2011. augusztus 31., szerda

Te Kinek Bukfencezel? – Megfelelés Mindenáron 2.



„Hogyan reagálsz a gondolatra, miszerint szükséged van mások szeretetére? Alárendelődsz a célnak, hogy elnyerd az elfogadásukat? Hiteltelen életet élsz, mert nem bírod elviselni annak a tudatát, hogy esetleg valami kifogásolnivalót találnak benned? Mindig megpróbálod kitalálni, milyennek szeretnének látni, és igyekszel olyanná válni, akár egy kaméleon? Így pedig valójában sosem lehet a tiéd a szeretetük. Megpróbálsz azzá válni, aki nem vagy, majd amikor azt mondják „szeretlek”, nem hiszel nekik, mert tudod, hogy egy álarcról beszélnek. Olyasvalakit szeretnek, aki nem is létezik – azt, akinek tetteted magad. Nagyon nehéz mások szeretetét kergetni. Sőt halálos. Közben ugyanis elveszíted mindazt, ami valóságos. Az ember így zárja magát börtönbe, míg azt a szeretetet hajszolja, ami tulajdonképpen már az övé.” (Byron Katie)

A hétvégi 3-napos elvonuláson elég sokat foglalkoztunk az egyik „Szentháromsággal”, vagyis azzal, mi mindet teszünk azért, hogy jó benyomást tegyünk, hogy elnyerjük mások Szeretetét, Elfogadását, Elismerését (SZEE). Nagyon érdekes, hogy az emberek nagy része abszolút észre sem veszi, hogyan manipulálja élete szereplőit – legtöbbször teljesen tudattalanul, és közben milyen nyomás alatt tartja önmagát ezzel a kényszeres megfeleléssel. Ha szeretnél elmélyülni ebben a témában, felismerni, feldolgozni, és elhagyni ezeket a mintákat, figyelmedbe ajánlom a Munkát, illetve Byron Katie, Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? című könyvét.

Nézzük, hogyan is indul be ez az egész életünket meghatározó játszma. Újabb részlet a könyvből:

Egy kislány boldogan elvan a saját kis játékaival a játszótéren. Hirtelen aztán önmagát is meglepi, amikor bukfencezik egyet. A körülötte levő gyerekek, akikről egész eddig tudomást sem vett, nevetni és tapsolni kezdenek. Erre megismétli a bukfencet, csak hogy lássa, újra megtapsolják-e. Az egész játszótér beindul, „Idenézz, Ezt figyeld!” – kiabálják egymásnak a kicsik, majd boldogan mosolyognak, ha megkapják a várt reakciót, és elszontyolodnak, ha nem. Az első kislány nem érti, mit is fedezett fel, de azt tudja, hogy nagyon jó érzés. Úgy gondolja, talán rálelt a közösség elfogadásának kulcsára. A következő bukfencnek olyan indíttatással készül neki, ami korábban nem volt meg benne; már nem azért játszik, hogy önmagát szórakoztassa. Figyelme fókuszt váltott, immáron a többiektől elvárt válasz áll a középpontjában. Ezzel pedig kéz a kézben jár az aggodalom, hogy mi lesz, ha esetleg nem kapja azt meg.
         Miután kinövünk a gyermekkorból, sokunk még mindig ugyanúgy csinálja a maga bukfenceit. Mások elfogadását keressük – a párunkét, a gyermekeinkét, a szüleinkét, a kollégáinkét, sőt még az idegenekét is, akikkel összefutunk a liftben. A hajsza idővel az életünk részévé válik, olyannyira, hogy már természetesnek tűnik. Észre sem vesszük, hogy nyakig benne vagyunk. A barátainkban és a munkatársainkban könnyebben felfigyelünk a belőlük származó nyugtalanságra: ez a lány cserfes és szórakoztató, amikor velünk van, a vőlegénye társaságában csendes és visszafogott. Amaz a munkahelyünkön folyton nyalizik a főnöknek. Ennek a másiknak mindig a középpontban kell lennie. Ez a fiú a jógacsoportból feltűnően nyugodt és mosolygós, de csak akkor, ha az oktató a közelben van. Az a nő pedig engedi, hogy a gyerekei lábtörlőnek használják.
         Észreveheted például egy laza esti összejövetelen, ami jó esetben a kikapcsolódást és az ismerkedést szolgálná, hogy az egész merev és idegtépő pózversennyé válik. Vagy, hogy az üzleti találkozót, aminek során elvileg meg kellene oldanunk egy bizonyos problémát, teljesen átszínezi a lehetőség, hogy bevágódhatunk a látogatóba érkező nagyfőnöknél. Hogy miért történik mindez? Mert az elfogadás keresése kerül a középpontba.
            Amikor a körülötted lévő emberek ilyen viselkedése felkelti a kíváncsiságodat, valószínűleg elkezded találgatni, milyen ki nem mondott gondolatok járhatnak a fejükben, és mi teszi őket nyugtalanná. Nincs nehéz dolgod, hisz ugyanezek a gondolatok ott élnek, vagy valamikor ott éltek mindannyiunk elméjében: „Biztosan elutasít majd, ha rájön, milyen vagyok valójában”; „Nem lehetek boldog, ha senki nem vesz észre”; és így tovább. Akár ilyesfajta vélekedések irányítják a cselekedeteidet, akár nem, ha mélyen magadba nézel, bizonyára ott találod őket.
         Az előző fejezetben láthattuk, hogy nem kell elhinnünk az elménkben felmerülő gondolatokat, még akkor sem, ha rendíthetetlen tényeknek tűnnek. A következőkben pedig módszeresen feltárjuk majd a mindennapi interakciók, barátságok, munkakapcsolatok hátterében megbúvó mögöttes hiedelmeket, hogy lehetőséged legyen felmérni, vajon a te életedben igazak-e vagy sem. Aztán ugyanezt megtesszük a szerelem, az együttélés, a házasság, és a szeretői viszony tekintetében is. Látni fogjuk, mi zajlik a megkérdőjelezetlen hiedelmeink ingoványos talajára épített kapcsolatainkban; rájövünk, miért mennek ezek olyan gyakran tönkre, és hogy létezik más út.
         A könyv ezen részét nyugodtan olvashatod úgy, mint egy regényt: dőlj hátra, és csodálkozz rá, vagy épp borzadj el, miket művelnek mások a szeretetért és az elfogadásért vívott küzdelem során. De minden esetben állj meg és vedd észre, ha a történet hasonlít a sajátodra. A szenvedéstől való megszabadulásod – szabadságod – feltétele, hogy először is feltárd azokat a területeket, ahol ezek a hiedelmek jelen vannak az életedben. Lehet, hogy valamilyen fájdalmas eseménytől indulva, visszafelé kell dolgoznod, hogy rátalálj a gondolatokra. „Miért van, hogy még mindig nem tudok megbocsátani neki, ennyi év után sem?”; „Miért nem voltam képes elmondani neki az igazságot?” Ha le tudsz ásni addig a gondolatig, ami ezeket a fájdalmas vagy kellemetlen helyzeteket generálta, ráléphetsz a hazafelé vezető útra. Ezek azok a hiedelmek, amik ha megkérdőjelezetlenek maradnak, elszigetelődéshez és szenvedéshez vezetnek. Ha egyre is rátalálsz, azonnal tedd fel magadnak a kérdést, hogy vajon tényleg igaz-e. Vedd észre, milyen szenvedést okoz neked. Azután érezz rá a békére és a nyugalomra, ami valahol már most is benned van, és akkor bontakozhat ki igazán, ha nem hiszed el az adott gondolatot.

(Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? – Édesvíz)


Jelentkezés holnap estig! 
Pótidőpontot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, mert az október 1-2. ÖnMunka Alaptanfolyam betelt, és maradtak további érdeklődők. Szeptember 24-25-én is tartok egy Alaptanfolyamot, amennyiben igény lesz rá. Kérlek Benneteket, ha ebben az időpontban szeretnétek megtanulni Byron Katie Munka-Módszerét, akkor szept. 2-ig, azaz péntekig jelentkezzetek nálam. Részletek szokás szerint itt: http://kincsamivan.hu/programok.html

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése