Folyton mosolygok. Beszállok reggelenként a metróba, nézegetem az embereket, szinte mindenki mufurcul mered magába, vagy maga elé. Bele vannak keseredve a fejükben rohangáló történetekbe, és még a metróban is ezt a film noir-t nézegetik valami furcsa okból kifolyólag. Szokásom, hogy egyenként mindenkin végigfuttatom a tekintetemet a metrókocsiban, már ameddig ellátok, és mindenkinek küldök egy simogató mosolyt. Néha több kört is megyek. Ha véletlenül valaki észreveszi, hogy mosolygok, akkor általában marslakóként tekint rám, és jellemzően egy pillanat alatt elkapja a fejét.
Ma máshogy jártam. Igaz, hogy nem a reggeli utamon, hanem kora délután történt, hogy már addigi napom élményeivel gazdagon szálltam be a metróba – extra-extra nagy mosollyal és békességben. Ilyenkor úgy érzem, mintha valahogy sugároznék is, bár ezzel nem szoktam nagyon foglalkozni, csak úgy élvezem a helyzetet. Szóval, robogott a metró az alagútban, amikor egy érdeklődő szempárt vettem észre a szemem csücskéből, jobbra lent. A néni, akihez a szempár tartozott, a sarokban üldögélt. Belefeledkeztem a szemébe, aztán teljesen akaratlanul a világ legszélesebb, legragyogóbb, legcsodásabb érzésű mosolyára húzódott a szám. Egy szempillantás alatt egymásba szerettünk. Odahajoltam hozzá, megsimogattam a kezét, beszélgetni kezdtünk. Aztán megint megsimogattam, és már nem is nagyon engedtem el azokat a finom, megvékonyodott kezeket. Azt mondta, „Ez a legcsodásabb ajándék, amit mostanában kaptam. Egész nap figyeltem az embereket, senki nem mosolyog. Pedig csak ennyire lenne szükség. Magának mitől ilyen gyönyörű a mosolya, mivel foglalkozik?” Én pedig, „Mosollyal foglalkozom. Segítek az embereknek mosolyogni.” Még beszélgettünk egy kicsit, lassan közeledett az én megállóm. Ahogy távolodtam tőle az ajtó felé, még többször visszanéztem, csodálatos, végtelennek tűnő pillanatok voltak. Olyanok, amikor tényleg úgy érzed, hogy megállt az idő. Lebegés ebben a nagy szeretet-óceánban.
Ennyire, de ennyire egyszerű. Mosolyogj rá az emberekre, nézz bele a szemükbe, és szeress beléjük. Minden ízében átjár ez a szerelem. Ingyen van, és kifogyhatatlan mennyiségben áll rendelkezésre. Ez az amire Byron Katie azt mondja, hogy „Mindig sokkal többem van, mint amire szükségem van. És, ha azt gondolom, hogy ennél már nem lehet jobb, akkor az élet még kedvesebbé válik. Ennek pedig sosincs vége.” Minden pillanatban végtelen bőségben élünk.
Mit szólnál egy Mosolyogj az Embertársadra „Forradalomhoz”? Képzeld el, milyen hatása lenne egy ilyen „forradalomnak”! Ha Te is részt vennél ebben, szívesen veszem, ha megjegyzésként a bejegyzés alatt megírod a nevedet. Szuper lenne, ha minél többen lennénk! Csodás mosolyokat és találkozásokat kívánok Neked!
