Nagy örömmel osztom meg Veletek
ezt a mélységesen megérintő és gyógyító történetet, melyet pár hete olvastam az
egyik nemzetközi Élő Önvizsgálatok csoportban. Sokan magatokra ismerhettek
belőle, és bátorságot, nyitottságot kaphattok ahhoz, hogy szembenézzetek a jó
mélyre eltemetett érzelmi fájdalmatokkal.
A cikk szerzője Tara Brach, aki egy igen ismert amerikai
tanító és terapeuta, az általa fémjelzett ön-feldolgozási módszer neve: Radikális Elfogadás. (A cikk fordításáért
hatalmas hála a csodás Bíró Marinak.)
Az ÖnMunka eszköztára alapjában véve a radikális elfogadást tanítja és életi meg velünk tapasztalati
úton. Senkinek nem mondunk olyat, hogy „Fogadd el, ami van.” Ehelyett az
önvizsgálatok immár széles skálájával tudjuk megközelíteni az adott személy
adott problémakörét úgy, hogy mindent ő tapasztal meg saját maga számára,
mindenre ő lát rá, minden kérdésre ő találja meg magában a választ, és ennek
következtében automatikus és természetes
elfogadás, megbocsátás, elengedés történik.
A Önvizsgálatokkal és a Belső Gyermek gyógyítása folyamattal úgy közelítjük meg mentális és
érzelmi-testi szinten a bezárt, betokosodott történeteinket és érzelmi
energiáinkat, hogy nem marad tér a
további bujkálásra, menekülésre. Mindezt persze mindig a saját tempónkban, gyengéden, ahogy engedődik. Szép lassan minden titkunk a felszínre
kerül, minden a saját idejében
és tempójában, teljesen védettek vagyunk az egész folyamatban. Szép
fokozatosan elfogynak a félelmetes és
fájó történeteink, megélődnek a
testi energiák: az egész lényünk
radikális átalakuláson megy át. Pontosabban, megtapasztaljuk, hogy mindaz,
akinek elhittük és éreztük magunkat, valójában nem azonos velünk. Ennek pedig
hihetetlenül felszabadító hatása van.
Az ÖnMunkában - alapszinten - nem a következő
cikkben vázolt módon dolgozunk, ugyanakkor azt gondolom, hogy minden módot és
eszközt érdemes lehet megragadnunk, ami tisztán és őszintén ráláttat minket
arra, mit is hurcolunk magunkban mentális és érzelmi szinten. És gyakorlati megközelítést is ad,
sallangmentesen, a hétköznapi életünkre
szabva.
(Az érzelmek eltemetésének és
megélésének témájában figyelmetekbe ajánlom még ezeket a korábbi bejegyzéseket:
- Mit is tükröznek pontosan akapcsolati küzdelmeink
- Az érzelmek és érzések totálisfélreértése
- Az érzelmek közvetlenmegtapasztalása 1.
- Az érzelmek közvetlenmegtapasztalása 2.
- Amit soha nem mondtak el nekem azérzelmekről – Scott Kiloby videó)
Tündérmese az Eltemetett Érzelmi
Fájdalomról
Amikor Rosalie-val munkához
fogtunk, világosan érezhető volt, hogy eljött az ő ideje – a teste benyújtotta
a számlát. Az első néhány ülés alkalmával kiöntötte elém élete történetét.
Olyan érthetően és világosan fogalmazta meg a problémáit és azok okait, mintha
valaki más életéről mesélne. Elmondta, hogy miközben velem beszélt, nem volt
tudatában a testében lévő érzeteknek, de a terápiás ülések között pánik és düh hullámait élte át. Annyira intenzív érzések voltak, hogy meg akart halni. „Nem tudom
ezt jól csinálni, Tara!” - mondta. „Vagy
semmit nem érzek, vagy minden elszabadul. Nem csoda, hogy nem tudok
meditálni és így a terápia soha nem fog segíteni.”
Azt javasoltam, dolgozzunk azon,
hogy nagyobb biztonságban érezhesse
magát a testében és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan változást hozhat,
amit az eddig terápiákban nem tapasztalt.
Azonnal beleegyezett, és a következő hetekben megkezdtük ehhez a
munkához az alapozást. Az volt a szándékom, hogy olyan mélységesen megértsem
Rosalie-t, ahogy csak lehet, és ő is biztonságban és kényelmesen érezze magát
velem. Rosalie ezeken az üléseken a vágyairól és a félelmeiről beszélt valamint
a szégyenéről, amiért ő mindig a „beteg”, az, akinek problémája van. Amikor
felkészült, javasoltam, hogy a következő ülésen egy vezetett utazást végezzünk,
hogy felfedezzük a belső életének azon részeit is, amelyek a tudatos észlelésén
kívül maradtak.
