Nem Vagyok Szerethető – Láss át a hiány-történeteden

Amit magadról elhittél, az csupán történet. Gondolatok és érzések hosszú évek alatt összetapadt csomagja, mely egészen addig vezérli az életedet, amíg át nem látsz ezen az illuzórikus én-csomagon. És amíg nem látsz át rajta, addig az életed szereplőitől is ennek a történetnek a megerősítését várod – teljesen tudattalanul. Elindulsz szeretetet, figyelmet, megbecsülést hajszolni a külvilágban, de nem járhatsz tartós sikerrel, mert amit önmagadról hiszel, a központi hiány-történeted megakadályoz ebben. Ha pl. nem szerethetőnek hitted el magad, folyton a szeretetet fogod hajszolni „odakint”, mégsem találod sehol. Még akkor sem, ha azt kapod. Mert összeegyeztethetetlen a saját magadról szóló én-azonosulásoddal. És a legabszurdabb az egészben, hogy sosem „odakint” fogsz szeretetet „találni”, hanem saját magadban fogsz kapcsolatban kerülni „vele”, amint átlátsz a történeteden. Nagyon fontos, hogy nem átírod a szeretetlenség történetedet szeretetettség történetre, hanem átlátsz rajta, így saját magad maradsz ott szeretetként. Ezt csak megtapasztalni lehet, a fejedben sosem fogod lejátszani ezt a játékot. Önmagadba kell merülni hozzá, a saját történetedet összetartó gondolatokat és érzéseket kell „szemügyre venned”. Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai ebben tudnak segítségedre lenni.

Kicsit részletesebben erről a hiány-működésről Scott tollából:

Amikor azt hisszük magunkról, hogy nem vagyunk szerethetők, akkor ennek az üzenetét küldjük ki a világba. Tudattalanul eljátsszuk ezt a szerepet, és egy nem szeretett ember nyelvén beszélünk és viselkedünk, ekként viszonyulunk másokhoz. Következetesen ebből az önmagunkról szóló hiedelemből reagálunk másokra, és az ő tetteiket szeretetlennek értelmezzük. Az, hogy mások tettei objektíve szeretetlenek-e, semmit nem számít a saját történetünk szempontjából. Az értelmezés folyamatosan megtörténik a fejünkben. Az „Én nem vagyok szeretve” bumerángját dobjuk ki a világba – teljesen tudattalanul – újra meg újra, ami mindig visszatér hozzánk.

         Amikor azt hisszük mélyen belül, hogy nem vagyunk szerethetők, van bennünk egy tudattalan hajtóerő, hogy olyan embereket és helyzeteket vonzzunk be, akik/amik megerősítik a történetet. Ugyanazt a mintát ismételjük a kapcsolatainkban. Folyamatosan a szeretetlenségi történetünk szerint értelmezzük mások tetteit. Tudattalanul még szabotálhatjuk is a kapcsolatokat. Így újra és újra megszilárdítjuk a történetet, amíg át nem látunk a hiány-énen. Mert soha semelyikünk sem volt elégtelen/hiányos ember. Nincsenek elégtelen emberek, csak régi, még futó programok.

         Amikor a Megtalálhatatlan Önvizsgálat segítségével átlátunk a hiány-történetünkön, a „Nem vagyok szerethető ember” régi forgatókönyve már nem működik többé. Mihelyt a történetet megtalálhatatlannak látjuk, a szeretetet látjuk igazi természetünknek. Természetes módon abbahagyjuk a bumeráng dobálását, mert a hiány-történet hiányzik. Mások nem tudják azt visszaküldeni, amit mi már nem dobunk ki nekik.

         Ez nem azt jelenti, hogy benne kell maradnunk minden kapcsolatban. Vagy megyünk, vagy maradunk. Világosabbá válik, hogy mi a megfelelő tett, amint már nem a hiány-én lencséjén keresztül nézünk másokra.

         Például ha valaki központi története az, hogy „Nem vagyok szerethető”, tudattalanul olyan partnert választhat, aki nem tudja viszonozni a szeretetet, aki fizikailag vagy érzelmileg bántalmazza, vagy más szeretetlen módon cselekszik. Vagy tudattalanul szabotálhat egy egészséges kapcsolatot, hogy a nem-szerethetőség központi történetét működésben tartsa. Bár mindez fájdalmat eredményez, a fájdalom legalább ismerős. Megerősíti a központi identitását. Végül is, ki lenne a központi története nélkül? Ezzel nem az áldozatot hibáztatjuk. Mindez nem mentség bármilyen bántalmazásra vagy problémás viselkedésre a partner részéről. De ez a fajta belátás megnyithatja az embert arra a lehetőségre, hogy meglássa, hogy a központi történetének valami köze lehet ahhoz, hogy kit választ partnernek, és hogyan reagál a kapcsolatokban.

         Amint átlát az önmagáról szóló hiedelmen, mindez a tudattalan elmetevékenység a tudat napvilágára kerül, és aztán elcsendesül. Megszakad a hiány-történetén alapuló mágneses vonzódás olyan partner felé, aki rosszul bánik vele. A szabotázs abbamarad. Azon kaphatja magát, hogy marad a kapcsolatban, ha az egy érettebb, elégtelenség nélküli, én-telen szeretetté mélyül. Máskülönben, úgy találhatja, hogy már nem akar azzal a partnerrel lenni, különösen, ha a partner még mindig a saját hiány-mintáit éli, és nem hajlandó magába nézni.

(Scott Kiloby: Élő Kapcsolat)

Ha szeretnéd megtanulni, hogyan lehet átlátni ezeken a központi hiány-azonosulásokon, mint: nem vagyok szerethető, értéktelen vagyok, nem vagyok fontos, nem vagyok elég, nem vagyok tökéletes, sikertelen vagyok, vesztes vagyok, áldozat vagyok, stb., szeretettel látlak egy 2-napos, kiscsoportos, gyakorlati tréningen, utána egyéni konzultációkkal a csomagban:

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag (Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) 

Részleteket, aktuális időpontokat itt találsz, gördíts lejjebb az oldalon: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok

Scott Kiloby két könyve megvásárolható magyarul itt.

Scott Kiloby összes blogbejegyzés listázva itt.

