„Amikor elhiszed a testedről szóló gondolataidat, megerőszakolod a testedet azzal, hogy azt követeled tőle, legyen szebb, egészségesebb, magasabb vagy épp alacsonyabb, teltebb vagy soványabb, fiatalabb, vagy erősebb. Fogod a tökéletes testedet, és széttaposod.” (Byron Katie)
Kérlek, végy elő egy papírt, és írd össze rá az összes testeddel kapcsolatos ítéletedet. Milyen szerinted a tested, milyennek kéne lennie, mire van szükséged tőle ahhoz, hogy boldog legyél? Utána pedig végezd el a Munkát minden egyes állítással kapcsolatban. Hihetetlen felszabaduláshoz jutsz ily módon, sőt rengeteg életenergiához, mivel nem erőszakoskodsz magaddal többé gondolatban, és nem az önutálatra megy el az energiád. Ehelyett olyan csodás térbe kerülsz, ahol mély elfogadás és szeretet lesz benned a tested állapota iránt – bármi legyen is az. Szerinted mikor van nagyobb esély tested meggyógyulására – ha gondolatban gyűlölöd a betegségét és őt, vagy ha szeretetteljesen babusgatod? És mikor hatékonyabb, mondjuk egy fogyókúrás vagy edzésprogram – ha megvetem a testemet a mostani állapota miatt, vagy ha szeretetből foglalkozom vele? Elmélkedhetsz is ezeken a kérdéseken, és még jobb, ha tényleg elvégzed a Munkát a Testeddel kapcsolatban.
A témába vágó idézeteket fordítottam Byron Katie, Question Your Thinking, Change The World (Kérdőjelezed Meg a Gondolataidat, Változtasd Meg a Világot) című könyvéből, illetve Az Öröm Ezer Nevéből. Hogy szerethessük végre azokat a testeket. :)
„A testek olyan ártatlanok, mint a fák, a virágok, vagy a madarak.
Hogyan éled az életedet, amikor elhiszed a gondolatot, hogy a testednek másmilyennek kéne lennie? Milyen érzés ez? "Majd később boldog leszek, amikor meggyógyult, lefogyott, csinosabb lett a testem.” „Szörnyű a testem.” „Fiatalabbnak kéne lennie.” Ez ősi vallásunk. Ha azt gondolom, hogy a testemnek másmilyennek kéne lennie, mint amilyen épp most, nem a saját dolgommal foglalkozom. Ráadásul épelméjű sem vagyok.
A test nem gondolkozik, nem foglalkozik semmivel, és nincs magával problémája. Sosem pofozza fel és sosem szégyeníti meg önmagát. Egyszerűen csak egyensúlyban és egészségesen próbálja tartani magát. A test végtelenül hatékony, intelligens, kedves és leleményes. Ahol nincs gondolat, ott nincs probléma. Az elhitt, és még megvizsgálatlan történetünk az, ami az összezavarodásunkat okozza. Mesélek egy történetet a testemről, és mivel még nem kérdőjeleztem meg ezt a történetet, azt hiszem, hogy a testem a problémám, és ha ez vagy az megváltozna, akkor boldog lennék. A szenvedésem azonban nem lehet a testem hibája.
A test sosem okozhatja a problémádat. A probléma mindig egy gondolat, melyet ártatlanul elhiszel. A Munka segítségével felülvizsgálhatod az összes, testedről szóló történetedet, és felszabadíthatod önmagadat.
Az a javaslatom, hogy ne a tested meggyógyításának motivációjával végezd a Munkát. Az igazság szeretetéért mélyedj magadba. Gyógyítsd meg az elmédet. Fogadd megértéssel a hiedelmeidet. Sokszor mondom, hogy amikor végre totális egészségben tudhatod a testedet, jön egy kamion, és jól elüti. Tudsz-e itt és most boldog lenni, nem holnap, nem is tíz perc múlva – képes vagy itt és most boldog lenni? A boldog szót a természetes békesség és tisztánlátás állapotára értem, mert a Munka ide vezet el minket.
Egyszer egy olyan hölggyel végeztem a Munkát, aki nagyon szégyellte az ujjait. Még tizenhét évesen reumás ízületi gyulladást kapott, és azóta azt gondolta, hogy deformáltak az ujjai. Azt hitte, hogy az ujjai nem normálisak, és rengeteget szenvedett ettől a hiedelemtől; nem is merte megengedni, hogy az emberek láthassák a kezét. Pedig az ujjai normálisak voltak: normálisak az ő számára. Ezekkel az ujjakkal ébredt tizenhét éves kora óta. Huszonhét évig ezek az ujjak voltak számára normálisak. Ezt azonban ő nem vette észre.
Hogyan reagálsz, ha elhiszed, hogy az, ami van, nem normális számodra? Szégyen, szomorúság, elkeseredés. Ki lennél a gondolat nélkül? Elfogadnád, sőt szeretnéd az állapotodat, bármi legyen is az, mert tisztában lennél azzal, hogy ez a teljesen normálisak, számodra. Még ha az emberek 99%-a máshogy néz is ki, az ő normálisuk nem a te normálisod: ez a te normálisod. Ennek a drága asszonynak a valósággal való vitázása okozta a szenvedést, nem pedig az ujjai.
Add meg nekünk az engedélyt, a saját példádon keresztül, hogy legyen hibánk, mert a hiba teljesen normális. Amikor elrejted a hibáidat, arra tanítasz minket, hogy mi is rejtsük el a miénket. Szeretem azt mondani, hogy mindannyian várjuk már azt az egy tanárt, csupán egyetlen egyet, aki engedélyezi számunkra, hogy azok legyünk, akik épp most vagyunk. Mind megjelenünk valamilyenként, nagyként vagy kicsiként, egyenesként vagy görbeként. Ez által akkora ajándékot tudunk adni. Akkor fájunk, amikor ezt visszatartjuk. Ki más fogja megadni számunkra az engedélyt, hogy szabadok legyünk, ha nem te? Tedd meg saját magadért, mi pedig követünk. A gondolkodásod visszatükröződése vagyunk, és ha te felszabadítod magad, akkor mi mind szabadok leszünk.
Reggel, amikor felébredek, nagyon kevéskét látok. Múlt éjjel éppen egész jól láttam, de most minden teljesen homályos, mintha egy füstös üvegen keresztül néznék. (Nemrégiben diagnosztizáltak nálam egy ún. Fuchs disztrófia nevű betegséget, mely a szaruhártya degeneratív elváltozása. Nincs rá semmilyen gyógymód, és az utóbbi évben egyre intenzívebbé vált.) Új hotelszobában lakom, fogat kéne mosnom, zuhanyoznom és pakolnom. De hol is van a bőrönd? Aztán eszembe jut; a kezeim jól tudják. A világ szürke, de a szürkeségen keresztül azért el tudok különíteni bizonyos dolgokat, és ezen különbségek, illetve a tapintás segítségével mindent látok, ami ahhoz szükséges, hogy megtaláljam a ruháimat. Eltapogatózom a fürdőszobáig, megkeresem a fogkrémet és a fogkefét, megnyomom a tubust. Hoppá! Óriási kupac fogkrémet nyomtam ki a fogkefe sörtéire, ami aztán megmosolyogtat: úgy látszik, a fogaimnak némi extra gondoskodásra van szükségük ma reggel. Aztán belépek a kádba egy zuhanyra. Nem egyszerű kiismerni ezeket a fürdőszobai csapokat, hogy merre van a forró víz, milyen irányba kell tekerni a csapot, hogyan lehet átirányítani a vizet a csapból a zuhanyfejbe. Vajon a zuhanyfüggöny belülre van tűrve a kádban, hogy a víz ne szaladgáljon szanaszét a kövön? A tusfürdős flakonom kupakja leesik. Ott pihenget vajon valamelyik párkányon? Vagy lebucskázott a lefolyóba? A lefolyó dugója nyitott vagy zárt állásban volt-e? Körbetapogatom a kád szélét a kezemmel, a kupakot keresem. Vajon a megfelelő mennyiségű sampon van-e a tenyeremben? Biztos vagyok benne, hogy rendben van, hiszen a nem elég és a túl sok is mindig épp a tökéletes mennyiség. A víz kellemesen forró. Megy ez. Annyira hálás vagyok, ahogy kilépek a zuhany alól a … - a köntösöm az vagy a fürdőszobaszőnyeg?
A smink még egy igen érdekes ügy. Csak három dolgot használok hozzá: egyet a szemre, egyet az arcra, egyet pedig az ajkakra. Ennyi telik tőlem ezzel a nő-dologgal kapcsolatban, egész jónak tetszik, ennyi volt. Ez az arc az, ami van. El van készítve. Megfelel a munkája elvégzéséhez. „Édeském, összeillők ezek a cuccok? Ez a felső barna, fekete vagy kék?” Stephen szemein keresztül a ruházatom is összerendeződik, nekem pedig ez így teljesen megfelel. Interjúra megyek. Örülök, hogy Stephen mutatja nekem az utat. Szavak nélkül, a mozdulatainak köszönhetően, tudom, hogy hol vannak az ajtókilincsek, a lépcsőfokok, merre van az út. Végül aztán, délután felé, a látásom elkezd kitisztulni, és a szemeim kezdik el mutatni nekem az utat. Szeretem, ahogy ez az egész működik. Szeretem, ahogy a reggelek felkészítenek engem az életre, a délutáni látásom pedig bepillantást enged mindabba, amit előtte csak elképzelni tudtam.”
(Byron Katie)
