generációk is. Nem volt kitől máshogy megtanulnunk, így pedig mostani, felnőtt életünkre marad ez a feladat számunkra.

AMIT NEM ÉRZEL ÁT TELJESEN, AZ BERAGAD AZ ENERGETIKAI RENDSZEREDBE.

Az érzelmi energiák úgy lettek kitalálva, hogy ha csupán csak energiaként képesek vagyunk őket átélni, átérezni, akkor 15-20 másodperc alatt áthaladnak. A „csak energiaként” azt jelenti, hogy mindenféle hozzájuk tapadó gondolattól, címkétől, ítélettől mentesen, teljes fizikai valójukban érezzük át őket. És ez az, amit sosem tudtunk így megélni, a kezdetektől fogva megcímkéződtek, elítélődtek, így aztán eltolásra kerültek ezek az energiák. Ennek következtében pedig beragadtak a testbe, azokkal az emlékekkel együtt, melyekhez hozzákötődtek. Ezért fájunk még mindig, és egész életünkben ettől a fájdalomtól menekülünk, ki milyen módon.

Látok többé vagy kevésbé kétségbeesett keresőket, akik menekülnek az életüktől. Tanfolyamról-tanfolyamra járnak, tanítóról-tanítóra repülnek, könyvről-könyvre lapoznak és falnak, mindeközben reménykednek, hogy majd most már végre abbamarad a fájás, a szenvedés, a diszkomfort. És az élet egy nagy habostortává változik. Majd eljön a „megvilágosodás”, soha többé nem lesznek „negatív” gondolataik, megtalálják az „életfeladatukat”, rábukkannak a Nagy Ő-re, létrehozzák a harmonikus családot, lefogynak és úgy is maradnak örökre, meggyógyulnak és soha többé nem lesznek már betegek, sikerül megreformálniuk az anyukájukat/apukájukat/párjukat/xy-t, szinte a végtelenségig lehet folytatni a sort. A közös mindegyikben az „igazi” élet, a „boldogság” jövőbe történő kihelyezése, ez által a jelen élet elutasítása. Illetve a boldogság/beteljesedés/megérkezés valamilyen külső tényezőtől/embertől való függése, még ha az első ránézésre belsőnek tűnik is.

Azt tanultuk meg, hogy szinte soha ne legyünk elégedettek azzal, amit az élet iderak nekünk. Ennek következtében folyamatosan erőszakoljuk az életet, a másik embert és saját magunkat is. Ostorral csapkodjuk, hogy LEGYEN MÁR OLYAN, AMILYET ÉN AKAROK! ADJA MÁR MEG NEKEM, AMI NEKEM JÁR! HISZ MÁR ANNYIT SZENVEDTEM! Kutya kötelessége most már megadni mindazt, amire vágyom és elvenni végre a fájdalmamat! Hál’ Istennek az Élet ennél sokkal bölcsebb… :) Sokkal jobban tudja, mire is van valójában szükségünk.

Valójában pedig olyasmiket akarunk ÁLLANDÓSÍTANI, amik nem úgy vannak kitalálva. Ha az életet, amilyennek érzékeljük, a legalapvetőbb alapelemeire bontjuk, akkor csak ÁLLANDÓTLAN ún. jelenségeket találunk. Gondolatokat (képek és szavak formájában), érzelmi energiákat, testi érzeteket, állapotokat. (Ezt tárgyalja Scott Kiloby Élő Felismerés című könyve nagyon részletesen és ezen alapszanak az Élő Önvizsgálatok.) Minden emberi megtapasztalásunk ezekből áll össze, mindannyiunknak épp azzá, ami a személyes élettörténetéből fakad. Vagyis, amikor zajlik az életünk, akkor az éppen történő „valamire” rávetülnek az azt értelmező gondolataink (képek és szavak formájában, mind-mind a múltbéli kondicionáltságunkból fakadóan, soha sem frissen), illetve az ezekhez korábban hozzátapadt érzelmek, illetve a velük járó testi érzetek. Ezekből áll össze a „tapasztalásunk”. És ami a tapasztalásunk fizikai része, az az ÉRZÉS a testben. Amíg ettől menekülünk, addig egész életünkben lesz mitől menekülni, és a múlt sebei sem tudnak begyógyulni. És ez az, ami nem tud addig nyilvánvalóvá válni, amíg valóban át nem megy valakinek. ami pedig CSAK GYAKORLATI ÚTON tud megtörténni. Amíg csak olvasunk az érzelmekről és az érzésekről, addig semmi valódi megtapasztalásunk nincsen a működésükről. Ezért is nem lehet ezt valójában megérteni. Csak megtapasztalni. Ehhez pedig a legtöbbeknek segítségre van szükségük, mert tényleg fogalmuk sincsen, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul a legtöbb módszer is arról szól, hogyan alakítsuk át a „negatív” érzéseinket „pozitívvá”. Zsákutca. Elkerülés- és menekülés-fenntartás.

Mostanra az egész ÖnMunka módszertan úgy van összerakva, kitalálva, hogy ezt segítsen megélni, megtapasztalni. Az egyéni konzultációk ezért nagyon fontosak a csomagokban, mert azokban a folyamatokban végig tudlak kísérni, benne tartani az érzésekben, amikor kimenekülnél, így biztonságot kezdesz el találni a testedben. Gyönyörűséges, amikor ez végre megengedődik valakinek, és zsigerileg felismeri, hogy egész életében ETTŐL menekült. Az érzéstől, ami épp a testében zajlik. És igen, az érzés lehet fájdalmas, kellemetlen, és ezért szükséges a rendszeres gyakorlás. Gondolj bele, hány éve gyakorolod a nem-érzést, elfojtást, elkerülést, önzsibbasztást. Türelmes, kíváncsi gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy valami ÚJAT TANULHASS MEG. Mintha egy teljesen új nyelvet tanulnál, ennek időre van szüksége.

Minden ÖnMunka tanfolyamon mélyítjük mindezt a tapasztalást. Illetve a gondolatainktól való menekülést is felismerjük, és gyakoroljuk, hogyan bánjunk velük is szeretetteljesen. Mert szegénykékkel, velük sincsen semmi gond. :)

Figyelmedbe ajánlom az alábbi bejegyzéseket, és úgy általában érdemes visszaolvasni a blogon, mostanra kb. 400 poszt van fent, elképesztő mennyiségű kincsecske.

Várlak szeretettel az ÖnMunka tanfolyamokon, melyek mostanra egy rendszert alkotnak. Mindegyiknek megvan a helye, szerepe az öngyógyulásunkban. Hálás vagyok, ha találkozhatom Veled is:

1. Tanulj meg ÉREZNI: 2-napos Érzelmi Öngyógyító Alaptanfolyam (Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag), 2015. december 12-13. és 2016. január 30-31. - Ebben a formában utoljára, hamarosan beépül az új Alapképzésbe

2. KÉRDŐJELEZD MEG! - Byron Katie Munka-módszere Alapcsomag, 2016. január 9-10. - Ebben a fromában utoljára, hamarosan beépül az új Alapképzésbe

3. A Sebzett Belső Gyermek Szégyenének és Bűntudatának Gyógyítása, Tematikus Kurzus, ÖnMunka haladóknak, hamarosan beépül az új Alapképzésbe. Részleteket itt találsz, klikk ide.


2015. október 8., csütörtök

Interjú velem erről arról: Oravecz Andrea önismereti tréner, facilitátor




Jövő szombaton, október 17-én előadást tartok a Tudatos Élet Reform Akadémia szervezésében megrendezésre kerülő Szép vagyok kívül-belül című önismereti és stílus napon. Ennek apropóján Tóth Artin készített minden előadóval bemutatkozó videót, nagyon köszönöm a szuper hangulatú együtt munkálkodást, Artin. 
heart hangulatjel
A velem készült filmecske friss, ropogós, és egy gyönyörű nyárutó napon vettük fel a Római parton, egy fatörzsön üldögélve. Ajánlom figyelmetekbe nagy szeretettel, egészen olyan lett, mint én. Beszélek az emberekkel végzett munkámról és tapasztalataimról, az élet intelligenciájáról, a mátrixról és a sémákról, érzelmekről, barátságról, sőt még a Depeche Mode-ról és a kedvenc filmjeimről is. 
wink hangulatjel


A videót itt tudjátok megnézni:








A jövő szombati TÉRA rendezvényről itt találtok információkat, várunk Benneteket szeretettel:

Az Aktuális ÖnMunka Tréningekről pedig itt találtok részletes infókat, kis csoportban is örömmel látlak Benneteket.

1. Tanulj meg ÉREZNI: 2-napos Érzelmi Öngyógyító Alaptanfolyam (Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag), 2015. december 12-13. és 2016. január 30-31. - Ebben a formában utoljára, hamarosan beépül az új Alapképzésbe

2. KÉRDŐJELEZD MEG! - Byron Katie Munka-módszere Alapcsomag, 2016. január 9-10. - Ebben a formában utoljára, hamarosan beépül az új Alapképzésbe

3. A Sebzett Belső Gyermek Szégyenének és Bűntudatának Gyógyítása, Tematikus Kurzus, ÖnMunka haladóknak, hamarosan beépül az új Alapképzésbe. Részleteket itt találsz, klikk ide.



2015. szeptember 20., vasárnap

A Sebzett Belső Gyermek Szégyenének és Bűntudatának Gyógyítása Kurzus




„Rád törtem, amikor védtelen voltál és kiszolgáltatott
Amikor sebezhető voltál és rászoruló
Mielőtt határaid lettek volna
Mielőtt tudtad volna, ott voltam
Megsértettem a lelkedet
Átszúrtalak legbelső csírádig
Azt az érzést keltettem benned, hogy hibás vagy és károsodott
A bizalmatlanság, csúnyaság, butaság, kétség, értéktelenség
kisebbrendűség, méltatlanság érzését hoztam rád
Azt éreztettem veled, hogy más vagy
Azt mondtam, hogy valami baj van veled
Beszennyeztem hasonlatosságodat az Istenhez
MÉRGEZŐ SZÉGYEN A NEVEM.”
(John Bradshaw)

Nem találkoztam még olyan hozzám érkező emberrel, aki ne hitte volna azt magáról, hogy valami baj van vele. Ki milyen szavakkal fogalmazza meg. A lényeg, hogy rengetegen szenvedünk ettől a magunkról valamikor elhitt hamis történettől, hamis identitástól. Minél mélyebben azonosultunk vele, annál mélyebb, lényünket átható szégyenérzettel élhetünk. Sok-sok éven át éltem ebben a krónikus szégyenben, mostanra pici lépésenként gyógyulok, és ezt érzékelem azokon a drága embereken is, akik megnyílnak fájdalmas érzelmeik és történeteik feldolgozására.

Mostanra a magammal és másokkal végzett sok-sok megtapasztalásból kialakult bennem egy mélyen gyógyító, belső folyamat módszertana a Sebzett Belső Gyermekünk megszeretgetésére és gyógyítására, melyet szeretnék megosztani Veletek.

A Sebzett Belső Gyermek Szégyenének és Bűntudatának Gyógyítása, Tematikus Kurzus, ÖnMunka haladóknak, 2016. január 16. - hamarosan beépül az új Alapképzésbe.

John Bradshaw mérgező szégyennek nevezi ezt a krónikus szégyent, és megkülönbözteti az emberségünkhöz természetesen hozzátartozó szégyentől, ami egyfajta alázat.

Az egészséges szégyen természetes emberi érzelem, melynek rendeltetése az emberi korlátok jelzése - végességünk jelzése. Embernek lenni azt is jelenti, hogy hibázunk, segítségre szorulunk, és tudjuk azt, hogy létezik egy nálunk nagyobb valami, egy magasabb rendű erő. Az egészséges szégyen emberi mivoltunk egyik lényeges alkotóeleme, hiszen a lelki egyensúlyunk fenntartásához elengedhetetlen a korlátaink és határaink ismerete. Amikor nincsenek megfelelő korlátaink és határaink, akkor kétféle úton tudunk működni: több, mint emberivé (szégyentelenné), vagy kevesebb, mint emberivé (szégyenteljessé) válunk, és ún. krónikus vagy mérgező szégyenben kezdünk élni.

Első esetben, vagyis amikor SZÉGYENTELENNÉ – több, mint emberivé - válunk, úgy kell viselkednünk, mintha tökéletesek lennénk. Magunkat és a környezetünkben mindenkit kontrollálni próbálunk, kényszeresen hajszoljuk a hatalmat, kritizálunk, lenézünk és erkölcsileg megítélünk másokat. Használjuk az embereket, akár átgázolunk rajtuk. Túlzott önbizalommal nyilvánulunk meg, úgy, mintha fölötte állnánk mindenkinek. Felsőbbrendűnek érzékeljük magunkat, és sok esetben szuperteljesítőként élünk.

A másik esetben, vagyis amikor SZÉGYENTELJESSÉ – kevesebb, mint emberivé - válunk, csődtömegnek éljük meg magunkat. Folyamatos kontrollvesztésben élünk, valamilyen szernek vagy viselkedési függőségnek a rabjaként. Gyengének és tehetetlennek mutatjuk magunkat, hogy így nyerjünk erőt és hatalmat mások felett. Hülyének és butának tettetjük magunkat, hogy mások csinálják meg helyettünk, amit mi magunk is meg tudnánk csinálni. Állandóan önmagunkat vádoljuk és kritizáljuk, alulteljesítünk, és alsóbbrendűként élünk. Az életünk egy kudarcsorozattá válhat.

Ha végignézed a fent vázolt működéseket, valószínűleg mindkét változatot megtalálod magadban. Emiatt ne haragudj magadra, mivel ezek is univerzális működések. Ezek a viselkedések TÜNETEK. Olyan védelmi mechanizmusok, melyeket fájdalmad elcsitítására fejlesztettél ki, mindenféle tudatos szándék nélkül. Ezek a tünetek pont, hogy segítenek a gyógyulásodban, utat nyitnak valódi, természetes, emberi önmagad felé.

A krónikus, mérgező szégyen azért alakul ki bennünk, mert gyerekkorunkban természetes emberi működéseinket érvénytelenítették vagy szégyenítették meg a számunkra fontos személyek. Legtöbbször azért, mert ők is ugyanettől szenvedtek, és nekik sem volt fogalmuk, hogy mást és máshogy is lehet csinálni. Milyen működéseink kerültek - akarva, akaratlan - megszégyenítésre gyermekkorunkban?

Megszégyenít(h)ették, érvénytelenít(h)ették a(z):

ÉRZELMEINKET: nem volt szabad félni, haragudni, szomorúnak lenni, sírni. Sokunknak örülni sem volt szabad, bármennyire abszurd is. A kíváncsiságunk és lelkesedésünk is jellemzően letörésre került. Azért, hogy ne kelljen éreznünk a természetes érzelmeink működésének nem helyénvalóságával kapcsolatos szégyent, megtanultuk elnémítani az érzéseinket. Amilyen mértékben némává váltunk, olyan mértékben felejtjük el, hogy mit érzünk és kik vagyunk. Sokszor fel sem ismerjük az érzelmeinket, nem vagyunk velük kapcsolatban, érzéketlenekké váltunk. Ha mégis érzünk, beszélni nem tudunk róla, nem tanultuk meg szavakba önteni, mi is zajlik bennünk. És nem tanultuk meg, hogyan tudunk természetes módon együtt lenni az érzéseinkkel, anélkül, hogy elmenekülnénk tőlük és valamilyen szerbe, tevékenységbe fojtanánk őket. Amikor érzéseink megszégyenülnek, már csak egyetlen módon tudunk érezni: ha addiktívvá válunk (szerek, szerelem, szex, munka, tevékenységek, spirituális keresés, önjavítás). (Az érzelmekről és érzésekről egy teljes bejegyzést itt olvashatsz.)

SZÜKSÉGLETEINKET, FEJLŐDÉSI FÜGGŐSÉGIGÉNYEINKET: fizikai szükségletek megfelelő kielégítése, teljes elfogadás, szeretetteli érintés, érzelmi visszatükrözés, biztonságos kötődés, támogatás, bizalom, egészséges határok szabása, autonómia, alkalmasságtudat, játékosság és spontaneitás (a sort folytathatnánk). Általában még felnőttként sem tudunk arról, hogy mik is ezek a szükségletek, és fogalmunk sincs róla, hogyan hat az életünkre a kielégületlen gyermekkori szükségletek azóta tudattalanná vált hajszolása. Emberi kapcsolatainkban azt várjuk, hogy a másik adja meg nekünk mindazt, amit gyerekkorunkban nem tudtunk megkapni, s ennek jellemzően nem is vagyunk tudatában. Illetve fókuszunk csak a másik szükségleteinek kielégítésén lesz, a sajátjainkat teljesen feladjuk.

AKARATUNKAT: úgy tanultuk, hogy a felnőtteknek engedelmeskedni kell, csak azért, mert felnőttek. Elhihettük, hogy az engedelmeskedés önmagában erény, és feladtuk saját akaratunkat a konformitás kedvéért, vagy épp ellenkezőleg, kényszeres lázadókká váltunk, aki folyamatosan harcol a szabályok és az érzékelt tekintély ellen (ellenakarat).

GONDOLATAINKAT, ÉSZLELÉSEINKET, VÉLEMÉNYÜNKET, VÁGYAINKAT: hülyeségnek, gyerekesnek, nem létezőnek nyilváníthatták ezeket, így megtanultuk, hogy ne is gondoljunk saját magunkra, ne higgyünk a saját szemünknek és fülünknek, ne legyenek fontosak a meglátásaink, ne bízzunk magunkban. Így sokszor nem is tudjuk, mi történik velünk.

TERMÉSZETES ÖSZTÖNEINKET: éhség és szexuális ösztön, szexualitás

TESTÜNKET: fizikai bántalmazás, csúfolódás és kigúnyolás, testünk és intim zónánk tiszteletben tartása

Mindez azért nagyon fontos, mert amennyiben bármilyen működésünket következetesen megszégyenítették vagy érvénytelenítették, az gyermekként azt jelentette: ENGEM érvénytelenítettek. Vagyis valami baj van velem, azzal, aki vagyok. Ekkor elkezdünk kialakítani egy hamis ént, mert ezen az áron tudunk szerethetők, elfogadhatók maradni, ez lesz a túlélésünk záloga, és teljesen tudattalan működés. Mindannyiunk elhitte valamilyen szinten, hogy akkor szeretnek, akkor vagyok szerethető, ha nem vagyok önmagam.

Ha egy szülő nem tudja visszaigazolni gyermeke érzéseit, szükségleteit és vágyait, elutasítja a gyerek igazi lényét. A legnagyobb sérülés, ami a gyereket érhet, hiteles, valódi önmaga elvesztése. Hamis ént kell kialakítania: úgy viselkednie, ahogy szerinte elvárják tőle, hogy úgy hihesse, szeretik. Ez a hamis énje éveken át fejlődik és erősödik, egyre kevésbé érzékeli hiteles lényét. Hamis énjéről egyre inkább azt hiszi: ez ő. Elfelejti, hogy a hamis én csak egy alkalmazkodás, egy olyan forgatókönyv alapján eljátszott szerep, amit valaki más írt.
Ha ez Veled is megtörtént, olyan átható érzésed lehet, hogy alapvetően hibás, rossz, nem megfelelő vagy. Nem vagy elég jó, valami baj van veled, soha nem ütöd meg a mércét. Az EGÉSZ LÉNYEDET érzed hibásnak. Ezt az érzést nevezzük mérgező szégyennek, ami sokkal rosszabb, mint a bűntudat. A bűntudat esetében valami rosszat TETTÜNK, de azt kijavíthatjuk, tudunk változtatni rajta. A mérgező szégyen estében azonban VELÜNK van valami baj, és semmit nem tudunk vele kezdeni, nem felelünk meg, elromlottunk.

(A fenti összefoglalóhoz John Bradshaw Vissza önmagunkhoz és A szeretet című könyveiből is vettem részleteket. Szeretettel ajánlom a két könyvet teljes elolvasásra.)

A Sebzett Belső Gyermek Szégyenének és Bűntudatának Gyógyítása, Tematikus Kurzus, ÖnMunka haladóknak, hamarosan beépül az új Alapképzésbe.

Jelentkezési határidő:
Részvételi díj: 15.000 Ft


Várlak szeretettel a két ÖnMunka „módszert” tanító és gyakorló Alapcsomagokon is. Így egy teljes rendszert sajátíthatsz el arról, hogyan is érdemes az önfeltáráshoz, önfelfedezéshez, öngyógyításhoz hozzáállni. Mindezt letesztelt, működő, gyakorlati eszközökkel.

1. Tanulj meg ÉREZNI: 2-napos Érzelmi Öngyógyító Alaptanfolyam (Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag), 2016. január 30-31. - Ebben a formában utoljára, hamarosan beépül az új Alapképzésbe

2. KÉRDŐJELEZD MEG! - Byron Katie Munka-módszere Alapcsomag, 2016. január 9-10. - Ebben a formában utoljára, hamarosan beépül az új Alapképzésbe


2015. szeptember 7., hétfő

Valódi Kapcsolódás: Mások nézőpontjának felvétele



Valódi Kapcsolódás: Mások nézőpontjának felvétele

Rengeteg minden zajlik most világunkban. Vélemények, nézőpontok tömkelegével találjuk magunkat szembe minden nap. Teljesen ellentétesekkel is, akár néhány perc leforgása alatt. Össze is vagyunk zavarodva sokan, mert fogalmunk sincs, hogy mi az igazság, a valóság, melyik cikk, beszámoló, poszt ad valódi iránymutatást. Mire alapozhatunk?

Ebben a helyzetben bőven kapunk lehetőséget arra, hogy a másik ember nézőpontjába beleéljük magunkat, ne pedig érvényteleníteni vagy semmissé tenni próbáljuk azt. Még ha csípőből hülyeségnek is tűnik az övé. Nagy erő rejlik abban, ha lehetővé teszem neki, hogy úgy gondolja, lássa, érezze, ahogy, és átlépek a mozijába, én válok az ő mozija főszereplőjévé. Így kapcsolódom hozzá és empatikussá válok, még akkor is, ha az én világom és mozim nagyon más.

Egy szerelmi kapcsolatban tanultam erről a legtöbbet. Kedvesem olyan, számomra egyszerűen elképzelhetetlen, akár ledöbbentő nézőpontokból értelmezett történéseket, hogy eleinte automatikusan elutasítottam ezeket és védekezni is kezdtem. Hogy "hát ez nem is így van, nem gondolod komolyan, ez teljes nonszensz!" Miközben ő nagyon rosszul is érezte magát. Aztán egyszer csak átkapcsolt valami bennem, és elkezdtem képes lenni meghallani a szavait. Elkezdtem felfogni, hogy de igen, neki most épp az a valósága, azt gondolja és látja, és azt érzi hozzá. És ez épp annyira érvényes észlelés, mint az enyém. Még ha ég és föld is a különbség a kettő között. Nagyon fontos, hogy ez nem passzivitást jelent!!! Nem azt jelenti, hogy feladom azt, amit én szeretnék, azt, ahogy én látom. Egyszerűen csak befogadom a másikét, így nem ellenállásból és védekezésből képviselem az enyémet. Tisztán kommunikálok, így pedig teljesen más válaszol születnek.

Azóta sokkal könnyebben hallgatom és olvasom úgy az embereket, hogy érvényesítem az ő valóságukat és nézőpontjukat, kezd teljesen erőfeszítés mentessé válni. Mindeközben figyelem, mennyire nem így működnek és kommunikálnak az emberek egymással. Az a megszokott, hogy ha olyasmit hallunk, ami nem egyezik a miénkkel, akkor visszadobjuk, elutasítjuk, megítéljük, ócsároljuk nem csupán a nézőpontot és véleményt, hanem magát a személyt is, akitől  származik. És ez a valódi belső háború. Mindennapi életünk minden szintjén. Kezdjük el ezt kitisztítani és nézzük meg, hogyan változik az emberekhez, a világhoz való hozzáállásunk.

Scott Kiloby részletesen ír erről Természetes Nyugalom című könyvében. A könyv kereskedelmi forgalomban megvásárolható, részletesen foglalkozik az Élő Önvizsgálatokkal, a kereséssel, az összes függőséget okozó emberi mechanizmusokkal és ezek feloldásával. Legalapvetőbben pedig egy olyan észlelési mód begyakorlásával és elsajátításával, mely a mindenkori pillanatba érkeztet meg és tart meg minket. (Olvasói vélemények a könyvről itt.)


Mások nézőpontjának felvétele

Amikor a jelenlét állapota mélyen és rendszeresen megélődik bennünk, fontos, hogy észrevegyük azt a késztetést, hogy kizárjuk mások történeteit is az életünkből. A jelenlét nem a másik ember történeteinek semmibe vételéről szól. Ha nem figyelünk oda másokra, amikor beszélnek, akkor a jelenlét terét arra használjuk, hogy elvágjuk magunkat az élettől és a többi embertől. Ez pedig nem más, mint további elmenekülés.

A jelenléttel természetes módon együtt jár mások minősítés és elítélés nélküli meghallgatása.

Minden hang, szó, elképzelés és történet egy mély csendből bukkan fel és oda is tűnik el. Minden beszélgetés során hallgassunk a csendből. A csend nyitottság. Amikor egyszerűen megpihenünk csendes jelenlétként, akkor lehetőséget kapunk arra, hogy teljesen meghallgassuk, amit mások mondanak. Ez a bennünk lévő természetes együttérzést is felfedi. A jelenlétben elérhetővé válik az a természetes képesség, hogy teljességgel és ítéletmentesen átvegyük a másik ember nézőpontját.

Amikor valaki beszélni kezd, engedjük, hogy a szavai koncepciókat hozzanak létre az elménkben. Tudatosítjuk, hogy alapvető identitásunk a gondolatmentes jelenlét, melynek üres képernyőjére a beszélő szavai képeket festenek fel. Ahogy hallgatjuk, mi magunk válunk az ő történetévé. Belehelyezkedünk az ő pozíciójába, eljátsszuk a történetének a főszereplőjét. Ezt nevezzük „nézőpont felvételnek”. Felvesszük a beszélő nézőpontját. Nem egyszerűen csak azért hallgatjuk a történetét, hogy egyetértsünk vele vagy épp nem, vagy hogy tanácsot adjunk neki, bár mindez megtörténhet.

Nyitottnak lenni, amikor valaki beszél, nem azt jelenti, hogy mindig egyet kell értenünk a mondandójával. Az egyet nem értés egyszerűen csak megtörténik. De amint felfedezzük, hogy épp nem értünk egyet valakivel, tudatosulhatunk az éppen kihangsúlyozott nézőpontunkra. És ha hagyjuk, hogy az a bizonyos nézőpont felbukkanjon és távozzon, és nem helyezünk rá hangsúlyt többé, máris visszapihenhetünk az ítélkezés-mentes, csendes, nyugalmas jelenlétbe. Ez a tiszta, csendes elme a bennünk lévő valódi meghallgató. És erről a helyről képesek vagyunk felvenni a beszélő nézőpontját.

Amikor ebből az ítélkezés-mentes jelenléti térből hallgatunk, azt is könnyen észrevesszük, ha csupán azért értünk egyet másokkal, hogy megfeleljünk nekik. A másoknak való megfelelés vágya én-központú működés. Ilyenkor jobban izgat minket az, hogy elnyerjük mások tetszését, mint hogy valóban meghalljuk, amit mondanak.

Nézőpont-felvételkor magáért a meghallgatásért hallgatunk. Azért hallgatunk, hogy mintegy belakjuk a beszélő történetét az ő nézőpontjából. Ítélkezés-mentes csendből hallgatunk. Nem az egyetértés, egyet nem értés, de még csak nem is a semlegesség érdekel minket. A beszélő nézőpontjának felvétele az elsődleges szándékunk. Amíg hallgatjuk, mi magunk válunk a beszélővé.

Nézőpont-felvételkor engedjük, hogy a beszélő szavai filmmé formálódjanak elménk vetítővásznán, függetlenül attól, hogy a történet kellemes-e vagy kellemetlen, illetve igaznak vagy tévesnek érződik. Hagyjuk, hogy minden jelenet teljes egészében lejátszódjon bennünk. A beszélő a rendező és a producer. Mi pedig csupán a forgatókönyvének vetítővászna vagyunk. Ha a napjáról kezd el beszélni, hagyjuk, hogy a szavai létrehozzák a napjáról játszódó filmet. És érzelmileg is megpróbáljuk magunkat beleképzelni a helyzetébe, amennyire csak tudjuk. Ha épp a férjével folytatott veszekedés során megtapasztalt frusztrációjáról beszél, akkor belehelyezkedünk az ő cipőjébe, abban a helyzetben, a veszekedés során. Az ő szemein keresztül nézzük az elmesélt történetet. Az ő nézőpontjából látjuk a férjét. Ebben a pillanatban mindent az ő szemszögéből látunk. Ha arról mesél, mennyire csodásat sétált a parkban egy hűvös őszi reggelen, akkor az ő cipőiben sétálunk a parkban, és az ő szemén keresztül látjuk a természet szépségét.

Mindenki, akivel találkozunk, egy új nézőponttá válik számunkra, amit felvehetünk. Így pedig megtapasztaljuk, hogy az élet mennyi nézőpontot rejt. A nézőpont-felvétel során mély együttérzéssel osztjuk meg magunkat a másik emberrel. Ez valódi, együttérző hallgatás, melyet nem torzítanak el az ítéletek és a kritika. Megnyit minket az élet számos nézőpontból történő meglátására. És megnyit minket a már most is bennünk lévő feltétel nélküli szeretet megtapasztalására.

A nézőpont-felvételnek végtelen számú változata létezik. A pár egyik tagja felveheti a másik nézőpontját. A bűnügyi per vádlottja felveheti a bíró nézőpontját, az anya pedig drogfüggő fiáét. A keresztény ember felveheti a muszlim ember nézőpontját. Egy húszéves fiatal megnézheti a világot a hatvanéves szemszögéből. Egy teljesen egészséges ember átveheti egy rákban haldokló nézőpontját, a férfi a nőét, a heteroszexuális pedig a homoszexuálisét. A heroin-függő megnézheti az életet a vásárlás-függő háziasszony nézőpontjából.

Amikor ily módon nyílunk meg, többé nem egy én-központú lencsén át nézünk rá az életre, hanem onnan, amik valójában vagyunk – az én-telen szeretetből. Meglátjuk, hogy a jelenlét rengeteg különböző formát ölthet, és hogy csak a történeteink választanak el minket egymástól. Az éntelen szeretetben, a közöttünk lévő határvonalak elméletinek, koncepcionálisnak bizonyulnak, ezért feloszlanak.

Amikor nem vesszük át a másik nézőpontját, hanem csak a saját szemszögünkből nézünk rá az életre, én-központú valóságban élünk. Ilyenkor elveszünk a saját gondolatainkban. Rálegyintünk azokra, akik nem értenek velünk egyet vagy másfajta értelmezéssel állnak elő. Amikor másokkal találkozunk, az életnek a sajátunktól nagyon eltérő értelmezéseivel találkozunk. Az én-központúságban minden ember a saját valóságában él. Csak a gondolatok hangsúlyozása választ el minket egymástól, ettől érezzük úgy magunkat, mintha különböző valóságokban élnénk.

Amikor felvesszük valakinek a nézőpontját, úgy találhatjuk, hogy egy bizonyos válaszra van szükség, vagy az is lehet, hogy azért kell mondanunk valamit, hogy a beszélőt segítsük. Nyugodtan előfordulhat, hogy szükségét érezzük az egyetértés vagy egyet nem értés kifejezésének, vagy épp a tanácsadásnak. Megmarad az a képességünk, hogy a megkülönböztető elmét használjuk, amikor szükségesAmikor válaszolunk, jelenlétből válaszolunk. Amikor a válaszunk előtt, közben és után belepihenünk a jelenlétbe, akkor éntelenségből érkeznek a szavaink. És emiatt természetes módon nyugalommal, bölcsességgel és együttérzéssel itatódnak át. Nem az én-központhoz tartozó keresésből, irányításból és manipulációs energiából fakadnak. Nem abból a szükségből fakadnak, hogy igazunk legyen, hanem nyitottságból.

Tisztában vagyunk azzal, hogy amikor beszélünk, nem vagyunk objektívek. Mindössze egy egyedi, korlátozott, szubjektív nézőpontot közlünk, melyet erősen befolyásol a nyelv, a személyes történetünk és értékrendszerünk, illetve a vallási és filozófiai kondicionáltságunk. Az éntelen jelenlétben jól vagyunk, akár meghallgatnak minket, akár nem, akár megfogadják a javaslatainkat vagy tanácsainkat, akár nem. Elveszítjük annak a szükségletét, hogy meghalljanak minket és nekünk legyen igazunk. Természetes vágy ébred bennünk a hallásra és a nyitottságra. És ezeket a sajtosságokat nem erőfeszítés árán kell gyakorolnunk, megvalósítanunk. Ők természetes módon előbukkannak, az által, hogy a nyugalmas jelenlétet tesszük életünk legfontosabb dolgává.

A jelen nyitottságában semmi megváltoztatni való nem bukkan fel, sem önmagunkra, sem pedig másokra vonatkozóan. Egyszerűen megpihenünk az éntelen jelenlétben, ítéletek nélkül hallgatunk, és természetes módon válaszolunk a jelenlétből.

Kapcsolataink a jelenléten keresztül erőfeszítés-mentesen alakulnak át.

A gondolatmentes nyitottság teljesen természetes. Csak annyi a dolgunk, hogy észrevegyük ezt a nyitottságot. Ahogy megpihenünk a jelenlétben, ez a nyitottság egyszerűen a rendelkezésünkre áll. A valódi bölcsesség és a megfelelő válasz bármilyen helyzetben előbukkan, amikor először a másik személy nézőpontján keresztül nézünk. Amikor főként egyetértésen vagy egyet nem értésen keresztül viszonyulunk, anélkül, hogy a másik személy szemszögéből kísérelnénk meg nézni a helyzetet, akkor csak a saját nézőpontunkból reagálunk. Ilyenkor gyakran hiszünk annak a hibás feltételezésnek, hogy úgy látjuk a helyzetet, ahogy az valójában van. De anélkül, hogy felvennénk a másik személy nézőpontját, alapvetően nem tekintünk ki a saját szemszögünk mögül. Csupán megtanult elképzeléseket ismételgetünk. Nem merülünk el az együttérző, aktív, bölcs hallgatásban. Emiatt pedig nem tudjuk friss szemmel és kreatívan nézni az életben felbukkanó helyzeteket. Ilyenkor kizárólag a saját elképzeléseinkből reagálunk, ezért gyakran nem vagyunk képesek megérteni az éppen zajló kommunikáció lényegét úgy, ahogy az a résztvevők különböző nézőpontjain keresztül megnyilvánul. Ahhoz, hogy mások érdekeinek figyelembe vételével cselekedhessünk, mások nézőpontján keresztül is kell ránéznünk a helyzetre, nem csupán a sajátunkéból, legjobb képességünk szerint.


Nézőpont-átvételkor túllépünk az én-központ „Nekem van igazam/te tévedsz” alapmentalitásán, mely az elkülönülést és a konfliktusokat okozza. Mindebből pedig éntelen cselekedet bukkan fel, természetes módon. A szeretet és az együttérzés virágozhatnak.

(Scott Kiloby: Természetes Nyugalom)

Várlak közelgő ÖnMunka tréningjeimen, melyek során valódi, működő, gyakorlati eszközöket kapsz érzelmi sebeid gyógyításához és a fájdalmadat, szenvedésedet okozó gondolati minták megvizsgálásához:



2015. augusztus 10., hétfő

A Férfi Két Utazása




Jó ideje figyelem, hogy mennyire elnőiesedett az önismeret világa, főként, ha a csoportos képzések résztvevőit nézem. Kb. 10 nő - 1 férfi az arány. Ez alól kivétel, ha valahol a pénz témakörével próbálják „bebűvészkedni” a férfiakat az érdeklődők közé. J Még esetleg a szexualitás az a topik, amivel felcsigázhatók lennének, csak arról meg beszélni, megnyílni, megosztani, megmutatni magam – hát, máris kész a hátraarc. Pedig az egyik legjellemzőbb problémakör, amivel a hozzám magánúton eltaláló férfiak küzdenek az a szexualitás, férfi önértékelés. Persze, mindegyikük azt hiszi magáról, hogy csak neki van ilyen, minden más férfi „tökéletesen” működik. Hát, nem. Legalábbis nem úgy, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva. És ez nem ciki, ez a kiindulási alap, a legtöbb esetben TÜNET ÉS KÖVETKEZMÉNY. Annak a tünete és következménye, ami a férfijainkkal születésük óta történt, illetve amit generációsan örökölnek, élnek és örökítenek tovább.

Nemrégiben az fogalmazódott meg bennem, hogy „Férfiak, szükségünk van Rátok!” Számos nővel dolgozom, aki mindent megtesz azért, hogy a párkapcsolatát, házasságát megmentse, de az Ember teljesen elzárkózik bármilyen változtatástól, sokszor még az őszinte beszélgetéstől is. (És fordítva is láttam már, ez is hozzátartozik az igazsághoz, de az jóval ritkább.) Érthető ez, hiszen, ha a Nő azzal jön, hogy „Drágám, nem jó így nekem. Változzunk, változtassunk, és ehhez Rád is szükség van”, akkor a Férfi hibásnak, rossznak, értéktelennek érzi magát tudat alatt. Emiatt megharagszik a Nőre, plusz szégyelli is magát rendesen, és ahelyett, hogy előrefelé indulna, még jobban bezár. Ezek a kapcsolatok halálra vannak ítélve, bár nagyon jellemző, hogy a Nő még akár egy évtizedig is húzza félholtan, „míg a gyerekek felnőnek”. Elvesztegetett évek, elvesztegetett lehetőségek a valódi intim kapcsolódásra, elvesztegetett szeretet.

Senkit nem okolok, a Férfiakat sem. Biztatni szeretném őket, biztatni szeretnélek Benneteket, hogy nyissatok önmagatok felé, merjetek elindulni befelé, merjetek sebezhetővé és „gyengévé” válni, merjetek megismerkedni az érzelmeitekkel és az érzéseitekkel, és tanuljatok meg beszélni is róluk. És még rengeteg mindent érdemes és fontos megtanulnunk ahhoz, hogy egy teljesebb, felnőtt, Női és Férfi életet élhessünk. Hatalmas ajándék, ha ennek egyáltalán nekikezdhetünk, ha hívást érzünk, ha szól a Kedvesünk, hogy fáj neki, és menjünk. Nem könnyű, sokszor fáj, mégis óriási felszabadulással jár, ha valóban őszintén nekivágunk. Egy teljesen másik Ember jön ki a folyamatból. Azt nem mondom, hogy a végén, mert ez olyasvalami, ami minden nap tágul és mélyül. Kívánom, hogy minél több Férfi is megtapasztalhassa mindezt.


A téma szakértői illusztrációjaként idemásolok egy részt Richard Rohr, A férfi útja című könyvéből. Érdemes az egész könyvet elolvasni, nőknek épp úgy, mint férfiaknak.

A két utazás



E helyen szeretnék egy kisebb vázlatot ismertetni, amely segítségünkre lehet abban, hogy az összes eddigi észrevétel egységbe rendeződjön. A bal oldalon fent jelzett kiindulópont az „átlagos férfi”. Ezen azt értem, ami a társadalom számára „férfiasnak” számít. Ennek többségét öntudatlanul is magunkba építjük, s többé éppen ezért nem teszünk fel ezzel kapcsolatban kérdéseket. Befolyásol és meghatároz bennünket, de soha nem gondolkodunk el rajta. A legtöbb férfi a férfiasság eme uralkodó sablonja szerint viselkedik. Csak az utóbbi években történt Nyugaton valami meglepő: férfiak sokasága lépett rá erre az útra azért, hogy kitörhessen a sablonból. Én ezt a „nőiséghez vezető útnak” nevezem. A romantika korát kivéve, talán soha korábban nem engedte meg magának ilyen sok férfi, hogy végre érzései legyenek, s kimutassa azokat. Ma már lehetséges érző szívűnek lenni, amint azt egyes filmek is mutatják. Már nem John Wayne az egyetlen férfiideál. Nem kell többé állandóan az ő férfiasságát felmutatni. Sok nő olyan férfit kíván magának, aki megérti őt, aki lágy és gyenge is tud lenni, akivel beszélni lehet. Ez új és nagy szabadságot jelent. Én ezt a János apostolhoz vezető útnak nevezem. János apostol férfi voltában olyannyira biztos, hogy megengedheti magának, hogy fejét Jézus keblére hajtsa, a tizenkét tanítvány körében, akik mindannyian férfiak. Nem szégyenkezik, nem fél ettől. A legtöbb férfi számára ez manapság elképzelhetetlen lenne. Olyan elemi félelmünk van mindattól, ami csak a legtávolabbról is a homoszexualitásra emlékeztet, hogy aligha lehetséges egy férfinak a másik férfi iránti érzéseit kimutatni. Egészen máshogy van ez János evangéliumában. Az evangélium végén a szerző még egyszer nyomatékosan utalást tesz a tanítványra.

„Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki a vacsorán a keblére
hajolt és megkérdezte tőle: »Uram, ki árul el?« – az követi.” S éppen hogy büszke erre a közelségre. Ez a mi kultúránkban még csaknem elképzelhetetlen. Ezért választottam a „kedvenc tanítványt” az első utazás patrónusává.

Az első utazásnak a gyengeséghez van némi köze. Gyakran beszélünk arról, hogy a nő „gyengévé” tesz bennünket. A nő ugyanis szükségünkre és a teljesség utáni vágyra emlékeztet bennünket. Férfiként elborzadunk a gyengeségtől. A hatalom és az erő imponál nekünk. A hamis férfierő prototípusát az Evangéliumban Péter testesíti meg. Nem képes elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell és meg kell halnia. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.«” Arra is kész lenne, hogy Jézus helyett haljon meg – s mégis csődöt mond, amikor egy szolgálólány (!) megkérdezte tőle, hogy Jézushoz tartozik-e. A végén elmenekül. A „gyenge” János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt alatt is, együtt az asszonyokkal! Mivel magába engedte a szeretet gyengeségét, a megfeszített kiszolgáltatott odaadása elől sem kell kitérnie. Eme első belső utazást rendszerint a nőkhöz (anyánkhoz, húgunkhoz, kedvesünkhöz, feleségünkhöz) való kapcsolatunkon keresztül tesszük meg. Sok férfi számára társa jelenti a nagy lehetőséget, hogy közelebb kerüljön saját „női feléhez”. Annak, aki cölibátusban él, miként én is, ennek ellenére is meg kell próbálnia ezen az úton járni, s ez nem mindig könnyű. […]

A „nőiesség” felé vezető utazásunk után – anélkül hogy feladnánk mindazt, amit ott megtanultunk – újból útra kell kelnünk, mégpedig a „férfias oldal” mélységei felé. Ezt nevezem én Keresztelő Szent János útjának. A Keresztelő útja magányos út. Hogyan ábrázolják? Egyedül a pusztában, a társadalmon kívül. Ha valaki rászorul arra, hogy mindenkinek tetsszen, harmóniában éljen, mindenfelől simogassák, akkor sohasem lesz „Keresztelő Szent János” belőle. Az nem a társadalom ételeit eszi, hanem sáskán és vadmézen él, a kitaszítottak, a társadalom peremén élő csoportok táplálékán. Nem a menő divatot követi, ahogy az Jeruzsálemben a módi. Ruhája teveszőrből készült. Ő igazi „vadember”. A mitológia alig használja ezt a szót, mi azért vezetjük be, mert komikusan cseng és provokáló. Arra kényszeríti az embert, hogy szembekerüljön ezzel a férfias energiával. Nem hímsovinizmus vagy macsóság az, amiről beszélek, hanem az az a vadság, ami Istenünknek is része. G. S. Lewis mondja Istenről: „Tudja, Ő vad.” S aki találkozni akar ezzel a vad Istennel, az legyen kész arra, hogy ő maga is „vaddá” váljon.

Mit csináltunk mi itt nyugaton az Evangéliumból? Egy szőke, kék szemű, jámbor Jézust. Megzaboláztuk Jézust és az Evangéliumot. Az Isten vad oldalától való félelem valószínűleg a lelkünk vad, igazi, „szellemi” oldalától való félelemmel azonos. Nevezhetnénk ezt a részt „passiónak” (s ebben a szóban mindkét jelentés, a szenvedés és a szenvedély egyaránt benne foglaltatik); én „férfienergiának” nevezem. A második utazás némiképpen különbözik az elsőtől. Azonban fontos, hogy nem szabad feladni vagy elveszíteni azt, amit az első utazás során nyertünk. Azok a férfiak, akik nem járták végig valójában az első utat – és ez egyértelmű figyelmeztetés! – aligha érthetik meg azt, amire gondolok. Az első utazás ismerete híján szinte törvényszerű a félreértés, s az a téves következtetés, hogy a kemény, belevaló hímsovén az, akiről beszélek.

Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó. A lelkigyakorlatokon mindig a következő szituációt élem meg a korosodó papokkal: Mivel fiatal éveikben mélyen beléjük vésték, hogy nem lehetnek puhányok vagy nőiesek, egyikükből-másikukból – hogy keresetlenül fejezzem ki magam – egyfajta vallási zupás őrmester lett, akiknek az az elve: minél keményebb, annál jobb. Többnyire jó sportolók, alkalomadtán egy-egy vaskos viccet is megeresztenek, s olykor a poharat sem vetik meg. Arról mesélni nekik, hogy foglalkozniuk kellene „női oldalukkal”, nos, ez az én számomra, aki aránylag fiatal lelkigyakorlat-vezető vagyok, a lehetetlenséggel határos. Ha azonban arról ejtek szót, hogy „vademberekké” kellene válniuk, azonnal nyitott fülekre találok, s feszülten figyelik, mire is gondolok. Csak ezután tudom óvatosan „beleverni a fejükbe”, hogy a második utazás az első nélkül nem lehetséges.

Érdekes az a vers Máté evangéliumában, amelyben Jézus Keresztelő Szent Jánosról beszél: „Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála.” Jézus mindenkinél nagyobbra tartotta Keresztelő Szent Jánost. Sok teológus azon a véleményen van, hogy Jézus eredetileg a Keresztelő tanítványául akart szegődni, s ezt csak annak erőszakos halála akadályozta meg. (Érdekes módon éppen egy asszony érte el azt, hogy fejét vegyék.) Csak János elfogatása és börtönbe vetése után tér vissza Jézus északra, hogy megalapítsa saját mozgalmát és közösségét.

Ami ezt a második utazást illeti, remélem, felnő egy spontán generáció, amelyik vállalkozik arra. Mert tulajdonképpen csak egy vadember képes közvetlenül átadni azt, mi is a vadember valójában. Puszta beszéddel itt nem megyek semmire. Csak annyit tehetek, hogy kissé benedvesítem mások ajkát, vagy elégedetlenséget ébresztek bennük eddigi állapotuk miatt. Csak miután találkozunk egy igazi „vaddal”, akkor leszünk képesek ezt az erőt megtapasztalni és magunkba fogadni. Az én elképzelésem nem fogható fel pusztán az értelemmel. Erőről és energiáról van szó, amit egymás felé sugárzunk. Csak így képesek az emberek egymást kölcsönösen befolyásolni. Mások által növekszünk, az olyan emberekkel való kapcsolatban, akik maguk is felnőttek. Sajnos azonban mindig kevés a vademberek száma. Bővelkedünk sovénekben, macsókban, hamis önbizalmú férfiakban – csak körül kell nézni a politika világában. De hol vannak radikálisan új látomások, igazi, mély értékek?

Mit tegyünk azonban, ha hiányoznak „modelljeink”? Annyit mindenesetre megpróbálhatunk, hogy elkezdünk beszélni a dologról. Néhányan közülünk talán meg is próbálhatnának ily módon élni úgy, hogy lényük olyan részeiben bíznak meg jobban, amelyeket ez idáig egyáltalán föl sem fedeztek. Erre szeretnék bátorítani. Ma negyvenegy éves vagyok, és nem tudom, hogy mindezt értettem-e öt esztendővel ezelőtt. Húsz-harminc évesen valóban az a legfontosabb, hogy érintkezésbe lépjünk a nőiséggel. Amennyiben azonban olyasmiről van szó, mint a férfiklimax, vagy a nevezetes „midlife-crisis”, úgy ez azt is jelentheti, hogy elérkezett a második utazás ideje. Ám senki nem mutatja meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Hiányoznak a lelki vezetőink, az atya-figuráink, a szellemi példaképeink, akik bátorítanának arra, hogy tovább fejlődjünk.

(További részlet olvasható itt a könyvből: UrsusLibris)