Önszeretet – Scott Kiloby Videó

„Azt hittük el, hogy ha valahogy rá bírjuk venni a másik embert arra, hogy a számunkra megfelelő módon viselkedjen, valamit máshogy csináljon, akkor majd jól leszünk. Ha az a másik ember valahogy végre megváltozik, akkor végre én is rendben leszek. Ez pedig nem működik. Nem működik. És tudod, miért nem működik? Én a következő választ találtam erre a saját életemben. És nem kell hinned nekem, csak tarts most velem. Az egyetlen ok, amiért kívül keresgélem a szeretetet, a figyelmet, a jóváhagyást, az igazamat, az érdemlegességet, az elismerést, a különlegességemet, a biztonságot, a kényelmet, a bizalmat, az az, hogy idebent, ön-magamban próbálok valamit gyógyítani, ami hiányosnak, nem rendben levőnek tűnik. Egy hiányos, nem rendben levő én-t.” (Scott Kiloby)

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe ezt a frissen feliratozott Scott Kiloby videót, melyben Scott elmagyarázza, miért is nem szeretjük magunkat, miért is nem szeretünk másokat, miért nem működnek a kapcsolataink, mi is van az egész életünk szenvedésének gyökerénél. És röviden bemutatja, miként is lehet „átlátni” ezeken a gyökér hiány-történeteinken. Mert amíg a gyökér-ok megvizsgálatlanul a helyén van, addig csak futjuk ugyanazokat a köröket.

Az Élő Önvizsgálatok gyakorlati, konkrét eszközt ad a kezedbe ahhoz, hogy átláss azokon a legalapvetőbb identitásaidon, melyek a te és az egész emberiség alapműködését vezérlik, és a velük való azonosulásunk rengeteg fájdalmat és szenvedést okoz. Semmit nem manipulálunk, semmit nem erőszakolunk, semmit nem írunk át ebben a folyamatban, mindössze nagyon elcsendesedve ránézünk mindarra, amit valós, létező „valaminek” hittünk el. És nem találunk mást, mint képeket, szavakat és testi érzeteket, energiákat, melyekkel oly hosszú ideje vagyunk azonosulva, hogy megingathatatlanul hisszük, hogy azok a képek, szavak, történetek, és az őket összetartó érzelmek, érzések, érzetek vagyunk mi.

Ez a folyamat így leírva teljesen érthetetlennek tűnhet, nem is az értésről szól, hanem a megtapasztalásról. Az önvizsgálat során az értelmező, intellektuális elmét elcsendesítjük, és értelmezés nélkül, egyfajta gyermeki kíváncsisággal nézünk rá mindarra, ami felbukkan. Mintha most látnánk, éreznénk, tapasztalnánk először a jelen megtapasztalásunkban felbukkanó jelenségeket. Címkétlenítünk, értelmezés-mentesítünk, jelentés-mentesítünk, és tapasztalunk, nem pedig gondolkodunk és elemzünk. Csak vagyunk, és megmerítkezünk abban, ami épp van. Történetek nélkül, valódi nem-tudásban, mely mindennek hagyja, hogy legyen.

Az önszeretet pedig automatikusan hozzáférhetővé válik, ahogy az illuzórikus identitásaink kezdenek darabokra hullani. A szeretet és az ön-szeretet alapvetően mindig itt van, csupán a téves azonosulásaink takarják el „őket” előlünk. Az, hogy képektől, szavaktól és érzésektől menekülünk, illetve képeket, szavakat, érzéseket hajszolunk, azt hívén, hogy majd „jobb” és „szebb” képektől, szavaktól és érzésektől végre jól leszünk és megérkezünk. A „jobb” és a „szebb” is illúziók, melyek még mindig eltakarják előled a valódiságodat, azt, ami mindig van.

Az önszeretet nem egy csinálás, nem tudod vezényszóra szeretni magad, feltételezem, ezt már észrevetted. J Valahogy teljesen máshogy érdemes ezt az egészet megközelíteni, mint ahogy ezt eddig próbáltuk, próbáltad. Ehhez a folyamathoz az ÖnMunka mindkét módszere gyakorlati eszközt ad a kezedbe. Itt nem „építkezel” és „fejlesztesz”, hanem visszabontasz. Mindent visszabontasz, ami nem te vagy. És ami marad az az (ön)szeretet, és már annak sem fogod majd hívni.

(A blogon augusztus vége óta tucatnyi bejegyzésben írtam Scott módszeréről és önvizsgálatairól, érdemes visszaolvasni őket. Itt az első, utána időrendben következnek a többiek.)

És akkor nézzük a videót. (Ha a felirat nem jelenne meg, kattints a Youtube jelre, majd utána vagy a cc gombra, vagy pedig egy kis képernyőszerű ikonra a videó alsó sávjában.)

Ha szeretnél gyakorlati betekintést nyerni Scott Kiloby Élő Önvizsgálataiba, várlak szeretettel egy 2-napos ön-megmerítkezésen:

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai Alapcsomag: részleteket itt találsz - Aktuális Tréningek (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

Hogyan Védi Magát a Hiány-Én Az Érzelmi Fájdalom Megélésétől? – Én-Védő Mechanizmusok

Ma egy kicsit „pszichologizálunk”, mert fontosnak tartom, hogy felismerjük önmagunkban, illetve az esetlegesen hozzánk fordulókban, hogyan védelmezik magukat a képzelt hiány-énjeink. Ezeket hagyományosan én-védelmi vagy elhárító mechanizmusoknak nevezzük; tudattalan lelki működések ők. És mindannyian begyakoroltunk és működtetünk belőlük jó néhányat. Annyiszor gyakoroltuk őket, gyerekkorunktól kezdve, hogy észre sem vesszük, hogy megtörténnek. Teljesen automatikussá váltak.

Arra „találódtak ki” ezek az eszközök, hogy egyrészt ne kelljen szembenéznünk a félelmetesnek tűnő érzelmeinkkel és testi érzeteinkkel, hogy ne kelljen megélnünk őket, másrészt pedig, hogy a „lét-biztonságunk” alapjait adó én-azonosulásaink megkérdőjelezetlenül a helyükön maradhassanak. Az ezen én-azonosulásokat fenyegető külső és belső történések tudatosítása, befogadása és megélése helyett tudattalanul ezeket az én-védő/elhárító mechanizmusokat használjuk. Kicsit abszurd módon, ez a védekezés pont minket szolgál, hiszen ha a valósággal egyszerre szembesülnénk, az okozhatna olyan mértékű borulást, aminek akár a pszichiátria lehetne a vége. Ezért semmiképp ne haragudj rájuk vagy magadra, ha nyakon csíped őket működés közben, tudatosítsd, hogy eddig ők szolgálták a (vélt) biztonságodat. Lépésről-lépésre haladva, biztonságosan felismerheted ezeket a mechanizmusokat, és szembenézhetsz mindazzal az illúzióval, amit védelmezni kívánsz velük.

Azért szeretem a gyakorlati önvizsgálatokat, mert mindezt helyetted senki sem képes megtenni. Csak te tudsz belenézni önmagadba, csak te tudsz elcsendesedni és felfedezni, kinek-minek hitted el magadat, és mitől is félsz valójában. Csak te tudsz szembenézni a félelmetesnek megtanult érzelmi „fájdalmaddal”, csak te tudod azt megélni. Csak te tudod mindezt történetleníteni, szétbontani, átlátni rajta.

Nos, akkor nézzük ezt a listát, amit innen-onnan válogattam össze, a „tudományos teljesség” igénye nélkül. Csupán azért, hogy felismerhesd saját én-védő működéseidet, elhárítási mechanizmusaidat, majd elindulhass azon a nyomon, ahova ők vezetnek, és átláthass mindazon, amit elhittél.

1. Tagadás: Ez azt jelenti, hogy az egyén aktívan kiutasítja a tudatából a zavaró érzéseket és vágyakat. Ha ezzel a tagadással szembesítik, dühvel reagál. A tagadás távolságot hoz létre az egyén és az élet eseményei között, de nem old meg semmit. Lényege adott esemény bekövetkeztének vagy adott állapot fenntartásának az elutasítása anélkül, hogy az arra utaló jeleket vagy bizonyítékokat tekintetbe vennénk. (Pl. A vizsgajegyeket tartalmazó listán a nevünk mellett szereplő rossz osztályzatot nem hisszük el, mert úgy gondoljuk, hogy tévedés történt.)

2. Helyettesítés (disszociáció): A Titok-hívők leginkább használt módszere - a kellemetlen érzést kellemessel helyettesíteni, a „negatív” gondolatot „pozitívval” helyettesíteni. Nem tudok rendet rakni az életemben, de megmentem a Földet.

3. Kivetítés (projekció): Az egyén saját el- vagy fel nem ismert vagy elfogadhatatlannak tartott érzéseit vagy vágyait másoknak tulajdonítja, illetve azokat másokban véli meglátni, általában felnagyított formában. Az elutasított tartalmakat, sokszor torzított formában mégiscsak kifejezzük, de úgy, hogy vakfolttal fedett, saját magunk számára láthatatlan. (Pl. Az a nő, aki már nem érez szerelmet a férje iránt, a saját férjét vádolja meg, hogy ő nem érez szerelmet iránta.)

4. Belevetítés (introjekció): Külső tulajdonságok, erények magunkra vonatkoztatása. Az egyén azonosul egy pozitív figurával, vagy annak tulajdonságaival. Ezen felül bevetítés az is, ha az egyén saját tulajdonában lévő olyan dologgal, vagy dolgokkal azonosul, melyre büszke. (Pl.: A barátomat dicsérik és nekem is jól esik. Vagy szuper vagyok, amiért az autóm szuper.)

5. Agyban élés (intellektualizáció): Célja az érzelmi eltávolodás a kellemetlen érzés, gondolat okozta stresszhelyzettől. Lényege, hogy a személy olyan módon próbál eltávolodni a kellemetlen gondolatoktól, érzésektől vagy az azokat okozó stresszhelyzetektől, hogy absztrakt, intellektuális formában kezeli azt. Analitikus, tárgyilagos módon gondolkodik a történésekről, ami lehetővé teszi, hogy a gondolatokat leválassza a hozzá tartozó érzésektől, így távol tarthatja magát a szorongástól, elszigeteli magát az érzéstől. (Pl.: Súlyosan megbetegszik a gyerekem, és az érzelmi átélés helyett úgy birkózom meg a helyzettel, hogy orvosi szakkönyveket bújok, és a betegségről kizárólag szakkifejezésekben gondolkodom és beszélek.)

6. Fantáziálás: Olyan élethelyzetek, szituációk elképzelése (barátság, meghittség, korlátlan siker, szépség, hatalom) melyek kellemes érzésekkel legtöbbször megelégedettség érzését keltik. A cselekvést kerüli, mert konfrontálódhatna a valósággal.

7.  Elkülönülés (izoláció): Bizonyos tudattartalmakat elszigetelünk egymástól azáltal, hogy más tudattartalmakat kényszeresen a felszínen tartunk (Pl.: házastársi konfliktusok helyett munkahelyi gondok, illetve azok felnagyítása, túlértékelése).

8. Elfojtás (Represszió): Az elfojtás lényege a személy számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmak kiutasítása a tudatból. Abban különbözik az izolációtól, hogy az mentesít az érzelmektől, az elfojtás pedig válogat. Kimazsolázza a kellemest, szépet és jót, elfojtja a negatívot.

9. Hasítás: A személy környezetében élőket pozitív és negatív szempontok szerint két egymással ellentétes csoportra – pl. „jók”-ra és „rosszak”-ra – osztja. Ezután a pozitív csoportba tartózó személyekben általában megbízik, és ez a biztonság érzetét nyújtja számára, a negatív csoport felé tanúsított bizalmatlanság és óvatos magatartás pedig szintén a biztonságérzetet, így a komfortérzést szolgálja.

10. Kiélés (acting out): Valamilyen nem tudatos szándék vagy konfliktus cselekvési kifejeződése, pl. motiválatlannak tűnő cselekedetek, hirtelen indulatkitörések, helyzethez nem illő düh, a düh feletti kontroll hiányával, erőszakos szexuális cselekedetek, családtagok ellen elkövetett bűncselekmények. Mivel a viselkedés kívül esik a tudati tükrözésen, a kívülálló megfigyelő számára úgy tűnik, hogy az acting outhoz nem társul bűntudat.

11. Leértékelés: Az egyén nagyobbnak és fontosabbnak tekinti (és éli meg) magát a többieknél. A gyenge önértékelése miatt feltételezi hatalmasságát, mindenhatóságát és értékeli le a többieket. A külső megfigyelő számára ez a viselkedés sokszor hiúságként, nagyképűségként, kiválasztottsági érzésként fogalmazódik meg.

12. Önáltatás, önbecsapás: Az adott személy olyan helyzetbe kerül, amelyben a negatív következtetéseket is fontos lenne levonni önmagára nézve, ennek ellenére a valóságot eltorzítja. Nem arra törekszik, hogy önmagáról való hiedelmeit, vélekedéseit összhangba hozza a valósággal, hanem éppen ellenkezőleg, megfelelő szemüveget (vagy szemellenzőt) keres ahhoz, hogy a valóság tűnhessen fel oly módon, mint ami az eset előtti, azóta megingott énképével, elképzeléseivel összhangban van. Pl. ha egy személy súlyos kritikát, elmarasztaló véleményt kap, a kritikában vagy véleményben foglaltak átgondolása helyett az önáltató inkább támadja azt, igyekszik az állítás hitelességét, valósságát megkérdőjelezni. Ha az egyén valamely döntése nem ésszerű (racionális), nem a döntését, hanem a tényeket változtatja meg, ferdíti el oly módon, hogy a döntése immár ésszerűnek tűnjön.

13. Visszaesés (regresszió): Időleges visszatérés korábbi, primitívebb lelki működésekhez. Gyerekeknél nagyon tisztán megfigyelhető, például amikor a már szobatiszta kisgyerek stressz hatására újra bepisil-kakil. A regrediáló felnőtt nem feltétlenül viselkedik a korábbi fejlődési szakaszának megfelelően, ez inkább szimbolikus: gondolkodását és viselkedését átszövik a korábbi szakaszra jellemző gondok és érdeklődések.

14. Kompenzáció (kárpótlás): Az önbecsapás egyik módja. A tényleges késztetést úgy rejti el az egyén, hogy kifejleszt egy ellenkező irányú motivációt. Például, ha valaki úgy érzi, hogy nem elég jó anya, mert nem tudja elfogadni a gyerekét, vagy megadni neki azt, amiről úgy véli, fontos lenne, a negatív érzést túlkompenzálja azzal, hogy túlságosan engedékeny lesz, hogy azt érezhesse, hogy mégiscsak jó anya.

15. Szimpatizmus vagy sajnáltatás: Az egyén a saját erejéből el nem érhető céljai elérését a környezete részvétének, sajnálatának a manipulatív kiprovokálásával próbálja megvalósítani.

16. Szublimáció: A negatívnak ítélt érzelmek vagy ösztönök pozitívnak ítélt cselekedetekre, viselkedésekre, érzelmekre történő átalakítása. Olyan nem tudatos lelki folyamat, ahol a szexualitás energiája átterelődik egy szociálisan elfogadott tevékenységbe pl. sport.

17. Testi szomatizáció, vagyis a lélek konfliktusai a testi tünetekbe tevődnek át.

18. Humorizálás: A kellemetlen vagy éles helyzetek „tompítása” derűs hangulat keltésével.

19. Passzív agresszió: A valójában nem akart, de elvállalt teendők, feladatok elvégzését az egyén hosszú ideig halogatja, majd nem végzi el. Legtöbbször konfliktuskerülő helyzetekben jelenik meg. Ilyen módon tud megnyilvánulni a fel nem vállalt konfliktus, illetve a rejtett agresszió.

20. Áttolás: Fenyegető céltárgy esetén az indulat egyik célpontról egy másikra tevődik át. Az eredeti fenyegető céltárgyat behelyettesítjük egy kevésbé fenyegetővel (Pl.: Dühünket nem a főnökön, hanem a családon vezetjük le.)

21. Racionalizáció: Logikailag vagy társadalmilag ésszerű magyarázat találása arra a viselkedésre, amit valójában elfogadhatatlannak ítélt okok váltottak ki. (Pl. Az alkalmazott rosszul teljesít a munkahelyén, amit azzal magyaráz, hogy a főnöke pikkel rá, közben pedig magának sem vallja be, hogy nem szereti a munkáját.)

22. Meg nem történtté tevés (annulálás): A feszültséget okozó érzés, viselkedés egy másik cselekvéssel való semlegesítése, érvénytelenítése. (Pl.: A gyermek behunyja a szemét, és mágikusan visszacsinálja a dolgot; A felnőtt megbánt valakit, aztán ajándékot vesz neki; gyónás)

23. Altruizmus: Mások szolgálata, melyből az egyén örömet és elégedettséget nyer.

24. Azonosulás (identifikáció): Az én-képnek egy másik személy jellemén és viselkedésén alapuló tudattalan lemodellezése.

(Fő forrás: Domoszlai Katalin)

A Képzelt Fal, Melyen Most Átláthatsz

Folytatom a megkezdett Scott Kiloby sorozatot, egy újabb fejezetet fordítottam le Élő Kapcsolat című könyvéből, melyből érthetővé válhat számodra, miért forgunk sokan még mindig ugyanazokban a történetekben hosszas „ön-keresés” után is. Megint csak figyelmedbe ajánlom az előző bejegyzéseket a hiány-én témájában (az ezt megelőző 3 bejegyzés szól erről). Nyakig benne vagyok a Kiloby-féle Élő Felismerés – Megtalálhatatlan Önvizsgálat facilitátor-képzésében, de közben rendszeresen igyekszem itt is jelentkezni.

A Másokkal Végzett Munkám

Néhány évvel ezelőtt, igen mély megtapasztalást kaphattam arról, hogy ez a „Scott” identitás, és az a hiedelmem, hogy elkülönült személyként létezem, csupán az elme illúziója. Mostanában erre felébredésként vagy non-duális/nem-kettős megtapasztalásként szoktak utalni. Megláthattam, hogy az elkülönültség nem valós, és hogy nem az vagyok, akinek addig hittem magam. Ez a felismerés a szenvedés és a keresés végét jelentette. Innentől kezdve semmi olyan irányú elmozdulás nem volt bennem, hogy megváltoztassam magamat, másokat, vagy a jelen pillanatbeli megtapasztalásomat azért, hogy megszerezzek valami olyasmit, amit magamból hiányzónak érzékeltem. Az arra irányuló vágy, hogy a dolgok máshogy legyenek, mint ahogy éppen vannak, az elkülönültségről szóló hiedelmünk közvetlen következménye, és nagyrészt a gondolkozáson keresztül történik. Ez a vágy az éppen zajló pillanatnak való ellenállásból vagy annak megítélésből, illetve a saját magunkról és a másokról szóló történeteinkből fakad.

         Az Élő Felismerés: A Jelen Megtapasztalása, Ahogy Az Van című könyvem arról szól, hogyan is láthatunk át az elkülönültségről szóló történeteinken, melyek szenvedést, keresést és konfliktust okoznak az életünkben. Hasznos lehet ezzel a könyvvel együtt azt is elolvasnod. Az „élő felismerés” az elkülönültségbe vetett hitünkön való átlátás közvetlen megtapasztalása, melynek következtében mélyen felismerjük minden dolog elkülönületlen természetét.

         Kezdetben nagyon szeretettem volna, hogy mások is eljussanak erre a felismerésre, hiszen ez teljes megelégedettséget és jól-létet hoz az ember életébe. Egyénileg és csoportban is dolgoztam emberekkel, és az évek során egyre többen ébredtek fel. A szenvedés oly mértékben erősödött fel az életekben, hogy egyre többekben keltődött fel a vágy az elkülönültségtől való megszabadulásra.

         De ekkor valami más is elkezdődött. Azt tapasztaltam, hogy valamilyen falba ütközöm. Megláttam, hogy a kezdeti ébredés nem mindig fordította ki tövestül az alap hiány(osság) identitást. Teljesen evidens volt, hogy sokan még mindig hittek az elkülönültségben. Meséltek a kapcsolataikban és az élethelyzeteikben megélt küzdelmeikről – a szenvedésről, a keresésről, a konfliktusról. Dolgoztam olyanokkal, akik már bizonyos szintű felébredésen átestek, mégis élték a „Hiányos/nem vagyok elég jó” alaptörténet valamely változatát. És az évek folyamán arra a meglátásra jutottam, hogy szinte mindegy, ki mennyire felébredettnek értékelte magát. A központi hiány-én története még mindig aktívan működött, leggyakrabban teljesen tudattalan szinten.

         Némely konzultációm igen intenzíven zajlott. Az emberek gyakran zokogva meséltek elveszített szerelmükről, gyermekkori traumáikról, tönkrement kapcsolatokról, szexuális abúzusról, függőségről, szorongásról, keresésről, áldozatiságról, a barátaiktól és a családjuktól történt elidegenedésről, megfélemlítettségről, és sok egyébről. Mások alapvetően boldogok voltak, nem tapasztaltak intenzív szenvedést, mégis arról számoltak be, hogy valami hiányzik az emberekkel és a világgal való kapcsolatukból. Szinte minden esetben az emberi kapcsolatokról szóló történeteket hallhattam.

         Emellett számos olyan spirituális tanítóval is folytathattam baráti jellegű beszélgetést, akiket az általános „mérce” szerint felébredettnek tekinthetünk. És az őszinteség csendes pillanataiban azt is megbeszéltük, hogy ez a központi hiányosság hogyan folytatódott az életünkben, különböző mértékben, még a felébredés után is. És kemény történeteket hallottam olyan tanítványoktól, akiknek a tanítói nem voltak hajlandóak szembenézni ezekkel a problémáikkal. Igen szemfelnyitó történeteket meséltek, és megértettem, miért is oly hosszú a szexszel, pénzzel, hatalommal, kontrollal, féltékenységgel, versengéssel, és más témakörökkel kapcsolatos botrányokba keveredett spirituális tanítók sora. Véleményem szerint, mindez a központi hiány-történet továbbműködéséből fakad.

         Ez a könyv abból a vágyból született, hogy a kapcsolatok témáját belevihessem az emberekkel folytatott egyéni és csoportos munkámba. A könyvben található önvizsgálatokat saját magam számára fejlesztettem ki azért, hogy a saját hiány-történetemen áthatolhassak. És amikor megtapasztaltam, hogy mennyire sokat segítettek nekem, elkezdtem másokkal is használni őket. Az ülések pedig kezdtek drámai módon megváltozni. Az emberek sorra számoltak be a kapcsolataikban megélt friss, mély szabadságról és szeretetről. Most pedig izgatottan osztom meg veletek is ezeket az önvizsgálatokat, melyek segítségével elő lehet bányászni a legmélyebben dédelgetett elkülönülés és hiányosság/nem megfelelőség történeteinket, és át is lehet rajtuk hatolni. Ha te most ezeket a sorokat olvasod, akkor készen állsz arra, hogy átláss ezeken a hiedelmeken, szembenézz a benned lévő érzelmi sebbel, és mély, átható szeretetet, békét, szabadságot és bölcsességet élhess meg. Készen állsz az összes kapcsolatod harmonizálására.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Ahova Folyton Vágyunk és Ahonnan Folyton Elmenekülünk

Byron Katie úgy nevezi ezt a „helyet”: szeretni azt, ami van. Ez az a „hely”, ahol minden csupán önmagától fogva van. Ahol mindennek megengedődik, hogy legyen, mert nincsenek értelmezések, történetek, címkék, ítéletek. Vagyis nincs minek ellenállni. És nincs „senki” sem, aki ellenálljon. Ez az, „ahol” és „aki” a történeteim nélkül vagyok. Ez a nem-tudás tere. Ami mindig, minden pillanatban itt van. Bármikor hozzáférhető, bárki számára.

Más nyelvezetben ez a „hely” a tudatosság, maga a tudat. Bevallom, kicsit félek használni ezeket a szavakat, annyira elcsépelődtek és félreértődtek az elmúlt években. Pl. „a tudatos teremtés” kifejezésben. Kicsit abszurd, ahogy mondom: ahol a tudatosság van, ott semmilyen olyan „tudatosság” nincsen, ahogy ez értődik a „tudatosan teremteni” kívánó én-elme által. Amikor valóban „csak” a tudatosság, létezés, nem-tudás van, akkor nincsen olyan „én”, aki bármit is „teremteni” szeretne. Persze, ezért vált kevéssé vágyott „árucikké” az Ami Van. Hisz ki vágyna arra, ami van, ha elhiszi, hogy ennél sokkal „jobb”, sokkal „több” lehet az övé, és azt is elhiszi, hogy az, ami majd őt végre beteljesedetté teszi, a jövő egy adott pontján fog hozzá elérkezni. Arról nem is beszélve, hogy ezért mi mindent kell tennie…

Bőven írtam az előző két bejegyzésben arról az alapvetően téves emberi elme-én azonosulásról, melynek köszönhetően mindannyian hiányosnak, nem megfelelőnek hisszük el magunkat. (Ha nem olvastad volna ezeket, mindenképp ajánlom. Itt és itt) Nos, amíg ez az alaphiedelem működik bennünk, addig a tudatosságot, a jelenlétet is csak ennek a szűrőjén tudjuk félreérteni. Ilyenkor a tudatosság, a jelenlét állapotának megélése kerül a fókuszba, azért, mert az elme elhitt róla valamit, elképzelte magának, hogy milyen az, és milyen haszonnal jár majd számomra, ha minél többet tartózkodom ebben az „állapotban”. Ebben a pillanatban újra hiány én-ként rovom ugyanazokat a megszokott köreimet, mint mindig, csak most már nem a pénztől vagy egy párkapcsolattól várom a „beteljesedést”, hanem a „tudatosságtól”, a „jelenléttől”. Csak erről még azt is gondolom, hogy „fejlettebb”, „magasabb rendű”, mint holmi kocsira meg házra vágyni. J

Lényeg, hogy valójában mindannyian „ide” vágyunk, ebbe a tágas, nem-tudó térbe. Ahol minden úgy tökéletes, ahogy van. És abszurd módon, amikor pedig megéljük azt, hogy „Ki vagyok a történeteim nélkül?”, szinte azon nyomban újra keresni kezdünk. Hisz nem lehet, hogy az egész ennyire egyszerű legyen! Nem lehet, hogy ez mindig a rendelkezésemre áll! Nem lehet, hogy egyszerűen csak elég lenni! Valami másnak is lennie kell még! Üdv az elme-verkliben újra. Te meddig szeretnél még körözni?

Ha már tényleg elég volt a verklizésből, figyelmedbe ajánlom Scott Kiloby sallangmentes szavait a tudatosságként/tudatosságban való megpihenésről. És hamarosan jövök a folytatással.

A Tudatosság Tere

Ebben a könyvben sok helyen látsz majd utalást a „tudatosságra” és a „tudatosságban történő megpihenésre”. Az ember képes közvetlenül megtapasztalni azt, hogy tudatában van a gondolatoknak, érzelmeknek és testi érzeteknek, ahogy azok felbukkannak és eltűnnek. Amikor a felbukkanó gondolatokkal, érzelmekkel és érzetekkel azonosulunk, ahelyett, hogy ideiglenes, üres jelenségekként tekintenénk rájuk, melyek egy alap tudatossági térben jönnek-mennek, akkor hisszük el magunkat elkülönült, hiányos személynek. Ez az alapvető tudatossági tér az, akik lényegében vagyunk. Leginkább azonban oly szorgalmasan hisszük el és azonosulunk a személyes történetünket alkotó gondolatokkal, hogy ezt az alap tudatosságot észre sem vesszük. Ahhoz, hogy a Megtalálhatatlan Önvizsgálatot elvégezzük, döntő fontosságú ennek az alap tudatosságnak a felismerése.

Mi a tudatosság? Javaslom ezt az igen egyszerű megközelítést:

         Kezdd a gondolat-nélküli tudatossággal. Állj meg egy pillanatra, és vedd észre a következő gondolatodat. Ahogy az a gondolat eltűnik, pihenj meg akként a gondolat-nélküli térként, mely ott maradt. Ez a gondolat-nélküli tudatosság. Egész nap, minden nap vegyél ki rövid pihenőket, és pihenj meg gondolat-nélküli tudatosságként, újra meg újra. Milyen gyakran? Amilyen gyakran csak tudod. Ahogy egyre többször teszed ezt, a pihenők egyre hosszabbakká válnak. Természetessé válik a tudatosságként történő megpihenés minden élethelyzetben. És mindez lehetővé teszi, hogy felismerd, a gondolatok, érzelmek és érzetek mind a tudatosságból születnek, és oda is enyésznek el.

         Ha ez elsőre nehéznek tűnik, akkor kezdd azzal, hogy a nap folyamán újra meg újra ráhangolódsz a tested belső energiamezejének tágasságára, élőségére, jelenlevőség-érzésére, különösen a mellkas és a gyomor tájékára. Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a jelenlevőség-érzésben. Ne gondolkodj ezen az energia-téren. Egyszerűen csak vedd észre, hogy ott van. Így a gondolat-folyamtól vonsz el energiát. Figyelmednek a belső energiatérre való irányítása ugyanaz, mint a gondolat-nélküli tudatosságként való megpihenés. Az önvizsgálat célja, hogy segítsen neked szembenézni a fájdalmas érzelmekkel, és megengedni őket pont úgy lenni, ahogy vannak. Ha sokszor pihensz meg a testedben a nap folyamán, akkor az önvizsgálatot is könnyebb lesz elvégezned, mivel az érzelmek általában a mellkasi és gyomor tájékon bukkannak fel és tűnnek el.

         Ha egy metaforával akarom érzékeltetni, a tudatosság egyfajta tér, tágasság. Fedezd fel saját magad számára, hogy ez a gondolat-nélküli tér mindig stabilan jelen van. Ez a tér egyformán ott van a testeden belül és kívül, és minden megtapasztalásodkor ott van, bárhová mész is, bármit csinálsz is. Észreveheted otthon, a munkahelyeden, emberekkel körülvéve, vagy éppen egyedül. Akkor is ott van, amikor nincs épp gondolatod, és akkor is, amikor épp gondolatok bukkannak fel. Ez a tér a valódi otthonod. Tedd az első számú fontossággá az életedben, hogy minél gyakrabban belepihensz ebbe a jelenlévő, nyugalmi térbe.

         A fejedben hallható hang, mely egymás után játssza le a gondolatokat, ebben a térben történik. Észreveheted, hogy ez a tér hallja meg a fejedben lévő hangot. Idővel egyre inkább ez a tér érződik majd a valódi önmagadnak, a gondolatok pedig egyre kevésbé tűnnek már személyesnek. A fejedben hallható hang az, mely azt állítja, hogy hiányos vagy. Amikor a hang épp ezt a történetet meséli, akkor vele együtt érzelmek és testi érzetek is felbukkannak. És ez a jelenség az oka, amiért úgy érezzük, hogy a gondolatok, érzelmek és érzetek össze vannak forrva, egy egységet alkotnak.

         A tudatosságban történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

         Jótékony hatású, ha az önvizsgálat megkezdése előtt közelebbről megismerkedsz a tudatosságban történő pihenéssel. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire előnyös, ha felismered önmagadban a gondolatokra való tudatosság alapvető képességét.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam. Szeptember 28-29. (péntek-szombat) Részleteket itt találsz:

http://kincsamivan.hu/programok.html

Mit és Miért Is Keresünk Valójában: A Képzelt Hiány-Én

Folytassuk a héten megkezdett új sorozatunkat az alapvetően téves én-azonosulásainkról. Ha nem olvastad volna a bevezető részt, ajánlom, kezdd azzal. Itt találod: http://onmunka.blogspot.hu/2012/08/a-legalapvetobb-identitasunk-hiany-es.html

Az Elkülönülésbe Vetett Hit

A hiányosságba vetett hitünk közvetlen kapcsolatban áll az elkülönülésről szóló hiedelmünkkel. Már nagyon kicsi gyermekkorunkban beindul az az alap elkülönülésünk, mely az én érzete és a nem-én érzete között feszül. Innentől kezdve az élet különálló, egymáshoz kapcsolódó „tárgyak” színjátékává válik. És a központi „tárgy” az „én”.

         Kicsiként ritkán kérdőjeleződik meg az elkülönülés-érzetünk. És miért is kérdőjeleződne? Hiszen a túlélő ösztöneink azt diktálják, hogy a testünket elkülönültként kell kezelnünk, mert így találunk majd ételt, ruhát vagy fedelet. De a túlélési ösztön már kicsi gyermekkorunkban túlnyúlik a fizikai túlélés alapvonatkozásain. Szép fokozatosan átterjed a pszichológiai és érzelmi világunkra is. Szó szerint azonosulunk szavakkal, képekkel, érzelmekkel és testi érzetekkel. És ezek a szavak, képek, érzelmek és érzetek egymásba fonódottnak tűnnek, és azt a hiedelmet alakítják ki, hogy „Különálló személy vagyok.” És aztán valamely ponton a szavak és képek hiány-történetbe fordulnak át. A „Valami baj van velem” története valósággal hozzáforr a „Különálló személy vagyok” hiedelméhez. És ebben a pillanatban születik meg az a belső hazugság, mely aztán folyamatosan üzemanyaggal látja el az önmagunkon kívülre mutogatást és a hiedelmünk szerint belőlünk hiányzó „dolgok” keresését.

         Ahogy növekszünk, a kapcsolataink válnak mindennek első számú tükrévé. Elkezdjük keresni azt, ami hitünk szerint hiányzik belőlünk. Ha úgy értelmeztük, hogy a szüleink nem voltak képesek betölteni a hiányunkat, vagy akár ők maguk okozták a hiányérzetünket azzal, hogy gyerekként nem biztosították a számunkra szükséges dolgokat, akkor más kapcsolatainkban kezdünk majd el keresgélni a hiány-ürességünk betöltése céljából, s ez sokszor egy életen keresztül tart. Ahogy a hiány-azonosulásunk csak erősödik, egyre nagyobb meggyőződéssel valljuk, hogy a szeretet, az értékelés, a biztonság, a beteljesedettség, az elismerés, a fontosság, az érdemlegesség, illetve más kívánatos minőségek rajtunk kívül létező valamik. És egyre jobban vágyakozunk ezek után a látszólag hiányzó dolgokra. Vágyunk arra a teljességre, melyről úgy hisszük, hogy elveszítettük akkor, amikor önmagunkat másoktól különállónak hittük el.

         És mi sem természetesebb, mint hogy a kapcsolatainkban próbáljuk meg megtalálni mindazt, amit hiányzónak hiszünk. És aztán, amikor sértettséget, leértékelést, elhagyást, bizonytalanságot, visszautasítást, beteljesületlenséget vagy meg nem értettséget tapasztalunk meg a kapcsolatainkban, az elkülönültség érzete még tovább erősödik bennünk. És továbbra is kívül keresgélünk, de soha sem tudjuk igazán és tartósan betömködni azt az űrt, melyet önmagunkon belül érzékelünk. Így erősödik és ismétlődik folyamatosan a hiány-én központi története. És mire elérjük a felnőttkort, a hiány válik az életünket központilag meghatározó motivációs erejévé, mely nem csupán a kapcsolatainkat, hanem életünk egészét irányítja.

         Minden, amit magunkról hittünk el tökéletesen visszatükröződik felénk a külvilágból, mivel a központi hiány-énazonosulásainkat mindig magunkkal visszük a kapcsolatainkba. Ha értéktelennek hiszem magam, akkor majd te látszólag jól megerősíted bennem ezt a történetet. Ha te szerethetetlennek gondolod magad, akkor pedig majd én foglak jól megerősíteni téged ebben a hitedben. És szépen bezárjuk magunkat ezekbe az egymást kölcsönösen fenntartó-megerősítő kapcsolati történeteinkbe. Ahelyett, hogy közvetlenül szembenéznénk ezekkel az elkülönülésről és hiányról szóló hiedelmeinkkel, kifelé mutogatunk a többiekre. „Te vagy a probléma, nem pedig én!” És pont így maradunk vakok a „Különálló és hiányos vagyok” belső hazugságára.

         Valamilyen szinten mind tudjuk, hogy ha rávesszük magunkat arra, hogy szembenézzünk az elkülönülés és hiány fájdalmával, akkor ezek a hiedelmek elkezdenek összeomlani. Az oly szépen felépített személyes történeteink darabokra fognak szétesni. Ez pedig halálfélelemmel tölt el minket. Rettegünk. Az a legmélyebb félelmünk, hogy elveszíthetjük ezeket a központi én-azonosulásainkat, továbbra is a másokra való mutogatás ördögi körébe zár minket, ahol vakok maradhatunk mindarra, amit saját magunkról hittünk el. És ez a félelem visszaránt minket az elmébe, ahol a csontig lerágott szavak és képek megint csak azt állítják, hogy elkülönültek és hiányosak vagyunk. Kapcsolataink jól olajozott gépezetté válnak, melyek tökéletesen ellátják azt a feladatukat, hogy a hazugságainkba zárkózva maradhassunk.

         És még amikor elkezdjük felismerni, hogy a kapcsolati küzdelmeink hátterében az elkülönültségbe és a hiányosságba vetett hiedelmünk áll, akkor sem feltétlenül állnak rendelkezésre azok a megfelelő eszközök, melyekkel át lehet hatolni ezeken a történeteken. Hatékony eszközök hiányában pedig, jobb híján újra csak az elménkre támaszkodunk, ami persze rövid úton visszavezet minket a hiány-történetünkbe, ahol újra csak kifelé mutogatunk, a fájdalmunktól elfelé. A Megtalálhatatlan Önvizsgálat (UI) olyan hatékony technika, mely közvetlenül a hiány-történetünk középpontjában lévő érzelmi sebre fókuszál. A sebbel való szembenézés pedig kiszabadít annak markából. Elkezdjük meglátni és megérteni, hogy mentális képeket védelmezünk, és hogy ezek a képek nem azok, akik valójában vagyunk.

        

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Tehát, akinek ELHITTED MAGAD, nem létezik. Akinek elhitted magad, az mentális képekből, szavakból, és a velük látszólag összetépőzárazódott érzelmekből és testi energiákból áll. Aki valójában vagy, az a mindig jelenlevő létezés, észlelés, tudat, melyben mindezen jelenségek (gondolatok: képek és szavak formájában, illetve testi szintű energiák) felbukkannak, majd tovahaladnak. Az elme ezekkel a jelenségekkel azonosította magát, ezekből áll össze az „én”-érzetünk. Az UI két pontra helyezi a hangsúlyt: egyrészt ezeknek az azonosulásoknak a megvizsgálására, szétbontására, másrészt pedig a rendszeres megpihenésre bármely pillanatban önmagunk valóságában. Annak teljes felismerésére és megtapasztalására, hogy nem a fejedben futó képekkel és szavakkal, és nem is a testedben felbukkanó természetes energiákkal vagy azonos. Ezek önmaguktól fogva léteznek, nem kell harcolni ellenük, csupán hagyni, hogy legyenek, és történetek, címkék, értelmezések nélkül megtapasztalni őket.

Erről jövő héten bővebben írok. Addig is, amikor csak eszedbe jut, pihenj meg a nem-tudás terében, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok én itt és most akkor, ha semmit nem kell tudnom? Ki vagyok a történeteim nélkül? Ereszd el akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

A Legalapvetőbb Identitásunk: Hiány és Nem Megfelelőség

Lassan három éve látom a Munkát működésben magamon és másokon. És megfigyeltem, hogy vannak bizonyos történetek, melyeknek a felszámolásában nem mindenki jár sikerrel. Pedig a legfontosabb történeteinkről, a gyökér én-azonosulásainkról van szó, melyek olyanok, mint a fának az ő törzse. Ilyen pl. a „Nem vagyok szerethető” vagy az „Értéktelen vagyok”, „Elhagytak”, „Kicsi és gyenge vagyok”, „Beteljesületlen, tökéletlen vagyok.”

         Azt tapasztaltam, hogy a Munkát rendszeresen végzőknél akár még fel is erősödnek ezek a téves identitások - ilyen érdekesen is tud működni az elme az ő végtelenül trükkös önvédelmezési mechanizmusaival – míg másoknál könnyedén átkattan, hogy hát ezek a történetek épp úgy nem valósak, mint az összes többi. Most nem szeretnék részletekbe menni ezzel kapcsolatban, úgyis hamarosan többet írok erről a blogon. Lényeg, hogy egy ideje nagy kíváncsiság és nyitottság született meg bennem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az ilyen én-történetekbe beragadt elméket kisegíteni az ő kis önmaga farkát üldöző kutyus szindrómájukból.

         Hát, aztán rám talált egy új önvizsgálat, és kicsit össze is kavarodtam, de már áll össze a kép... J Májusban kaptam az első ízelítőt belőle, júniusban mélyebbre merültem benne, júliusban elhallgattam tőle egy kis időre, mostanra próbálom összeillesztgetni a puzzle-darabkákat, és elkezdtem facilitátorrá képződni. A dolgot úgy hívják Unfindable Inquiry (UI), azaz Megtalálhatatlan Önvizsgálat. Scott Kiloby nevéhez kötődik, akiről most szintén nem írok többet, szép fokozatosan fordítok majd anyagokat tőle, és megismertetlek Benneteket ezzel a végtelenül finom önvizsgálati „módszerrel”, melynek segítségével szó szerint átlátunk az én-azonosulásainkon, hiedelmeinken, koncepcióinkon, történeteinken. És nagyon nagy hangsúly helyeződik az érzelmi szint megéletésére is, aminek köszönhetően az identitás-gócok szépen szétbomlanak.

         Aki egy ideje olvassa a blogot és ismer engem, tudja, hogy nem szoktam rátukmálós reklámot csapni semminek, sőt semmilyen reklámot nem igazán csapok. A blog és a honlapom magáért beszél, számomra ez a megfelelő információ-közlési forma. Szóval, az UI-nak sem fogok, csupán szép csendben elkezdem terjeszteni, és meglátjuk, mi jön ki belőle. A Munkát is kb. a semmiről indítottam útjára hatalmas lelkesedéssel, most örömmel üdvözlöm a nagy képben Scott csodálatos szabadság-módszerét. Tartsatok velem!

Ízelítőként egy rövid tanmese és az életünk legmeghatározóbb problémáját bemutató írás Scott tollából, szokás szerint az én magyarításomban.

Párkapcsolati Tanmese a „Hiány-Én”-ek Működéséről:

Tivadar és Trixi a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Trixi a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Tivadar látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Trixi a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.

         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Tivadar a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró fokhagymás kenyérrel. Trixi pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Tivadar közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül finoman simogatják a partot. Tivadar tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.

         Ahogy Trixi szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előre haladtával.” Épp ekkor, Tivadar odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Trixinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Tivadar persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Trixi valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Trixi.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”

         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértés-váltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak a csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.

         Lefekvés után Tivadar fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Trixi pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, amelyik azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Tivadarra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Tivadar épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Trixit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”

A Központi Hiány-Én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek valamilyen változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én NEM IS LÉTEZIK. Mindössze egy GONDOLATCSOMAG. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.

         Tivadar értéktelenség-története és Trixi szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.

         A Tivadar és Trixi között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a megfelelő gombokat a külvilágunk szereplői megnyomják, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.

         A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti története is létrehozta.

         Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati körünkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.

         Nézd csak meg, hogy Tivadar és Trixi milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.

         A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.

         Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az öntartósítás és önvédelmezés szükségességét. Az öntartósítás és az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Megjegyzés: A Megtalálhatatlan Önvizsgálat többek között az ezeken a képzelt hiány-éneken való átlátásra alkalmas, melynek köszönhetően megszűnik a velük való téves azonosulásunk, így alapjaiban változik meg a kapcsolatainkban és az egész életben való működésünk. A témát hamarosan folytatom, érdemes lesz velem tartani.

(Fotó: Kozó Attila)