Sok ember életében a Karácsony nem a szeretetről, hanem a sértődésről, a háborúskodásról szól. Mint már a tegnapi bejegyzésben említettem: ilyenkor minden előbújik belőlünk, hiszen olyan helyzetekkel vagyunk kénytelenek szembesülni, melyek elkerülhetetlenek. És mivel ezeknek a helyzeteknek köszönhetően felszínre bukkannak az egész évben gondosan szőnyeg alá söpört hiedelmeink, előfordul, hogy nem éppen kellemesként éljük meg ezt az időszakot. Gondoljunk csak a családi perpatvarokra, a ki csinál mit-re, a bezzeg én-re, magunk agyonhajtására, a pénzzel kapcsolatos problémáinkra, a magányosságra, az étellel való visszaélésünkre, vagy az ételekkel kapcsolatos félelmeinkre, vagy a tegnap boncolgatott szeretetmegvásárlásra.
Épp emiatt, ugyanakkor, ez tökéletes alkalom arra, hogy az amúgy szunnyadó, rejtegetett hiedelmeinket végre észrevegyük, és vizsgálat alá vegyük a Munkával. Mert akkor ezentúl egész máshogyan élhetjük meg ezt az ünnepi időszakot. No, meg az év összes többi napját is.
Ma is Byron Katie tapasztalatát és bölcsességét adom át Neked, Kedves Olvasó. Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének ebben a fejezetében a kritika fogadásáról a sértődésről, a háborúskodásról ír nagyon gyakorlatias formában. Kívánom, hogy szavai az ünnepek alatt minél többször eszedbe jussanak.
„Megláttam, hogy olyasmi, mint kritika, nem létezik, csak megfigyelések léteznek. És nincs olyan megfigyelés, mely ne gazdagítana engem, ha az elmém nyitva áll. Mit is mondhatna nekem bárki, amivel nem érthetnék egyet? Ha valaki azt mondja, hogy borzasztó ember vagyok, akkor magamba nézek, és két másodperc alatt megtalálom azt, amikor életemben borzasztó ember voltam; nem kell sokáig keresgélni. És ha valaki azt mondja, hogy milyen csodás vagyok, ezt is könnyűszerrel megtalálom. Ez az egész az önmagunkra ismerésről szól, nem pedig a helyesről és a helytelenről. A szabadság a tét.
Tegyük fel, valaki azt mondja, hazudtam. Ilyenkor én magamba megyek, és megvizsgálom, igaza van-e. Lehet, hogy az illető által említett helyzetre nem találom igaznak, de könnyedén megtalálom egy másik helyzet kapcsán, ami akár évtizedekkel ez előtt történt. Ezt nem mondom ki hangosan. De bennem megtörténik az összekapcsolódás. És akkor már kijelenthetem, „Igen, hazug vagyok. Látom, hol van igazad velem kapcsolatban.” Egyetértünk. Az illető felismeri, ki voltam én azelőtt, pont azt, amit én húsz éve kezdtem el felismerni. Beleszerelmesedek azokba, akik haragszanak rám. Pont olyanok ők, mint a halálos ágyukon fekvők: nem rugdossuk őket, és nem noszogatjuk őket, hogy keljenek már föl. Ugyanez a helyzet, amikor valaki haragszik rád, vagy rád támad. Ő egy összezavarodott emberi lény. Ha pedig az én fejem tiszta, nincs olyan hely, ahol ne találkozhatnék vele. Olyankor vagyunk a legboldogabbak, amikor feltétel nélkül adjuk oda magunkat.
Nem kevés gyakorlatot szereztem már ebben. Paul, a volt férjem, rengeteget ordítozott velem, főként miután 1986-ban egy kis tisztánlátást kaptam. Egyáltalán nem tetszett neki az én változásom. Visszhangzott tőle a ház, amikor azt kiabálta, „Ki a jó élet vagy te? Hol van a nő, akit elvettem? Mit tettél vele? Nem szeretsz. Ha szeretnél, itthon maradnál, és nem utazgatnál. Mindenki mást annyira szeretsz, mint engem.” És, persze, a saját nézőpontjából vizsgálva, igaza volt. Egyenlete így nézett ki: ha szeretem, akkor azt teszem, amit ő akar, és a története mindig felülírta a valóságot. Amikor pedig ordítozott velem, a mellkasa és az arca kitágult, felfúvódott, mint egy lufi, bevörösödött, hangoskodott, és csapkodott a karjaival. Én pedig mindebből annyit értettem, hogy itt van egy drága ember, aki attól fél, hogy elveszít, és megtesz minden tőle telhetőt. Saját magával üvöltözött, s közben azt hitte, velem teszi. Én pedig csak szerettem, értékeltem, hallgattam panaszainak dallamát, ahogy a fantáziája megszült egy olyan feleséget, akit már nem érdekelt, és így egyre csak távolodott a valóságtól, olyan messze került, hogy a szakadék áthidalhatatlannak látszott. Végül pedig, sértve és dühösen, elfordult tőlem, mintha nem is léteznék. És nem is léteztem.
Amennyiben bármilyen kritikát bántónak érzel, tudd, hogy védekezel ellene. A tested tisztán jelzi, hogy mikor vagy megsértődve, vagy mikor kezdesz el védekezni. Ha nem figyelsz oda, az érzés egyre erősödik, majd dühvé és támadássá alakul, a védekezés vagy önigazolás álarcába bújva. Ez sem nem helyes, sem nem helytelen; épp csak nem intelligens. A háború nem intelligens. Nem működik. Ha tényleg érdekel a saját lelki békéd, akkor egyre tisztábban veszed majd észre azt a késztetésedet, hogy megvédd magad a kritikától. És végül elképedve fedezed fel saját magad hiányzó darabkáit, melyekre a kritikusaid oly segítőkészen mutatnak rá, és arra fogod kérni őket, hogy mutassanak még többet, hogy még jobban megvilágosodj saját magadra.
A kritika óriási ajándék azok számára, akiket érdekel az önfelismerés. Akiket pedig nem, azoknak üdv a pokolban, üdv a háborúskodásban a partnerekkel, szomszédokkal, gyerekekkel, főnökökkel. Amikor kitárod a karodat a kritika előtt, te vagy a saját közvetlen utat a szabadság felé, hiszen te nem tudsz minket megváltoztatni, mint ahogy azt sem, hogy mit gondolunk rólad. Te vagy magad számára az egyetlen út, hogy barátként állj a barátod előtt, még akkor is, amikor ő épp ellenségként érzékel téged. Amíg nem tudsz teljes mélységeddel velünk lenni, bármilyen csúnyaságokat is gondolunk rólad, a Munkád nincs elvégezve.
Miután már egy ideje végzed a Munkát, védekezés és magyarázkodás nélkül tudsz bármilyen kritikát meghallgatni, teljes nyitottsággal és örömmel. Véget ér az a próbálkozásod, hogy kontrollálni akard azt, amit nem lehet kontrollálni: a másik ember érzékelését. Az elme elcsendesül, az élet kedvesebbé válik, aztán pedig teljességgel kedvessé, még a látszólagos felfordulás közepette is. Amikor tudatában vagy tanuló létednek, a világon mindenki a tanítóddá válik. A védekezés hiányában pedig csak a hála marad.”