Az utazás napján Rosalie-t
megkértem, hogy helyezkedjen el kényelmesen és csukja be a szemét. A
hipnózishoz használt képpel indultunk el: lassan ereszkedtünk le egy hosszú
kanyargós lépcsősoron, ami egy csukott ajtóhoz vezetett. Javasoltam neki, hogy lépésről lépésre hagyja
maga mögött a kínzó gondolatait és érezze egyre ellazultabbnak és kíváncsibbnak
magát. Mire leért a lépcsősor aljára, a teste nyugalomban volt, a szempillái
rebegtek és az arca kipirult. Bólintással jelezte, hogy látja az ajtót, én
pedig elmondtam, hogy az ajtó mögött valami olyan fontos dolgot fog találni,
ami a gyógyulását segíti: egy ajándékot a tudatalattijától. Emlékeztettem, hogy
bármit is fog tapasztalni, biztonságban van. Mindketten itt vagyunk, és
bármikor visszatérhet, amikor akar. Aztán szóltam neki, hogy kinyithatja az
ajtót, amikor készen áll.
Rosalie megmerevedett. Mit látsz?
– kérdeztem lágyan. A hangja a suttogásnál is halkabb volt. „Egy kislányt. Egy szekrényben van…
elbújt.”
Amikor azt kérdeztem, mi elől bújt
el, Rosalie enyhén megrázta a fejét. Néhány pillanat múlva megkérdeztem, hány
éves az a kislány. „Hét”- felelte és gyorsan folytatta – „Az apja elől bújt
el. Mindjárt megtalálja és bántani
fogja”. Megerősítettem Rosalie-t abban, hogy a kicsi lány most biztonságban van
és javasoltam, hogy pusztán lazítással és a dolgok megfigyelésével fedezze fel,
segíthet-e valahogyan ennek a kislánynak. Amikor láttam, hogy megint könnyebben
lélegzik, megkérdeztem, mit csinál most a kislány. „Imádkozik. Azt mondja,
nagyon fáj, nem bírja tovább.”
Vártam pár másodpercet és
gyengéden megkérdeztem: „Rosalie, mi segíthetne ennek a kislánynak, hogy ezt a
fájdalmat kezelni tudja?
Rosszallóan ráncolta a
szemöldökét. „Teljesen egyedül van… senki nincs ott vele.” Azután lassan jöttek
a szavak: „Szüksége lenne valakire, aki vigyáz rá.”
„Ki lehetne az?” –kérdeztem.
Megint várt, éberen és fókuszáltan. Az arcán hirtelen meglepődés és öröm ömlött
szét: „Egy jó tündér! Látom, ahogy ott van a kislánnyal… Ott van vele a
szekrényben.” Rosalie várt egy percet és folytatta: „ A tündér körül kéken
csillámló fény van és lengeti az arany varázspálcáját.”
„Rosalie, van ennek a tündérnek
valamilyen üzenete a kislány számára, valami, amit el szeretne mondani?
Bólintott: „Azt mondja, tud neki
segíteni. Csinálhat valamit, ami segít
neki, hogy egy időre elfelejtse azokat a szörnyűségeket, amikben része van.
Így felnőhet, és majd akkor foglalkozik
ezekkel a dolgokkal, amikor már erősebb.
Vártam egy kis időt és azután lágyan
kérdeztem, vajon hogyan is képes ezt a tündér megtenni. Rosalie hangja nyugodt
és megfontolt volt: „Azt mondja, meg fogja érinteni a testének különböző
pontjait a varázspálcájával, így azok a
részek megváltoznak, és magukba zárják ezeket a szörnyű érzéseket.” Várt,
befelé figyelve, majd folytatta: „A jó tündér azt mondja, bár nehéz lesz így bekötözve létezni, mégis úgy
tudja a kislány túlélni, ami történik vele, hogy csöndben marad és uralja a
benne zajló érzéseket.”
Egy hosszú csönd után megkérdeztem
Rosalie-t, mi történt. „Hát, a tündér betette
a kislány haragját és dühét a hasába, és jól bekötözte, hogy ottmaradjanak.
Aztán rakott egy varázslakatot az
altestére és a vaginájára, hogy a nemi érzései ne sodorják többé bajba.”
Rosalie remegve vett levegőt és én gyengéden megkérdeztem: „Még mi történt?”
Könnyek csurogtak az arcán, ahogy
folytatta: „Azt mondta neki, engedje, hogy a
bordái összeszoruljanak, hogy ne érezze azt a fájdalmat, ahogy a szíve
megszakad.” Rosalie csöndben volt, majd kicsit hangosabban folytatta: „Azt
mondta, a kislány nyaka egy erőd lesz,
vastag íves falakkal, hogy a kislány ne kiáltson segítségért és ne sikítson
dühében.” Rosalie csöndben maradt és én csak ültem vele szótlanul.
„Csodálatosan csinálod,” – mondtam
neki és gyengéden hozzátettem: „Van még valami, amit a tündér a tudomásodra
szeretne hozni?” Rosalie bólintott. „Azt mondja, eljön majd a nap, hogy a kislány már nem bírja mindezt magában tartani,
és a teste majd ki akar szabadulni a titkok kötelékeiből. Majd akkor útjára
enged mindent, amit oly sokáig magában tartott… és mindezt azért teszi majd,
mert szeretne teljes és valódi lenni.” Rosalie halkan sírt, a vállai
rázkódtak. ”Épp azt mondja a kislánynak, hogy ne aggódjon. Majd talál olyan embereket, akik törődnek vele és támogatást
nyújtanak neki, amikor újra magára talál.”
Rosalie hátradőlt a székében, én pedig
megkérdeztem, mi történik éppen. „A jó tündér megöleli a kislányt és lefekteti
az ágyába.” Néhány pillanat múlva suttogva folytatta: „Azt mondja neki, mire felébred, elfelejti, ami történt, de
újra emlékszik majd, amikor készen áll.” Rosalie kicsit csöndben maradt, és
amikor folytatta, a hangja kedves volt: „A jó tündér épp most mondta: ’Addig is
és örökké szeretlek!’”
Mintha épp egy kedvenc könyvének
utolsó lapját fejezte volna be, Rosalie megfogta a kanapén hagyott vállkendőt,
maga köré csavarta és bekucorodott a párnák közé. „Ugye szabad?” – suttogta.
„Szeretnék egy percre megpihenni.” Az arca békés volt, mint aki most éli át
hosszú-hosszú idő után a nyugalom első perceit.
Az utazást követő hetekben Rosalie
lassan átalakult, mint egy bábból kikelő lepke. Még a fizikai mozgása is
észrevehetően könnyedebb, áramlóbb volt. Jobban is érezte magát: elkezdte
elfogadni, hogy azokban az években a
lehető legjobbat tette. Nem az ő hibája volt, hogy sosem akart szembesülni az
érzéseinek intenzitásával. Nem az ő hibája volt, hogy anorexiával próbálta
kontrollálni a testét és az sem, hogy felvértezte a szívét mások közelsége
ellen – ez volt az ő védekezési módja a fájdalom ellen. Volt ott valamiféle
intelligencia és szeretet, ami vezette őt.
Megkérdeztem, beleegyezik-e, hogy
a „tündéres történetét” elmeséljem az egyik meditációs csoportomban. Boldog
volt az ötlettől – azt kívánta, más is
érezhesse azt az új belső szabadságot, amit ő. Amikor előadtam a
történetét, többen sírva ismerték fel, hogy ők is elzárkóztak a testüktől, elzárták magukban az életerőt és nem
voltak igazán élők. A történet megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ők is megbocsássanak maguknak, amiért
nem néztek szembe a mély sebeikkel, és segített nekik megérteni, hogy
természetes dolog elmenekülni és védekezni az elviselhetetlen fájdalomtól.
Bár vannak az életünknek olyan
szakaszai, amikor nincs más választás, mint elzárkózni az elviselhetetlen
fizikai vagy érzelmi fájdalomtól, a
gyógyulásunk abból fakad, hogy újra kapcsolódunk a testünk azon részeivel, ahol
a fájdalmat tároltuk. A szabadsághoz Rosalie-nak és mindannyiunknak arra
van szüksége, hogy Radikális Elfogadással tekintsünk a fájdalomra, amit
félelemből elzártunk. A jó tündérrel való beszélgetésben Rosalie elkezdte a
tudatába hozni azokat az emlékeket és érzéseket, melyek mély szenvedés forrásai
voltak. Ebben a folyamatban azt is tudatosította, hogy milyen mélységesen vágyik
arra, hogy teljes és valódi legyen. Bármilyen mélyen is sebződtünk, elindulunk
az úton, amikor arra a belső hangra
figyelni kezdünk, ami a testbe hív, vissza a teljességhez.
(A cikk eredetije és jóval hosszabb
változata itt olvasható.)
Várlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:
Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció). Részletekért kattints ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése