2017. február 19., vasárnap

Ahol Szeretve Vagyok akkor is, amikor Én Nem Tudok Adni





Az ÖnMunka lényege az önkapcsolódás, az önfelnevelés, az önfelismerés, az önmagunkért való felelősségvállalás és az önszeretet. Mindennek a valódi megélése, megtapasztalása, megtanulása egy hosszú, szépséges, időnként fájdalmas folyamatban tud csak megszületni belőlünk. Nagyon szeretem azokat az egyéni folyamatokat, melyek során mélyebben megismerhetek valakit, aki megtisztel a bizalmával és elém teszi félelmeit, szenvedését, fájdalmait, veszteségeit, kétségeit. Megnyitja a Szívét és az Elméjét, és utazásának egy darabkájához engem választ kísérőnek. Virginia Satir így ír erről:

RAGYOGÓ LÉLEK: „Sosem az volt a kérdés számomra, hogy van-e lelkük, hanem hogy hogyan tudnék kapcsolatba kerülni azzal. Ezt tűztem magam elé. Az eszközöm a saját hiteles kommunikációm volt, és az a minta, amit ezzel nyújtottam. Olyan volt, mintha beleláttam volna mindenkinek a legbensőbb világába, s megláttam volna a lélek ragyogó fényét, amelyet a korlá­tozás és önelutasítás fekete doboza tartott fogva. Az erőfeszítésem arra irányult, hogy képessé tegyem a másik embert arra, hogy lássa, amit én látok, s akkor együtt át tudjuk változtatni a fekete dobozt egy nagy, kivilágított képernyővé, és új lehetőségeket tudunk felépíteni. Úgy gondolom, hogy minden változásnál az első lépés az, hogy kapcsolatba kerüljünk a szellemmel. Azután már együtt meg tudjuk tisztítani az utat, hogy az energia felszabaduljon, s az egészség irá­nyába haladjon. Ez a működő, élő spiritualitás.” (Virginia Satir)

Örömmel osztom meg két drága kliensem élményeit a velem való ön-munkájukban megéltekről. Mindkettőjükkel rendszeresen dolgozom egyénileg, emellett csoportos tréningeken is részt vesznek.

Természetesen minden egyes folyamat, minden egyes kliens megélése más. Van, aki rakétaként kilő, és 2-3 konzultáció után már egy másik ember ül velem szemben. Ők már nagyon készen állnak erre az egészre, csak egy kicsit rá kell segíteni. Legtöbben egy csendesebb, időben hosszasabb folyamaton mennek át. Nagy áldás, hogy kísérhetem őket önmaguk mélységeibe. És olyanok is vannak, akik látszólag sehova sem jutnak, aminek az okai sosem egyértelműek. Ők is áldás, és őket is ugyanott tartom a szívemben, és megpróbálok innen is, onnan is bejutni hozzájuk. És sosem lehet tudni, hogy a mélyben mi nyílt meg mégis bennük, ami aztán valamikor felbukkanhat a felszínre és tényleg beindítja őket. Ez egy folyamatos tanulás számomra is, amiért végtelenül hálás vagyok. 💚

„Kedves Andi! Az egyéni konzultációs együttléteink valahogy egy másik dimenziót nyitottak a személyiségemben, aminek a megélése nagyon sokat nyitott rajtam. A bennem lakozó én-ek (gyermekek akár) nagyon megszerették, hogy mindenfélék lehetnek a jelenlétedben, s olyan dolgok szabadulhattak fel ez által, amik máshogy nem. A konziban olyanná válsz számomra, mint egy fénylő csillag, ami mindig mutatja az utat, vagy csak egyszerűen oda lehet ülni és nézni a fényét. Anélkül, hogy bármit tennem kelljen… Vagyis szeretve vagyok akkor is, amikor én nem tudok adni. Persze, nyilván pénzt adok az idődért, amit rám fordítasz, de a megélésben, intimitásban az elfogadás jön. A konzultációkon megtapasztalhattam az elfogadást, azt a szeretetteljes elfogadást, ahova elfér minden. A dühöm, a fájdalmam, a szerelmem, a vágyaim. Minden. Köszönöm!"

Drága X! Az, amit arról írsz, milyennek éltél meg és mit éltél meg a konzik során, az csodás. És hogy mit ismertél meg magadból. Mert ha ez így tud történni, az tökéletes, erre van „tervezve” az a terápiás közeg. Ahol az én Szívem a Középpont, a Fénylő Csillag. Ahova meg lehet érkezni, ahol meg lehet pihenni, ahol át lehet ölelődni, ahol szeretve vagy úgy, ahogy vagy, és aminek a fényében meg lehet látni a Szépségedet, Önmagadat Önmagad fényében végre. Megjátszás nélkül, őszintén és ártatlanul. És ez az egész arra való, hogy mindezt „védett környezetben” kitisztíthassuk, begyakorolhassuk, aztán pedig a mély emberi kapcsolódásainkban ugyanígy tudjunk működni. Köszönöm, hogy inspirálsz, ezt még sosem fogalmaztam meg így. Ölellek szeretettel! 💕


„Szia Andi! Hadd köszönjem meg még egyszer, hogy ilyen biztos kezekkel viszel egyre beljebb. Néha azt hiszem, hogy túl elvont, amin rágódok, aztán kiderül, hogy ha valaki el tud kísérni oda, ahol értelmet nyernek a dolgok, akkor nem is olyan lehetetlen ez az egész. Olyan jó, hogy tegnap is eljöttél velem. Hatalmas segítség ez nekem.
Hadd mondjam el, hogy mi csapódott még le bennem a tegnapi nap után. Valahogy nem hagy nyugodni, mintha nyílt volna egy belépési pont egy újabb szintre. Kezdek rájönni, hogy talán sosem lesz ennek vége. 😊
Nagyon meglepődtem. Elképesztő volt a tegnap összeállt kirakóról meglátni, hogy mennyire nyilvánvaló és mégis mennyire nehezen állt össze bennem. Megdöbbentő, hogy nem volt új gondolat, csak berendeződött minden egy teljesen logikus struktúrába, és mindehhez jött egy elsöprő érzelmi élmény. Azt hittem, hogy szétszakad a mellkasom, nyakam, a vállam és a  hátam. Olyan fáradt voltam, mint aki kicsit összezúzta magát a „szakadékba zuhanás” közben. De azért jól vagyok.” 😆

Drága Y! Már vártam a beszámolódat, éreztem, hogy írni fogsz. Nagyon köszönöm! Csodálatos, ahogy meg tudod fogalmazni, pont ehhez van szükséged arra az értelemre, intellektusra, megérteni akarásra, amit szidni szoktál. Nagyon izgalmas, ahogy összeállt benned ez az egész, és szombaton is érzékelhető volt, hogy ez mostanra úgy összeérett és ki tudott szakadni, és mélyen, a lényed szintjén átélted. Ez az egésznek a lényege és ereje, és ezek azok a pontok, ahonnan már nincs visszaút, nem tudunk visszamenni a régi illúzióvilágba. Én köszönöm, és újra meg újra megindít, amikor mehetek Veled, Veletek és nyíltok. A „biztos kezeim” pedig egyrészt a sok tapasztalatnak és a saját önmunkám régóta végzésének következményei és eszközei, másrészt egy teljes ráhagyatkozás áldásai, amiben mostanra az idő nagy részében tartózkodom.
Szeretlek nagyon, megtiszteltetés és élmény kísérni a felfedezéseidben. Ölellek! 💗

További ÖnMunka tapasztalatok, visszajelzések itt.

Az ÖnMunka lényege az önkapcsolódás, az önfelnevelés, az önfelismerés, az önmagadért való felelősségvállalás és az önszeretet. Ha felém hoz az utad, szeretettel látlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:


Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2017. március 31. -április 2. Részletekért kattints ide.

2017. február 10., péntek

A Szerelem Illúziója és a Romantikus Szerelem Mítosza



„Határok között élni magányos élmény. Az emberek általában szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.” (M. Scott Peck)

„Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.” (M. Scott Peck)


Évtizedeken át gyakorló szerelemfüggő voltam (korán kezdtem 😉 ). A szerelmesség állapotának fizikai és lelki jellemzői az egyik legkeményebb drogot jelentették számomra. Persze akkoriban mit sem tudtam erről, úgy könyveltem el magam, hogy én egy olyan „szerelmes típus” vagyok. És ez a kényszeres függőségem vált az önismereti utam egyik meghatározó elindítójává is. „Mi ez az egész? Én tényleg ilyen vagyok? Ez baromi jó állapot, de mindig ez lesz már? És mi lesz, Úristen, ha egyszer majd nem lehetek már szerelmes? Mindig szerelmesnek kell lennem majd valakibe ahhoz, hogy élőnek érezzem magam?” Mert aztán ahogy mélyültem az önmunkámban, szépen összeállt a kép, hogy mire is „használtam” a szerelmesség állapotát, fokról-fokra tisztábbá vált az elmebeli és testérzetbeli mechanizmus, majd szép fokozatosan eltűnt a kényszeres szerelmesség.

Tudom, hogy ez nem mindenkire jellemző működés, de azért osztottam meg, mert mint ilyen, elég alaposan megjártam ezeket a bugyrokat, és mondhatom, sosem voltam jobban, mint amióta nem vagyok kényszeresen szerelmes. Sosem éreztem magam egészebbnek, teljesebbnek, mint mostanra, amikor a belső „halottság” állapotát már nem egy ilyen felfokozott „élőséggel” kell elmaszkíroznom. És - sajna -az általánosabb formában megjelenő romantikus szerelem is, amit annyian hajszolnak és aminek "beszerzésére" egész társadalmunk épül, sok szempontból egy jó nagy átverés. Kérdés, hogy mennyire állsz készen arra, hogy egy ilyen alapvető, totálisan valóságosnak és akár teljességgel megkérdőjelezhetetlennek tűnő hiedelemkupacot mégiscsak megkérdőjelezzél. A romantikus szerelem, mint hiedelemkupac. Ebben a posztban adok némi indíttatást a megkérdőjelezéshez. Már amennyiben tényleg illúziók nélkül szeretnél élni, ami ugyebár eléggé fájdalmas.

A napokban akadt a kezembe M.Scott Peck, A járatlan út: A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája című könyve. Imádom. Olvassátok el! Van neki egy folytatása is, azt is! J Nem könnyű olvasmányok, de annyira helyre tesznek egy csomó dolgot, ami az utóbbi 20 év gyermeki spiritualitásában összekatyvaszolódott bennünk. Legalapvetőbben a felnőttségről, érettségről és a valódi szeretetről szólnak a könyvek. És a szerelem, mint a valódi szeretetbe nem beletartozó jelenség kerül tárgyalásra. Pár évvel ezelőtt még nagyon kiakadtam volna mindezen, mert az "életem értelmét" kérdőjelezte volna meg, hálás vagyok, hogy mostanra tisztábban láthatok. Egy jelentősebb darabkát megosztok itt a könyvből, elég tömény. A többit olvassátok el magatok. 


A szerelem

A szeretet helytelen értelmezései közül a legelterjedtebb és legerőteljesebb az az elképzelés, hogy a szerelem szeretetérzéssel jár. Igencsak vaskos félreértés ez, mert amikor az ember szerelmes, érzelmét igen intenzíven éli meg, úgy érzi, „szereti" partnerét. Két probléma tűnik azonnal szembe. Először is az, hogy a szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem. Normális ember nem szerelmes a gyerekébe, bár nagyon is szeretheti. Azonos nemű barátainkba sem vagyunk szerelmesek - hacsak nem vagyunk homoszexuális beállítottságúak - , bár őket is nagyon szerethetjük. Szerelmesek akkor leszünk valakibe, ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést. A második probléma az, hogy a szerelem érzete kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb „kiszeret" belőle. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt már igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.

A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét csak úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek. Közvetett bizonyítékok alapján feltételezzük, hogy a csecsemő, életének első hónapjaiban, nem különbözteti meg magát környezetétől. Ha karját vagy lábát mozgatja, mozog a világegyetem. Ha éhes, a világ éhezik. Ha látja, hogy anyja mozog, mintha maga mozogna. Amikor anyja énekel, a csecsemő nem tudja, hogy a hangot nem ő maga adja ki. Nem tesz különbséget a rácsos ágy, a szoba, a szülők és önmaga között. A lelkes és a lelketlen világ ugyanaz. Nincsen még különbség „én" és „te" között. Az „az" és a „világ" egy. Nincsenek határok és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.

Később azonban a gyerek énje lassan elválik a világtól. Amikor éhes, anyja nem mindig eteti meg. Amikor játékos kedvében van, anyjának nincsen mindig kedve a játékhoz. Felfogja, hogy vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival, hogy kettejük magatartása különböző is lehet. Ekkor érzi meg először az én fogalmát. Többször megfigyelték, hogy súlyos énkép-gondokkal küszködő felnőtt válhat abból az emberből, akinek csecsemőkorában valami alapvetően megzavarta anyjával való viszonyát: nem volt mellette anyja vagy megfelelő helyettes, vagy az anya egyáltalán nem törődött gyermekével. Ahogyan a gyerek fölismeri, hogy saját akarata nem azonos a világegyetem akaratával, további distinkciókat tesz önmaga és a világ között. Amikor karja mozog, az ágy vagy a mennyezet már nem mozognak vele. Fölismerve az összefüggést a mozgás szándéka és karja tényleges mozgása között, a gyerek ráébred az összefüggésre, hogy karja hozzá tartozik. Így az élet első évében megtanuljuk, mi az, ami mi vagyunk, és mi az, ami nem mi vagyunk. Az első életév végére a gyerek tisztában van azzal, hogy van saját karja, lába, feje, nyelve, szeme, sőt véleménye, hangja, gondolata és érzelmei, saját gyomorfájása. Megtanulja saját lénye méretét és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.

Az én határainak kialakulása olyan folyamat, amely belenyúlik a pubertás- és felnőttkorba is, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek.  Így például a gyerek hatalmának határait két- és hároméves korban fogja föl. Bár már előzőleg megtanulta megkülönböztetni saját vágyait anyja vágyaitól, még nem adta föl a reményt, hogy óhaja talán mégis parancs vagy legalábbis annak kellene lennie. Ezért aztán a kétéves gyerek rendszerint önkényúrként igyekszik viselkedni a családban szüleinek, testvéreinek és esetleges háziállatainak parancsokat osztogat, mintha mindmegannyi regruta lenne magánhadseregében, s uralkodói dühbe gurul, amikor nem feltétlenül engedelmeskednek. A szülők általában rettegnek ettől az életkortól. Hároméves korára a gyerek többnyire kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. A mindenhatóság azonban még évekig édes álom maradhat. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalma korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy mindenható. A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, az úgynevezett társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem különbözteti is meg.

Határok között élni magányos élmény. Vannak emberek – különösen az a típus, melyet a pszichiáterek skizoidnak neveznek -, akik a külső világot menthetetlenül veszélyesnek, rosszindulatúnak, zavarosnak és visszautasítónak látják. Ezek az emberek biztonságot találnak körbehatárolt magányukban. Az emberek azonban többnyire szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.

Bizonyos vonatkozásaiban (ha nem is mindben) a szerelem regresszív állapot, amennyiben a másik egyéniségével való egybeolvadás arra az állapotra emlékeztet, amikor a csecsemő egyénisége még nem vált el anyja egyéniségétől. Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság, az omnipotencia érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. Úgy érezzük, szerelmünk ereje elől eliszkol minden nehézség, szétolvad és eltűnik a sötétben. Minden gondot megoldunk. A jövő könnyű lesz. Ennek az érzésnek a valótlansága megegyezik a kétéves gyermek érzésének valótlanságával, aki a család teljhatalmú királyának hiszi magát.

A valóság azonban betör a szerelembe, csakúgy, mint a kétéves kor pünkösdi királyságába. Előbb-utóbb a mindennapok gondjai között felülkerekedik az egyéniség. A férfi szeretkezni akar, a nő nem. A nő moziba vágyik, a férfi nem. A férfi bankba tenné a pénzt, a nő mosogatógépre költené. A nő is a saját munkájáról akar beszélni, a férfi is. A nő nem jön ki a férfi barátaival, a férfi rühelli a nő barátait. Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai, előítéletei stb., amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.

A „valódi" szó használatával azt akarom érzékeltetni, hogy a szerelemben a szeretet érzete szubjektív és illuzórikus. A valódi szeretet fogalmát később taglalom részletesen. Annyit azonban már most megállapítok, hogy amikor egy pár szerelme véget ér, és megkezdődhet a szeretet állapotának kiépítése, ezzel azt is mondom, hogy a szeretetnek nem kell feltétlenül szerelemben gyökereznie. Ha a szeretet imént adott meghatározását helytállónak fogadjuk el, a szerelem nem igazi szeretet, a következő okoknál fogva.

Valakibe beleszeretni nem akaratlagos cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése. Mindegy, mennyire vágyik az ember tudatosan a szerelemre, az élmény elkerüli. Máskor váratlanul jön, amikor egyáltalán nem kereste. Ugyanolyan valószínűséggel szeretünk bele valakibe, aki nem illik hozzánk, mint hozzánk illő partnerbe. Gyakran egyáltalán nem kedveljük szerelmünk tárgyát, s ugyanakkor hiába próbálunk szerelmet érezni másvalaki iránt, akit esetleg szeretünk, tisztelünk, s aki kiváló társ lenne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szerelem érzése egyáltalán nem befolyásolható tudatosan. Pszichiáterek gyakran szeretnek bele betegükbe, amiként a betegek is gyakran szeretnek bele a pszichiáterbe, de kötelességtudatuk és szerepük általában lehetővé teszi, hogy elejét vegyék énjük határai feladásának, és a beteget nem tekintik érzelmük tárgyának. Az ezzel járó küzdelem és szenvedés számottevő lehet, de az akaratnak csak az élmény ellenőrzésében van szerepe, nem megteremtésében. Bizonyos fokig elhatározásunk függvénye, hogy miképpen reagálunk a szerelem élményére, az élmény megjelenése azonban akaratunktól független.

A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak. Az én kiterjesztése erőfeszítést kíván, a szerelem nem. Lusta és fegyelmezetlen emberek csakúgy érezhetnek szerelmet, mint szorgalmas és tetterős egyéniségek. Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek. Ám amikor a határokat kiterjesztjük, azok kiterjedt állapotukban is maradnak. A valódi szeretet fejleszti a lelket, a szerelem nem.

A szerelemnek nincsen sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Célunk éppenséggel nem a lelki fejlődés. Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, ellenkezőleg, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba esetleges, jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.

Ha a szerelem nem valódi szeretet, mi más, mint az én határainak átmeneti és részleges feladása? Nem tudom, mi más lehet. De a jelenség szexuális jellege arra enged következtetni, hogy a szerelem nem más, mint a párosodás genetikusan meghatározott ösztönös része. Más szavakkal kifejezve: az én határainak időleges feladása nem más, mint általános reakció a nemi vágyakra, ami növeli a párosodás valószínűségét, így segítve elő a faj fennmaradását. Cinikusabban úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerelem a gének szemfényvesztése, amivel az egyébként tisztán látó elmét a házasságba bolondítják. A trükk gyakran rosszul sül el, például akkor, ha a nemi vágyak homoszexuális jellegűek, vagy ha szülői beavatkozás, idegbetegség, összeférhetetlen, összeegyeztethetetlen felelősségek vagy az érett önfegyelem elejét veszik a házasság kötelékének. Ugyanakkor az elme eme gyerekes egybeolvadásának és omnipotenciájának illuzórikus és elkerülhetetlenül
átmeneti (mert ha nem volna átmeneti, nem is volna kivitelezhető) regressziója nélkül mindazok, akik ma boldog vagy boldogtalan házasságban élnek, őszinte rémülettel fordultak volna el a házasság intézményétől.

A romantikus szerelem mítosza

Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert, szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik kulturális hagyományaink; minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy „akik egymásnak vannak teremtve, előbb utóbb megtalálják egymást". Továbbá: a csillagokban meg vagyon írva, hogy ki kihez illik, s amikor találkozunk választottunkkal, a szerelem hozzásegít e fölismeréshez. S miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett, s tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló, hogy tökéletes boldogságban és egyetértésben fogunk élni, míg csak le nem peregnek életünk napjai. Ha azonban mégsem illünk össze tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre kerül sor, s a szerelemnek vége szakad: nyilvánvaló, hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig meg vagyon írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel kötöttük össze életünket, amit szerelemnek hittünk, nem az volt az „igazi" szerelem, s nincs mit tenni: vagy örökre boldogtalanul élünk, vagy beadjuk a válókeresetet.

Jóllehet általában úgy érzem, hogy a mítoszok örök és nagy emberi igazságokat hordoznak, a szerelem mítosza rémes hazugságnak tűnik. Lehet, hogy szükséges a fajfenntartáshoz, lehet, hogy a szerelem illúziója nélkülözhetetlen a házasság csapdájának sikeres működéséhez, de pszichiáter vagyok, s mint ilyen, naponta a szívem szakad meg, amikor szembekerülök a mítosz okozta szenvedésekkel. Emberek milliói tesznek hihetetlen erőfeszítéseket azért, hogy életük valóságát meghajolni kényszerítsék e mítosz valótlansága előtt. X asszony mindenben aláveti magát férje akaratának, mert bűntudata van. „Nem szerettem igazán, amikor feleségül vett - mondja - , csak úgy tettem, mintha szeretném. Így voltaképpen beugrattam a házasságba, most aztán nem panaszkodhatom, és tartozom neki annyival, hogy minden kérését teljesítsem." F úr így sopánkodik: „Sajnálom, hogy nem vettem el Z kisasszonyt. Azt hiszem, jó házasságban élnénk. De nem voltam bele fülig szerelmes, ezért úgy gondoltam, nem ő az igazi." D asszony kétévi házasság után depressziós lesz, minden nyilvánvaló ok nélkül, s az első terápiás foglalkozáson ezzel kezdi: „Nem értem, hogy mi a baj. Mindenem megvan, mi több, tökéletes házasságban élek." Néhány hónappal később fogadja el a tényt, hogy már nem szereti a férjét, s ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy szörnyű hibát követett el. E úr, szintén kétéves házas, rettenetes fejfájástól szenved, s nem hiszi el, hogy fájdalmai pszichoszomatikusak. Így győzködi magát: „A házasságom remek. A feleségemet ugyanúgy szeretem, mint amikor összeházasodtunk. Mindent megkapok tőle, amit csak el lehet képzelni." Fejfájása azonban még egy évig nem szűnik meg, mindaddig, amíg végre be nem ismeri, hogy „Az asszony őrületbe kerget azzal, hogy a fizetésemből állandóan venni, venni, venni akar valamit." Ekkor végre képes a feleségének szemére vetni költekező hajlamát. F úr és F-né asszony kölcsönösen beismerik, hogy már nem szerelmesek egymásba, minekutána egymás életének megkeserítésén mesterkednek, olyaténképpen, hogy fűvel-fával csalják egymást, keresve az „igazit", s nem ismerik föl, hogy a szerelem megszűntének fölismerése nem a kapcsolat végét, hanem a kezdetét jelenthetné.


Még akkor is, amikor mindkét ember ráébredt, hogy a mézesheteknek vége, és többé nem szerelmesek egymásba, még akkor is ragaszkodnak a mítoszhoz, és megpróbálják életüket hozzáigazítani. Úgy gondolkoznak, hogy bár már nem szerelmesek, pusztán elhatározásból úgy tesznek, mintha azok lennének, s így a szerelem is majd csak visszatér. Az ilyen párok nagyra tartják az együttlétet. Ha párok csoportterápiájában vesznek részt, együtt ülnek, egymás gondolatait fogalmazzák meg, megmagyarázzák egymás hibáit, s általában azon vannak, hogy a csoport előtt egységes színben mutatkozzanak, mert úgy gondolják, hogy ez az egység házasságuk viszonylagos épségét bizonyítja, és előfeltétele a fejlődésnek. Előbb-utóbb tudomásukra kell hozni, hogy túlságosan „házasok", túlságosan közel vannak egymáshoz, s hogy valamiféle pszichológiai távolságot kell teremteniük maguk között, mielőtt hasznos terápiás munkát végezhetnénk. Időnként szükséges fizikai értelemben is elválasztani őket, megkérni, hogy üljenek külön. Mindig meg kell kérni őket, hogy ne beszéljenek a másik helyett, s ne védelmezzék egymást a csoporttal szemben. Újra és újra azt kell mondani: „Hagyja, hogy a felesége önmagáért beszéljen." Vagy: „Hagyja, hogy a férje megvédje önmagát, elég erős ember." Ha elég hosszú ideig járnak a terápiás kezelésekre, előbb-utóbb megtanulják elfogadni saját, külön egyéniségüket. Ezen nyugszik az érett házasság, s enélkül nem lehetséges valódi szeretet.
(M. Scott Peck, A járatlan út)

Az ÖnMunka önvizsgálati eszköztárában számos kiváló megközelítést alkalmazunk mindenféle hiányok, identitások, függőségek és kényszeres működések mély feltárására és feloldására, illetve az önfelnevelésre, ön-kapcsolódásra, önfelismerésreHa felém hoz az utad, szeretettel látlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2017. március 31. -április 2. Részletekért kattints ide.

2017. február 2., csütörtök

Társfüggés, Kodependencia, Éretlen Én



"Felnőtt" társadalmunkban igen ritka, hogy valaki valóban felnőtt, érett, önálló, jól körülhatárolható személyiség, "én" lenne. Olyan elmosódottak, megfoghatatlanok, illékonyak, éretlenek vagyunk a legtöbben, mert - kinél milyen mértékben - nem fejlődhetett ki a csak minket meghatározó, érett, értékes énünk. Sőt, olyat is tapasztaltam, mintha ez a körülhatárolhatatlanság még valami jó is lenne, mintha bűn lenne önmagunkat meghatározni, kiérlelni, aztán megmutatni. Mert azzal másokat bánthatunk, plusz sokkal inkább megítélhetővé válunk. Sokkal könnyebben ellavírozunk az életben olyan kis lényegtelenként, semmiként, senkiként, megfoghatatlanként. Ezt szoktuk meg. De vajon tényleg így szeretnénk leélni az életünket?

A napokban szembejött velem egy nagyon jó gyűjtemény a társfüggés vagy kodependencia jellemzőiről, amit itt is megosztok, mert a pontjai nem csupán a társfüggőkre, hanem emberek tömegeire illenek. Olvashatjuk úgy is, mint a társfüggő leírását, de úgy is, mint a kialakulatlan, éretlen, önmeghatározatlan én jellemzését.

"A társfüggés egyik legalapvetőbb oka mindig az értéktelenség, a szerethetetlenség mélyen fekvő érzése. A társfüggők mindig olyan családból jönnek, ahol alapélményük, hogy őket nem szereti senki. Alaphiedelmükké válik, hogy a létezés jogát hasznosságukkal nyerhetik el. 
Az ilyen emberek nem hisznek abban, hogy ők „valakik”, nem akarják kiteljesíteni, megvalósítani önmagukat. Minden kibontakozásnak útját állja kisebbrendűségi és alkalmatlansági érzésük. Ezért olyan kapcsolatokban érzik magukat biztonságban, ahol szolgálhatnak, megalázkodhatnak, feláldozhatják önmagukat. Ahol a másik számára – annak parazita életmódja vagy társadalmi számkivetettsége miatt – nélkülözhetetlenné tudnak válni. A finomabb változatokban szeretni nem tudó emberek szeretetéhes alázatos szolgáivá válnak. Titkos álmuk, hogy „a jó egyszer majd elnyeri jutalmát” és a „béka egyszer királyfivá válik”. Mivel úgy érzik, nem válogathatnak, örülniük kell, hogy valaki elfogadta őket, nem tudnak új, kielégítőbb kapcsolatban gondolkodni, hanem egyetlen esélyüket a boldogtalan kizsákmányoló kapcsolat megmentésében, megjavításában látják. Ezt általában alátámasztani látszanak az anyagi korlátok, a közös lakás, a közös gyerekek, s mindig későn derül ki, hogy a boldogságért valójában semmilyen áldozat nem lett volna sok. Kiszolgáltatottságuk, alárendeltségük előbb-utóbb persze haragba fordul át, vádolnak, veszekednek, bűntudatot keltenek, könyörögnek, fenyegetődznek – tehetik, mert már régen elválaszthatatlanul összeforrt az életük." (Szendi Gábor) 

A TÁRSFÜGGÉS JELLEMZŐI (Komáromi Éva)
„… a kodependencia a gyermeket elhanyagoló, cserbenhagyó diszfunkcionális családi rendszer előidézte személyiségmintázat, amelyben a szégyen érzésének központi szerep jut.” (John Bradshaw)
„ A társfüggő az az ember, aki tűri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja őt, miközben elszánt erőfeszítéssel törekszik a másik viselkedésének szabályozására.” (Melody Beattie)
„…a kodependens a gyermekkorra visszavezethető elutasítástól, elhagyástól, sérüléstől, megszégyenítéstől való félelméből adódóan, egyfelől a felnőttkori kapcsolataiban képtelen a saját érzelmi igényeit és érdekeit megfelelően képviselni, másfelől kényszeresen törekszik olyan dolgok, események és személyek kontrollálására, melyek nem kontrollálhatók számára." (J. Small)

A társfüggő személy jellemzői:

1. ép, stabil identitás hiánya, sérült identitás, ami a gyermekkorra vezethető vissza
2. fokozott függőségi igény 
3. személyes határok gyengesége
4. túlzott felelősségérzet a másikért
5. kényszeres gondoskodás és irányítás
6. áldozatiság (a társfüggő áldozatnak érzi magát, a környezete áldozatának)
7. manipulativitás 
8. negatív önértékelés
9. sérült bizalom
10. tagadás és elfojtások
11. szégyen, bűntudat, harag 
12. sérült intimitás 
13. szexuális problémák
14. társuló betegségek: 
15. progresszivitás


Részletesen:

1. Ép, stabil, önálló identitás hiánya, ami a gyermekkorra vezethető vissza. A személy csak másokhoz való viszonyán keresztül képes meghatározni önmagát.

2. Fokozott függőségi igény, ami a gyermekkorra vezethető vissza. Nem szereti önmagát, nincs békében önmagával, úgy érzi, senki sem szereti őt, nem hiszi, hogy szerethető volna. Magán kívül keresi a boldogságot. Nem hisz abban, hogy egyedül képes lenne megállni a helyét, így a fókuszba a szeretett partner kerül, akinek tünetei látszólag indokolják ezt a kiemelt figyelmet. Fél az elutasítástól, elhagyástól és az egyedül maradástól, ezért mindent elvisel azoktól, akikhez ragaszkodik.
3. Személyes határok gyengesége. Személyi határnak a pszichológiában három értelme van: fizikai, érzelmi és spirituális határ. Kodependens személy egyik értelemben véve sem rendelkezik ép határokkal és a határokkal nem is tud bánni. Maga sem tiszteli saját határait, vagy nem tudja másokkal szemben érvényesíteni, ugyanakkor Ő sem tartja tiszteletben mások határait. Engedi, hogy mások sorozatosan bántalmazzák és Ő maga is folyamatosan kutat, nyomoz, kényszerít, vallat, megszégyenít.
4. Túlzott felelősségérzet a másikért. Mindent a saját felelősségének érez, ami a partner életében rosszul alakul. Felelősnek érzi magát érzéseiért, gondolataiért, tetteiért, szükségleteiért, jólétükért és ennek hiányáért is. Mások felelősségét átvállalja, de ugyanakkor nem vállal felelősséget önmagáért, vágyaiért, saját életéért.
5. Kényszeres gondoskodás és irányítás. Erején felül, kényszeresen gondoskodik mások fizikai és érzelmi jóllétéről. Átvállalja mások ügyeinek, feladatainak megoldását, kiszolgálja őket, és ez büszkeséggel tölti el. Akkor is beavatkozik, ha mások is megoldanák a helyzetet. Csak akkor érzi teljesnek az életét, ha részese lehet valamilyen kínos helyzetnek, vagy problémának, amelyben segíthet. Kényszeres gondoskodásával például megkíméli szerfüggő hozzátartozóját viselkedésének negatív következményeitől. Ugyanakkor bűntudatot érez, elbizonytalanodik, ha neki kéne elfogadnia mások segítségét.
6. Áldozatiság. Áldozatnak érzi magát, a környezete áldozatának. Úgy érzi nagy nyomás alatt van, mások kihasználják, nem törődnek vele. Másokat okol szorult helyzetéért és érzéseiért.
7. Kontrollálás. A másik viselkedésén keresztül a kapcsolat kontrolljára törekszik. Nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes útján történjenek meg. Úgy gondolja, Ő tudja a legjobban, hogyan kellene a dolgoknak alakulnia, hogyan kellene másoknak viselkedniük. A kontroll megszerzése érdekében számos eszközt bevet, kutat a partner szobájában, zsebében, számítógépén, mobiltelefonján, kényszerít, fenyeget, bűntudatot kelt, hízeleg, gyámolatlannak mutatja önmagát, stb.
8. Kognitív torzítások. A gondoskodó-irányító viselkedés mögött megbújó torz, hibás hiedelmek vannak. (Pl. Aki szeret, mindent elvisel a másiktól.; Mindenáron segítenem kell.; Mindennek én vagyok az oka.; Azért bánt, mert szeret. Stb.)
9. Manipulativitás. Képtelen saját igényeit és érdekeit megfelelően képviselni. Nem konkrétan, direkt módon, hanem kerülő úton, burkoltan fejezi ki igényeit, sokszor bűntudatot ébreszt a másikban (pl. alkoholista játszma). Nem azt mondja, amit gondol. Nem is tudja, valójában mit gondol. Fél véleményt nyilvánítani, állást foglalni. Játszmaviselkedéssel másokat befolyásol, hogy azok fogalmazzák meg az Ő álláspontját. Saját igényeinek és érdekeinek kielégítését a partner viselkedésének kontrollálásán keresztül kísérli meg. Sokszor cinikusan, ellenségesen, önmagát becsmérlően beszél.
10. Negatív önértékelés. Nem tartja fontosnak önmagát, magát hibáztatja mindenért, állandó bűntudat gyötri. Elutasítja a dicséretet, de ugyanakkor negatívan érinti, ha nem kapja meg azt. Mások bírálatáért, kritikájáért megharagszik. Tökéletességre törekszik, de minden teljesítményével elégedetlen. Önbecsülése kizárólag a kényszeres gondoskodáson alapul.
11. Sérült bizalom, ami a gyermekkorra vezethető vissza. Nem szereti önmagát, nem bízik saját érzéseiben, döntéseiben, önmagában és másokban sem. Ugyanakkor azokban próbál bízni, akik valójában méltatlanok a bizalmára.
12. Kényszeresség. A gondoskodásban és irányításban megjelenő kényszeres jelleg más tevékenységekben is megnyilvánulhat: alkohol-, drog-, gyógyszer használat, evés, munka, szexualitás, vásárlás, stb… A mások problémái iránt érzett folyamatos és nagyfokú aggódásában, mások állandó ellenőrzésében is megnyilvánul. A legjelentéktelenebb dolgok is nagyon hosszú időn keresztül izgatják, még akkor is, ha azok tőle teljesen függetlenek, vagy már megváltoztathatatlanok.
13. Tagadás és elfojtások. A kodependens személy egyszerre tagadja önmagát és partnere betegségét is. Nem néz szembe a tényekkel, környezete előtt titkolja azokat. Nem veszi észre a problémákat, vagy úgy tesz, mintha azok nem léteznének. Hazudik, hogy megvédje és fedezze azt, akit szeret és becsapja önmagát. Elfojtja saját érzéseit és indulatait.
14. Szégyen, bűntudat, harag, ami a gyermekkorban gyökeredzik. Szégyelli múltját, származási családját és bűntudatot érez olyan dolgok miatt, amiről Ő nem tehetett, amit az Ő sérelmére követtek el. Jelenlegi kapcsolati problémáit is szégyelli, ugyanakkor bűntudata van, hogy miatta ilyen a másik. Tele van sértettséggel és haraggal. Szégyelli és fél a saját haragjától. Elfojtja a harag érzését, mert azt hiszi, ha kimutatja, akkor el fogják hagyni. Felgyülemlett indulatait síráson, depresszión, betegségen keresztül próbálja levezetni. Időnként dühkitörései vannak, jellemzően olyan esetekben, helyzetekben, olyan személyekkel szemben, akiknek nincsen köze haragjának valódi okához.
15. Sérült intimitás. Fél, szorong az intimitástól, de ugyanakkor nagyon vágyódik is rá.
16. Szexuális problémák, amik nagyon sokféleképpen jelentkezhetnek. Egyes kodependens személyek elutasítják a szexuális aktust és a fizikai közelséget is. Mások kényszerítik magukat a házaséletre, pedig nem vágynak rá. Sok esetben a kodependens személy a szexuális kapcsolatban is gondviselőként van jelen. Időnként pedig a sértettségét, haragját igyekszik ennek segítségével feloldani.
17. Társuló betegségek. A társuló betegségek lehetnek fizikaiak és mentálisak egyaránt. Pl. magas vérnyomás, meddőség, migrénes fejfájás, szorongásos zavarok, gyomorfekély, depresszió, immunrendszer gyengülése, pánikbetegség, más addikció

A mentális betegségek egy része már a kodependencia kialakulását megelőzően is fennállhat és vannak olyanok is, amelyek azzal együtt, vagy annak nyomán bontakoznak ki. Sokszor nehéz annak megállapítása, hogy a fennálló mentális betegség primer, vagy szekunder.
16. Destruktív lojalitás. Diszfunkcionális családból származik, amelyhez ambivalens érzelmek fűzik. Szégyelli származási családjával kapcsolatos problémáit, de önálló életében továbbra is meg akar felelni neki. Ennek következtében párkapcsolatában is a szülőnek akar megfelelni, vagy szülőjét, párját részesíti előnyben gyermekeivel szemben.
17. Progresszivitás. A kodependencia fokozatosan előrehaladó állapot. Ha nem történik beavatkozás, akkor egyre súlyosabbá válik, amit egyre jobban romló fizikai és mentális állapot jellemez.


"A társfüggésből való szabadulás első lépése, ha sikerül felfedezni magunkban az értéket. A társfüggés lényege, hogy életünknek a másik az értelme. A függetlenségé, hogy önmagunkban is értékek vagyunk. Vagyis legyen önálló, saját ízlésünk, saját érzésünk, saját vágyunk – egyszóval saját identitásunk. Felejtsük el a „mi”-t, és cseréljük ki „én”-re. Egyből rá fogunk jönni, hogy mi mindent csak magunkra kényszerítettünk a „család egysége” kedvéért. Sok ember akkor találja meg igazán önmagát, ha végre olyan munkát vagy hobbit választ, ami valóban belőle fakad, és sikereiben végre felismerheti önmagát." (Szendi Gábor) (Teljes cikk itt.)

Az ÖnMunka eszköztárában és folyamatában számos kiváló megközelítést alkalmazunk mindenféle hiányok, identitások, függőségek és kényszeres működések mély feltárására és feloldására. Amennyiben a fenti lista alapján magadra ismersz, mindenképp keress segítséget, számos út áll rendelkezésedre. Érdemes elindulni, végre önmagaddal találkozni és önmagadat felnevelni.


Ha velem indulnál, szeretettel várlak:
AKTUÁLIS ÖNMUNKA TANFOLYAMOKÉRT KATT IDE.