Valami Sokkal Intelligensebb... - Még Mindig a Tervezésről

Nem bírjuk elképzelni, hogy létezik valami sokkal intelligensebb, mint a mi kis Jól-tudom elménk. Nem merünk ráhagyatkozni a felsőbb intelligenciára, mert akkor mi dolgunk lesz nekünk? Attól félünk, hogy ha ráhagyatkozunk, akkor nekünk rosszabb lesz és passzívvá válunk. Ezért nem merünk engedni, és így észrevenni az épp aktuális dolgunkat. Csak tovább küzdünk és szenvedünk. És közben elszalasztjuk azt a bölcs jóságot és végtelen kreativitást mely rajtunk keresztül nyilatkozna meg, ha hagynánk. A kör itt bezárul. Ha kinyitnád, végezd a Munkát. És a mai bejegyzést is érdemes elolvasni. Kérdésekkel és válaszokkal.

„Ez akkor azt (is) jelenti, hogy nincs szükségünk arra, hogy megtervezzük a dolgainkat/jövőt? Nem értem pontosan ez esetben, hogy miként van az, amikor azt mondod: mindez nem egyenlő azzal, amikor "ölbe tett kézzel ülünk és várunk", hanem teszünk azért, hogy valami "legyen". Ha nem teszek, akkor is lesz valami, ami valószínűleg nem pont ugyanaz, mint ami akkor következne be, ha tettem volna (a dolgomat?). Viszont azzal, hogy teszek, éppen elkerülni igyekszem egy jövőbeli (szerintem) negatív dolog bekövetkezését, vagy pedig azért teszek, hogy a mostaninál jobb helyzetbe lavírozzam magam (pozitív várakozás). Tehát "tervezek", (gondolkodom,) értékelek/ítélkezek, azaz próbálom kitalálni, mi lesz ebben vagy abban az esetben...”

Akadozó Önmunkás

Kedves Akadozó, gyönyörűen leírtad az akadozást. Amíg azért teszel, mert azt gondolod, hogy a jelenlegi helyzet rossz, és neked kell jobbá tenni, addig ez ellenállás és küzdés. Ajánlom azoknak a gondolataidnak a felülvizsgálását, melyek a helyzet "rosszaságát" hitetik el veled. Amint ezeket a hiedelmeidet megvizsgáltad a négy kérdéssel és a megfordításokkal, akkor tisztán fogod látni, hogy a jelen helyzettel semmilyen probléma nincsen, egyszerűen csak van. És ilyenkor azon nyomban esélyed van meglátni a következő lépést: ilyenkor kapcsolatban vagy a valósággal, nem különülsz el tőle, átereszted magadon, és minden pillanatban "vezetve" vagy. Amikor rossznak gondolom és félek, beszűkülök, amikor megvizsgáltam, kitágulok, és rögtön meglátom az utat. És hangsúlyoznám, hogy nem te teszed meg a lépést, a lépés megtevődik általad, akár el bírod ezt képzelni, akár nem. Mindig attól féltek, hogy majd ölbe tett kézzel fogtok üldögélni, és semmit nem tenni. Ez pont fordítva van. Katie is rengetegszer mondja, hogy a szeretet tesz. Amikor nyitott az elméd és a szíved, akkor teszel, illetve általad tevődik az, amivel Te hozzáteszel az egészhez. Csak épp lehet, hogy ez nem úgy néz ki, mint ahogy Te azt elképzelted. Érthető ez valamennyire? Szeretettel, Andrea

Kedves Andrea!

Köszönöm a válaszodat. Lehet, hogy nem pontosan sikerült megfogalmaznom a kérdésemet, de a jelek szerint Juditét igen... :-)

Szóval az rendben van, hogy "az van, ami van" (a jelen, nem értékelem rossznak, vagy olyannak, amit nekem kellene jobbá tenni). Mi van azzal, ha úgy "látom", hogy a jövőben fog valami olyan történni, ami aggodalomra adhat okot, vagy éppen lehetőségem lesz majd a mostani (jó) helyzetet még jobbá tenni? Pl. ez vagy az a párt nyeri meg a választást, ezért ilyen vagy olyan változások várhatóak a politikai-gazdasági környezetben, vagy éppen új főnököt kapok, akiről valamilyen hírek terjengenek. Tehát nem arról van szó, hogy "ölbe tett kezekkel szándékozom ülni, és várni".

Hanem például a jövővel kapcsolatosan van-e valami "tennivaló"? Gondolok itt akár egy iskola elvégzésére, hogy később jobb állást kaphassak. Vagy mindez mindenképpen tőlünk "függetlenül" csinálódik, csak mi gondoljuk azt, hogy mi döntünk arról, hogy éppen bemegyünk-e az órára, levizsgázunk-e, változtatunk-e munkahelyet? Ha lenne "tennivalónk", akkor ahhoz nem lenne haszontalan a terv. (Az már egy további megvitatandó kérdés, hogy a "terveinkhez" mennyire ragaszkodunk, vagy engedjük, hogy spontán történések ezen változtassanak.)

Akadozó Önmunkás

Kedves Akadozó!

Először is, szerinted van olyan, hogy nem spontán történés? Azért, mert épp úgy történt, ahogy Te tervezted, teljesen biztos, hogy tiéd az „érdem”? Ha meg nem, akkor spontánul történt valami? Katie szokta feltenni azt a kérdést, hogy „Mindenért neked kell learatnod a babérokat?”

Nagyon bonyolult ez a kérdéskör. Ez megy a legjobban ellene annak, amit megtanítottak nekünk a világ működéséről. Azt tanultuk meg, hogy kutya kötelességünk nem elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek, kutya kötelességünk előre elképzelni a jövőnket, és „tudatosan” tenni azért, hogy az olyan legyen, amilyennek mi kitaláltuk. Ez az ember „dolga” a hagyományos felfogás szerint. Folyamatosan őrt állni, nehogy valami „rossz” történjen. Folyamatos készenlétben lenni, hogy megakadályozzuk azt, ami épp szeretne bekövetkezni. Azt tanították meg nekünk, hogy előre kell okosnak lennünk, mindig ki kell fundálnunk valamit. Mindez vezet a tudatunk teljes beszűküléséhez. Ahhoz a pacihoz szoktam hasonlítani ezt az állapotot, amelyiknek két oldalt a szemeinél letakarják a látóterét. Egy beszűkült tudatnak mekkora lehetőségei vannak észrevenni a pillanat által mindig tálcán kínált lehetőségeket? A beszűkült tudat félelem alapon működik, folytonos kivetítésben, állandó stresszben tartva a testet is.

Elcsépelt frázis, hogy a jövő nem létezik. Csak az elmémmel vagyok képes kivetíteni egy nem létező jövőt, és máris rosszul érzem magam. Erről szól a négy kérdés harmadik kérdésének egyik alkérdése: Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejedben, ha elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben, ha elhiszed az új főnökről terjengő, nem éppen pozitív híreket? Hogyan bánsz gondolatban a még nem ismert főnökkel, ha elhiszed a róla szóló történetet? Máris utálod, és máris menekülsz a cégtől. Esélyt sem adsz annak az embernek, hogy valami más derüljön ki róla, Te már „tudod”, hogy ő ilyen meg olyan. És máris tele van az elméd a jövő képeivel, melyek, természetüknél fogva, azon nyomban rossz érzéseket is generálnak testi szinten. Vagyis elveszíted a jelenedet, felülírod a jövő kivetítésével: gondolatban és érzelmileg is a jövőben élsz, illetve, pontosabban az elmédben, nem a valóságban. GONDOLAT--> ÉRZÉS-->CSELEKVÉS. Vagyis rögtön szövöd a terveket, hogyan biztosítsd be magadat, hogyan jöjj ki legjobban a dologból; stratégiák, menekülés, elvárások, erőlködés. Közben pedig elmegy melletted a létezés, mert megint a képzeletbeli jövőben járkáltál.

Azt is csak az elme ítéli meg, hogy egy helyzet rossz-e vagy jó. Automatikus vonzódásunk van a „jó” felé, hiszen ez testi szinten is jó érzést generál bennünk – ez a hétköznapi tudatszint boldogsága. Ezt szoktam úgy érzékeltetni, hogy mindenki próbálja kiválogatni a neki tetsző, „jó” dolgokat az életből: ezek jöhetnek bőséggel. Mint a legszebb cseresznyék a fán. A „rossz” dolgok viszont maradjanak olyan távol, amilyen távol csak lehet. Köszönöm, a hasadt, esetleg kukacos cseresznyékből nem kérek. Azokat egye meg más. Ezzel az élet, a létezés egy jó nagy részét eleve kizárom, és azt gondolom, hogy akkor ezek majd nem is fognak megjelenni az életemben. Ezek azonban ettől még megjelennek, és akkor jön a pánik, az élet, az emberek, és saját magam gyűlölete. Elkülönülés attól, ami éppen van. Erről szólnak az elmúlt két nap Katie idézetei is:

„Mindig tudom, hogy az út tiszta. És amikor orra esem valamiben, akkor jól kiélvezem azt az esést. Az elesés egyenlő a nem eleséssel. Felállni ugyanaz, mint nem lenni képesnek felállni. Az egyetlen mód, hogy megismerd a valóság útját az az, ha elkülönülés nélkül kapcsolódsz hozzá. Folyamatos szeretkezés, ahol a valóság az egyetlen szerető.”

„A valóság se nem jó, se nem rossz. Nagyobb a jónál és a rossznál. Nincs ellentéte, és nincs semmi, ami nem az, nincs semmi, ami nem olyan, mint az. A kettősség vége nem a világ vége: ez a szenvedés vége.” (Byron Katie)

Amíg pedig még nem vagyunk ezen a létezési szinten, addig nem vagyunk. Addig nyugodtan élvezzük a jövő befolyásolására irányuló késztetéseinket, csak tudjunk róla, hogy ezt tesszük. Aztán nézzük meg, hogyan is alakult az a „jövő”. És tegyük fel minél többször azt a kérdést, hogy „Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy a jövőnek úgy kell alakulnia, ahogy azt én képzelem?” Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy a jövőnek „jobbnak” kell lennie? Én sokkal nyugodtabb, békés, elfogadó, megengedő, nem minősítő, nem ítélkező. A következő történést kíváncsian váró, hogy megcsodálhassam, mit is hozott össze a valóság, és megtapasztaljam, hogyan vagyok ebben a valóságban benne, ha semmilyen ellenállás nincs bennem – és ez már az általad leírt „jövő”.

Emberként játsszuk ezt a meg kell mutatnom, ki vagyok én játékot. Azt tanultuk meg, hogy erről szól az élet. Azt tanultuk meg, hogy egyre „jobbnak”, többnek, műveltebbnek, tanultabbnak, megfelelőbbnek, „boldogabbnak” kell lennünk. Csak mindezt a kinti világban keressük. Azt senki nem mondta nekünk, hogy a valódi tanulást önmagunkon belül érdemes megvalósítanunk. Egész életünket az elme és a test iskolájában töltjük, valódi lényegünkre azonban nem ismerünk rá. Amíg ez így megy, addig marad a kinti játszmák fontossága. Amikor önmagamra ismerek, akkor összezuhan a jó és a rossz. Mert rádöbbenek, hogy senki vagyok, akinek nincs semmilyen hagyományos értelemben vett „tennivalója”. Azért születtem meg, hogy a senkiségemre ráébredjek, nem pedig azért, hogy „valakit” csináljak magamból. Senkiként pedig mindig minden „tennivalóm” és „tervem” ott van előttem, és nem azért választom őket, mert ezek egy jobb élethez vezetnek el engem, hanem mert most ez van, ez szeretne átfolyni rajtam.

Az emberi világ helyzeteiben, történéseiben ugyanúgy részt veszek, sőt sokkal kreatívabban. Mert nem a félelem, hanem a tenni kívánó szeretet működtet. Akár terveket is készítek, és nincs elvárásom azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a kimenetel; azért csinálom a dolgokat, mert élvezem őket. Élvezem a legföldhözragadtabb tevékenységet is. Nem azért járok újabb egyetemre, hogy akármilyen fokozatom és milliós állásom legyen, hanem mert érdekel, amit ott tanítanak. Másképp, szerintem, megette a fene az egészet. Reggel felkelek, csinálom a dolgomat, este lefekszem. Ha épp úgy gondolom, hogy erre vagy arra a pártra szavazok, akkor rá szavazok, és aztán kíváncsian várom, tényleg jobb lesz-e valami. Vagy nem úgy lesz-e a legjobb, ha látszólag „rosszabb” lesz, mert akkor még több ember ismerheti fel ennek az egész maskarázásnak a hiábavalóságát, és indulhat el önmaga felé? Nem kívül fog „jobbá” válni. Szerencsére. Mert akkor örökkön-örökké szundikálnánk.