2019. június 5., szerda

A Tigris Felébresztése, avagy a Passzív, Fagyott Mozdulatlanságból az Aktív, Sikeres Menekülésbe: Mit Tanulhatunk a Trauma Feldolgozásáról a Vadon Élő Állatoktól




„Ma már tudom, hogy nem a drámai érzelmi katarzis és a gyermekkori mandulaműtét újraélése vezetett a gyors felépüléséhez, hanem az az energiafelszabadulás, amit Nancy akkor élt át, amikor kimozdult a passzív, fagyott mozdulatlanságból, és aktív, sikeres menekülésre váltott.” (Peter A. Levine)

A Peter Levine-féle Somatic Experiencing egyik alaptézise, hogy a trauma nem magában az eseményben, hanem az idegrendszerben van. Fenyegetettség következtében minden élő organizmus túlélő üzemmódba kapcsol, és amikor az ezzel együtt járó védelmi reakciók nem tudnak végigfutni az esemény hirtelensége vagy elárasztó jellege miatt, akkor ezek az energiák tünetek formájában ragadnak bent a testben. A túlélő üzemmód egy erős izgalmi állapot, ami arra van kitalálva, hogy rövid távon elérhetővé tegye az üss, fuss vagy fagyj le védelmi válaszait. Ezek nagyon erőteljes energiák, amik ilyenkor mozgósításra kerülnek. Ha pedig a válasz nem tud végigfutni, akkor a testből nem tudnak kiürülni, s ott fognak tüneteket okozni.

Ma egy újabb szemelvényt osztok meg A Tigris felébresztése című könyvből, melynek segítségével betekintést nyerhetünk a trauma természetébe, illetve feldolgozásának elméletébe és menetébe.

(Trauma és idegrendszer témakörében 3 korábbi bejegyzést ajánlok figyelmedbe, érdemes ezeket elolvasni: Ami Felmegy, Annak Le Is Kéne JönnieA Trauma Típusai és Trauma Örvény – Gyógyító Örvény)

Az ÖnMunka 15 hetes online kurzusán - sok más mellett - tanuljuk és gyakoroljuk a Somatic Experiencing alapjait, melyek az önismeretünk és traumáink feldolgozásának nélkülözhetetlen eszközei.



A tigris felébresztése: az első felvillanás

A trauma teljes rejtély volt számomra, amikor elkezdtem dolgozni vele. Az első nagy áttörés a megértésében egészen váratlanul következett be 1969-ben, amikor megkértek, hogy vizsgáljak meg egy Nancy nevű asszonyt, aki komoly pánikrohamoktól szenvedett. A rohamok annyira súlyosak voltak, hogy egyedül képtelen volt kilépni a házából. Egy pszichiáter küldte hozzám, aki tudta, hogy érdeklődöm a test és az elme bevonásán alapuló gyógyítási megközelítések iránt (ami akkoriban épp csak kialakulóban lévő és homályos területnek számított). A kolléga úgy gondolta, hogy valamilyen relaxációs tréning talán segíthet.

A relaxáció nem hozott eredményt. Az első találkozásunkkor, miközben naivan és a legjobb szándékkal megpróbáltam segíteni az asszonynak, hogy el tudjon lazulni, heves pánikroham tört rá. Úgy tűnt, mint aki megbénult és nem tud lélegezni. A szíve vadul zakatolt, majd úgy tűnt, mintha szinte leállt volna. Borzasztóan megijedtem. Merő jóakaratból a pokolba vezető utat köveztem ki számára?

Együtt léptünk be rémálomszerű pánikrohamába. Megadtam magam a saját intenzív félelmemnek, ám valahogy mégis sikerült megtartanom a lélekjelenlétemet, amikor is egy felénk ugró tigris röpke látomása villant át rajtam. Az élmény hatása alatt így kiáltottam: „Egy hatalmas tigris támad önre! Nézze, épp maga felé rohan! Fusson ehhez a fához, másszon fel rá, meneküljön!” Nagy meglepetésemre az asszony lábai futó mozdulatokat téve remegni kezdtek. Vérfagyasztó sikoly szakadt fel belőle, ami odavonzott egy épp arra járőröző rendőrt (szerencsére a munkatársamnak sikerült valahogy tisztáznia a helyzetet). Az asszony remegett, rázkódott, és az egész teste görcsösen vonaglott, miközben zokogott. A remegés még majdnem egy órán át folytatódott.

Egy rémisztő gyermekkori emlék merült fel Nancyben. Hároméves korában rászíjazták egy asztalra, hogy kivegyék a manduláját. Az altatáshoz étert használtak. Miközben képtelen volt megmozdulni, és úgy érezte, nem kap levegőt (ez gyakori reakció az éterre), borzalmas hallucinációi voltak. Ez a kora gyermekkori élmény mély nyomot hagyott benne. A Chowchillában traumán átesett gyermekekhez hasonlóan Nancyt is megsemmisítő erejű rettegés árasztotta el, s ennek következtében fiziológiailag megrekedt a lefagyási válaszban. Más szóval a teste szó szerint feladta, és olyan állapotba merült, amelyben a menekülés szóba sem jöhetett. Ez a feladás valódi, életerős énjének és magabiztos, spontán személyiségének tartós elvesztésével járt. Húsz évvel a traumatikus élmény után megjelentek a lappangó, nehezen azonosítható hatások. Egy zsúfolt teremben épp a felvételi vizsgáját írta az egyetem doktori képzésére, amikor súlyos pánikroham tört rá. Később agorafóbia alakult ki nála, ami miatt félt egyedül elhagyni otthona biztonságát. Ez a tapasztalat annyira kétségbeejtő és látszólag ésszerűtlen volt, hogy tudta: segítséget kell kérnie.

Az első találkozásunkkor bekövetkezett áttörés után Nancy úgy hagyta el az irodámat, hogy úgy érezte, „mintha visszanyerte volna önmagát”, ahogy ő fogalmazott. Még néhány alkalommal dolgoztam ugyan vele, és az ülések alatt enyhén remegett és rázkódott, ám az aznap átélt szorongásos rohama óta nem tapasztalt újabbat. Abbahagyta a rohamokat féken tartó gyógyszerek szedését, majd később újra jelentkezett az egyetemre, és visszaesés nélkül végezte el a doktori képzést.

A Nancyvel való megismerkedésem idején az állatvilágban megjelenő ragadozó-zsákmány viselkedéseket tanulmányoztam. Felkeltette a kíváncsiságomat a Nancy pánikrohama elején tapasztalt bénultság és az előző fejezetben példaként említett impalával történtek közti hasonlóság. A legtöbb zsákmányállat a mozdulatlansági választ alkalmazza, amikor egy nagyobb ragadozó megtámadja, és nem tud elmenekülni. Egészen biztos vagyok abban, hogy ez a kutatómunka nagyban hozzájárult a képzeletbeli tigris váratlan látomásának megjelenéséhez. Az eset után évekig azon dolgoztam, hogy megértsem Nancy szorongásos rohamának és a képzeletbeli tigrisre adott válaszának jelentőségét. Számos kitérőt tettem, és sokszor eltévedtem az út során.

Ma már tudom, hogy nem a drámai érzelmi katarzis és a gyermekkori mandulaműtét újraélése vezetett a gyors felépüléséhez, hanem az az energiafelszabadulás, amit Nancy akkor élt át, amikor kimozdult a passzív, fagyott mozdulatlanságból, és aktív, sikeres menekülésre váltottA tigris képe felébresztette az ösztönös, megfelelő válaszra kész énjét. A másik mélyreható felismerés, amelyre Nancy tapasztalatán keresztül szert tettem, az, hogy az erőforrások, amelyek képessé tesznek bennünket a veszélytől való elmenekülésre, gyógyításra is használhatók. És ez nemcsak az eset átélése idején, hanem évekkel később is lehetséges.

Rájöttem, hogy a trauma feldolgozásához nincs szükség arra, hogy régi emlékeket hozzunk felszínre és újraéljük a bennük rejlő érzelmi fájdalmat. Az erős érzelmi fájdalom valójában retraumatizációt idézhet elő. Ha szeretnénk megszabadulni a tüneteinktől és a félelmeinktől, akkor arra van szükségünk, hogy felébresszük és tudatosan kiaknázzuk a mélyben húzódó fiziológiai erőforrásainkat. Ha továbbra sem tudatosul bennünk, hogy megvan az erőnk ahhoz, hogy reaktív helyett proaktív módon megváltoztassuk az ösztönös válaszaink menetét, akkor tovább szenvedünk a fájdalmunk fogságában.

Bob Barklay minimálisra csökkentette az élmény traumatikus hatásait azáltal, hogy végig aktívan részt vett önmaga és a többi gyermek kiszabadításában. A feladatra fordított, összpontosított energia az oka, hogy kisebb mértékben traumatizálódott, mint a többiek. Nemcsak hőssé vált azon a napon, de azt is elősegítette, hogy az idegrendszere felszabadulhasson a kiürítetlen energia keltette túlzott feszültség és a félelmek alól az eljövendő évekre.

Nancy húsz évvel a megpróbáltatása után vált hősnővé. A képzeletbeli tigrisre válaszul adott futó mozdulatok lehetővé tették számára, hogy ugyanígy tegyen. E válasz segítségével az idegrendszere megszabadulhatott a mandulaműtét során átélt fenyegetettség kivédésére mozgósított túlzott mértékű energiától. Hosszú évekkel az eredeti trauma után sikerült felébresztenie magában a hősies bátorságot és aktívan elmenekülnie – akárcsak Bob Barklay-nak. A hosszú távú eredmények mindkettőjük számára hasonlók voltak. Miután felszabadultak az oly sok traumatizált embert sújtó romboló hatások alól, mindketten továbbléphettek az életükben.

A munkám előrehaladtával azt tapasztaltam, hogy a feldolgozás folyamata hatékonyabb, ha kevésbé drámai, és fokozatosabb módon történik. A legfontosabb lecke, amit megtanultam, az, hogy mindnyájunkban megvan az ösztönös képesség arra, hogy feldolgozzuk a traumáinkat. Amikor képtelenek vagyunk áthaladni a traumán és az ösztönös válaszok teljes folyamatán, ezek a befejezetlen cselekvések gyakran tönkreteszik az életünket. A feldolgozatlan trauma hatására túlzott mértékben óvatosak és gátlásosak lehetünk, vagy egyre feszítőbb köröket róhatunk, ahogy a traumatizáló helyzetet a jelenben veszélyes módokon újrajátsszuk, áldozattá válunk és oktalan veszélybe sodorjuk magunkat. Örök áldozatokká válunk, vagy állandó terápiás kezelésre szorulunk. A trauma tönkreteheti a kapcsolatainkat és eltorzíthatja a szexuális élményeinket. A kényszeres, a perverz, a promiszkuis és a gátlásos szexuális magatartás gyakran a trauma – nem csak a szexuális trauma – tünete.

A trauma hatásai lehetnek intenzívek és általánosak, vagy enyhék és nehezen körvonalazhatók. Ha feldolgozatlan traumáink vannak, akkor úgy érezzük, hogy kudarcot vallottunk, vagy hogy cserbenhagytak azok, akiknek a segítségére számítottunk. Felesleges magunkat vagy másokat hibáztatni ezért a kudarcért és cserbenhagyásért. A probléma megoldása abban rejlik, hogy gyarapítjuk a trauma feldolgozásával kapcsolatos ismereteinket. Amíg nem értjük meg, hogy a trauma tünetei egyszerre fiziológiai és pszichológiai természetűek, addig csupán siralmasan gyenge kísérletet tehetünk a gyógyításukra. A dolog lényege abban rejlik, hogy felismerjük: a trauma félresiklott állati ösztönöket képvisel. Ezen ösztönök tudatos hasznosításával a trauma tüneteit a jóllét állapotává alakíthatjuk át.


ÉLETED LEGFONTOSABB KAPCSOLATA: AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA: 15 HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS LEGKÖZELEBB 2019. SZEPTEMBERBEN INDULUNK.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése