Milyen Is Az A Normális? És Kinek a Normálisa Az?

„Amikor elrejted a hibáidat, arra tanítasz minket, hogy mi is rejtsük el a miénket. Szeretem azt mondani, hogy mindannyian várjuk már azt az egy tanárt, csupán egyetlen egyet, aki engedélyezi számunkra, hogy azok legyünk, akik épp most vagyunk.” (Byron Katie)

A School-ban történt tavaly nyáron, már jól benne voltunk a napokban, hogy az egyik reggeli séta során egy gyönyörű fiú keveredett mellém. Csodálkoztam, hogy az eltelt egy hét alatt még nem vettem észre, bár ez 400 ember között nem olyan kivételes. A séta csendes gyakorlat, így csak néztem, nem is néztem, bámultam, hogyan tud valaki ennyire szép, szabályos, tökéletes lenni, és azon gondolkodtam, mi hozhatta őt ide, hiszen egy ilyen gyönyörű embernek milyen problémája lehet az életben. Aztán egész nap figyeltem, ő mindig csak leült a helyére, hallgatta Katie-t, sosem szólalt fel, nem is nagyon került senkivel interakcióba.

            És akkor az egyik résztvevő megosztása után, egyszer csak feltette a kezét, Katie pedig rámutatott, hogy mondja el, mit szeretne. Beszélni kezdett. Elmesélte, hogy az ő élete nagyon keserű, mivel kicsi kora óta dadog. Mindezt úgy mondta el, hogy nem dadogott, de amint kimondta a problémáját, máris megakadt a beszédben. Egyáltalán nem volt vészes a dadogás, Katie pedig hálásan megköszönte, hogy bevállalta a „hibáját”, és megkérte, hogy teljes szívvel ölelje ezt a tulajdonságát a szívéhez, és engedje meg nekünk, hogy így szeressük, és hogy mi is bevállalhassuk, nekünk milyen hibánk, rejtegetnivalónk van. Az egész terem ujjongott. Mondanom sem kell, Marlon lett a hátralevő időben a nők kedvence, szegénykém le sem tudta vakarni őket magáról. :) Jó, hogy eszembe jutott Marlon, kíváncsi vagyok, mi van nyár óta a dadogásával, írok is neki…

Egy kis laza pénteki téma, kitarthat egész hétvégén, ha komolyan nekiestek, tán még azon túl is… Egyszerű helyzetgyakorlatként arra kérlek, hogy mielőtt elolvasod Katie Az Öröm Ezer Neve frissen fordított fejezetét, vegyél elő papírt-tollat, csüccsenj le, csukd be a szemedet, és készíts egy listát. Listát mindazokról a testi vagy személyiségi, viselkedési jellemzőidről, melyekkel szerinted valami baj van. Amik hibásak, nem olyanok, mint a „normális” embereknek. És persze alaposan megkeserítik az életedet.

Ha kész van a listád, olvasd el Katie itt következő szavait, a hétvége folyamán pedig egyenként vedd górcső alá a fellelt „hibáidat” a négy kérdéssel és a megfordításokkal. Ez a gyakorlat hihetetlen erejű, ne hagyd ki. Szuper felismeréseket, jó Munkát!

Öröm 60 – Ne tiltakozz a gonosz ellen, és az magától el fog tűnni.

Az élet egyszerű. Minden érted történik nem pedig veled. Minden pontosan a legmegfelelőbb pillanatban történik, se nem túl korán, se nem túl későn. Nem kötelező ezt szeretned – csak épp könnyebb, ha megteszed. Ha bármit problémának látsz, az csakis a megkérdőjelezetlen gondolkodásod eredménye. Hogyan reagálsz, amikor elhiszed, hogy a múltnak másmilyennek kellett volna lennie? Halottá dermeszted magadat, mert aminek ellenállsz, az továbbra is veled marad. Fenn kell tartanod a stresszes világodat, egy olyan világot, mely a képzeleteden kívül máshol nem is létezik; így benne ragadsz a rémálomban. Fáj ellenállni a valóságnak, mert amikor ellenállsz a valóságnak, saját magadnak állsz ellen.

            Amikor tudod, hogyan kérdőjelezd meg a gondolataidat, nincs többé ellenállás. Már alig várod a legszörnyűbb rémálmodat, mert hamarosan arról is kiderül, hogy csupán illúzió, a négy kérdés és a megfordítások pedig a kezedbe adják azt a technikát, amivel magadba hatolhatsz, és ezt saját magad számára is felismerheted. Nem kell többé a sötétben tapogatóznod, hogy megtaláld a szabadsághoz vezető utat. Elég, ha leülsz, és máris odaadhatod magadnak, bármikor, amikor csak akarod.

            Tizenkilenc évvel ezelőtt eltávolítottak egy nagy tumort az arcomról. Addigra már rátaláltam az önvizsgálatra – az önvizsgálat talált rám -, így semmilyen problémám nem volt azzal a tumorral. Épp ellenkezőleg: örömmel vettem az érkezését, majd örömmel vettem a távozását is. Valójában elég furcsa látvány volt, és mielőtt leszedték volna, szerettem az utcán sétálgatni. Az emberek jól megnéztek, közben úgy csináltak, mintha nem is nézték volna a tumort, amin jókat derültem. Egy őszinte kisgyerek biztos jól meg is bámulta volna, csak a szülei sugdolózva elrángatták volna onnan. Azt gondolták volna vajon, hogy megbántanak, vagy hogy én valami féle fura fajzat vagyok? Nem éreztem annak magam. Az arcomon lévő tumor normális volt számomra; az volt a valóság. Előfordult, hogy észrevettem valakit, ahogy nézegeti, aztán az illető elnézett, majd egy kis idő múlva visszakukkantott, és megint el, vissza, újra el. Végül pedig találkozott a tekintetünk, és mindketten nevetni kezdtünk. Mivel én történet nélkül néztem a tumoromat, végül ő is úgy tudta nézni, és az egész egyszerűen csak vicces volt.

Végül úgyis mindenről kiderül, hogy ajándék – ez a lényeg. Minden, amit hátránynak véltél, pont az ellenkezőjének bizonyul. Mindezt azonban csak úgy ismerheted fel, ha hű maradsz az önazonosságodhoz, magadba mész, és rálelsz a saját igazságodra – nem a világ igazságára. És akkor minden feltárul előtted. Semmit nem kell tenned. Egyedül a saját pillanatnyi igazságodért felelsz, az önvizsgálat pedig pont oda vezet el téged.

            Egyszer egy olyan hölggyel végeztem a Munkát, aki nagyon szégyellte az ujjait. Még tizenhét évesen reumás ízületi gyulladást kapott, és azt gondolta, hogy deformáltak az ujjai. Azt hitte, hogy az ujjai nem normálisak, és rengeteget szenvedett ettől a hiedelemtől; nem is merte megengedni, hogy az emberek láthassák a kezét. Pedig az ujjai normálisak voltak: normálisak az ő számára. Ezekkel az ujjakkal ébredt tizenhét éves kora óta. Huszonhét évig ezek az ujjak voltak számára normálisak. Ezt azonban ő nem vette észre.

            Hogyan reagálsz, ha elhiszed, hogy az, ami van, nem normális számodra? Szégyen, szomorúság, elkeseredés. Ki lennél a gondolat nélkül? Elfogadnád, sőt szeretnéd az állapotodat, bármi legyen is az, mert tisztában lennél azzal, hogy ez a teljesen normális számodra. Még ha az emberek 99%-a máshogy néz is ki, az ő normálisuk nem a te normálisod: ez a te normálisod. Ennek a drága asszonynak a valósággal való vitázása okozta a szenvedést, nem pedig az ujjai.

            Add meg nekünk az engedélyt, a saját példádon keresztül, hogy legyen hibánk, mert a hiba teljesen normális. Amikor elrejted a hibáidat, arra tanítasz minket, hogy mi is rejtsük el a miénket. Szeretem azt mondani, hogy mindannyian várjuk már azt az egy tanárt, csupán egyetlen egyet, aki engedélyezi számunkra, hogy azok legyünk, akik épp most vagyunk. Mind megjelenünk valamilyenként, nagyként vagy kicsiként, egyenesként vagy görbeként. Ez által akkora ajándékot tudunk adni. Akkor fájunk, amikor ezt visszatartjuk. Ki más fogja megadni számunkra az engedélyt, hogy szabadok legyünk, ha nem te? Tedd meg saját magadért, mi pedig követünk. A gondolkodásod visszatükröződése vagyunk, és ha te felszabadítod magad, akkor mi mind szabadok leszünk.