Valamelyik nap kaptam egy kör e-mailt, mely arra szólított fel, hogy küldjem tovább 10 embernek, akiknek ezzel jó szerencsét kívánok. Asszem, ez most kivételesen nem fenyegetőzött azzal, hogy ha nem teszem, akkor a pokol tüzén fog szenvedni az összes családtagom és barátom, amíg csak világ a világ, de őszintén szólva, nem nagyon olvastam végig. A képet viszont lementettem, fel is használtam a mai bejegyzés illusztrálására.
Ha már egy ideje végzed a Munkát és olvasod Byron Katie-t, illetve ezt a blogot, akkor sok-sok dolog elvesztette a hagyományos értelmét számodra. A jó és a rossz, a szép és a csúnya, a kedves és a bunkó, illetve a szerencsés és szerencsétlen. Már nem arra ácsingózol, hogy az élet összes lehetséges kihívását elkerüld, hogy vastag vattapamacsokba burkold magadat, melyek majd jól megvédenek az eleséstől, vagy hogy még csak véletlenül se kövess el egyetlen hibát sem. Nem, valahogy Téged már pont az ellenkezője motivál: hogy mindenestül ismerd meg az életet, és minden eléd kerülő emberben, eseményben, dologban felfedezd magadat, nem válogatva, hogy ez most ínyedre van-e vagy sem. Mert amíg válogatsz, addig félsz, amíg pedig félsz, addig nem vagy szabad. A Munkával előre megvizsgálhatod a legszörnyűségesebb félelmeidet, rájöhetsz, hogy csak képek a fejedben, és ha aztán bármelyik is bekövetkezik az életedben, akkor teljes természetességében fogod megélni, nem sikítva és rúgkapálva. Mert már számíthatsz önmagadra.
Mára egy újabb fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből, igen izgalmas kaland részese lehetsz, ha végigolvasod.
Öröm 59 – Nem lebeg cél a szeme előtt, és mindent hasznosít, amit csak az élet elébe hoz.
Amikor nincs úti célod, bárhová elmehetsz. Rájössz, hogy bármit hozzon is eléd az élet, az jó, így mindenre nyitott vagy. Nincs olyasmi, hogy szerencsétlenség. A szerencsétlenség mindössze egy megkérdőjelezetlen gondolat.
Hiedelem nélkül nincs elkülönülés. A szerencsétlenség és a jó szerencse egyenlők. Akár a Marson is ébredhetsz, vagy a pokolban, és nincs problémád, mert a Munka él benned. Akár a legszokatlanabb elmeállapotokba csusszanhatsz, vagy olyan érzelmekbe, melyeket évtizedek óta rejtegettél magadtól. Beléphetsz a legszörnyűbb félelmeidbe, és az önvizsgálattal a tarsolyodban nem számít, hova mész, vagy milyenként jelensz meg. Hiedelmek nélkül minden te vagy. És ha beleragadsz egy bizonyos identitásba, akkor előveheted az önvizsgálatot, és „ragacstalaníthatod” magadat.
Még 1986-ban történt, hogy egy nap valamelyik bevásárlóközpontban sétálgattam, és megláttam egy nagyon öreg hölgyet, aki felém tartott a járókeretével. Úgy saccoltam, hogy a kilencvenes éveiben jár. A háta hajlott volt, az arcán furcsa grimasz ült, valószínűleg a fájdalomtól. Ahogy tovább lépdeltem, egyszer csak azt vettem észre, óriási rettenetemre, hogy az idős nő szemein keresztül nézem azt a nőt, aki előtte még én voltam, a Katie testben levőt, aki olyan egészséges, fürge, és a világ összes fényét sugárzó volt. Ahogy szemléltem, a sugárzó nő kezdett eltűnni a sarkon túl, az ő szokásos gyorsléptű, laza stílusában, és rájöttem, hogy most az öreg nő vagyok. Éreztem a fájdalmát – most nem az övé volt, hanem az enyém. Éreztem orrfacsaró szagomat. Rádöbbentem, hogy a testem húsa már szinte teljesen levált a csontjairól, és csak lógott. A hús ráncos volt és szürke, és semmilyen izomzat nem tartotta. Minden mozdulatnál fájdalom hasított bele az ízületeimbe. Mozgásom lassúsága pedig végtelenül dühítő volt. A gondolat, mely ehhez a haraghoz társult azt mondta, „Olyan gyorsan akarok mozogni, mint az a fiatal nő. Ez így nem igazságos.”
És aztán a helyzet teljes rettenete tudatosult bennem. Ha szavakba kéne öntenem, a gondolat valami olyasmi volt, hogy „Úr Isten, itt ragadtam! Nekem a fiatal sugárzónak kéne lennem! Ez valami szörnyű hiba, sosem fogok kijutni innen, örökre ilyen fogok maradni!” Abban a pillanatban belém csapott az önvizsgálat: „Ez vagyok én” – igaz ez? Igaz az, hogy örökké ez fogok maradni? Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Ki lennék a gondolat nélkül? Maga a kérdezés is szavakon túl zajlott. És nem a szavak nélküli gondolat után érkezett: a gondolat és a kérdések ugyanabban a minutumban merültek fel, és kioltották egymást. A szörnyülködés egyenlő volt a legmélyebb lágysággal, egy simogatással, a teljes és mozdíthatatlan elfogadással. Nem volt semmilyen kellemetlenség. „Az” elkezdte, most ebből az új pozíciójából ünnepelni a rajta kívül lévő életet, szeretni magát öreg nőként, értékelni a lassú tempót, a fonnyadt húst, a fájdalmat, a bűzt. A bűz épp oly édes volt, mint a tavasz illata. Képes voltam szeretni azt, hogy „az” egy ilyen tökéletes otthont talált egy én számára. Többé nem volt a leghalványabb vágy sem arra, hogy bárhol máshol legyek. Semmi mást nem akartam, mint ami van. És amint erre ráébredtem, azt vettem észre, nagy-nagy csodálkozásomra, hogy a gyorsléptű, sugárzó nő testeként fordultam be azon a sarkon, akként a testként, amiről azt hittem, hogy örökké elveszett számomra.
Abban a bomló, öreg testben is épp olyan kényelmesen éreztem magam, mint megint Katie-ként. És az emberek még ámuldoznak azon, hogyan is tudok már csak a kezem látványától is eksztázisba esni. Tök mindegy, hogy egy majdnem halott testben ragadok-e örökre. Az önvizsgálat képes minden állapotot, bármilyen legyen is az, a szerető tudatosság állapotában megtartani. Ez után a megtapasztalás után már minden gyerekjáték volt, a mindenhol levés szabadsága, az egésznek a tánca és testnélkülisége.
Az önvizsgálat kegy. Felébred benned, élővé válik, és nincs olyan szenvedés, mely lábon maradna vele szemben. Át fog venni „téged”, és többé nem számít, mit is hoz eléd az élet, „jót” vagy „rosszat”. Kitárod a karjaidat akár a legrosszabbnak is, ami csak történhet, mert az önvizsgálat mindig megtart – biztonságosan, édesen, az elejétől a végéig. Még a legkeményebb probléma is édes, természetes történéssé szelídül, saját magad felismerésének lehetőségévé. És amikor mások rettegnek, te a tisztánlátás és a könyörületesség megtestesülése vagy. Te vagy az élő példa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése