Az alázat, alázatosság szavak szinte egész életemben riasztottak. Nem is értettem, mit jelent az, hogy alázatosnak lenni – olyan megalázónak tűnt, és mint ilyen, nem volt valami vonzó számomra. Nem is csoda mindez, hisz életemnek azt a részét az arrogancia és erőszakosság „védőbástyái” mögött éltem. Mindent és mindenkit kritizáltam, saját magamat sem kíméltem. Mindent jobban tudtam – még magamnál is. Folyamatos ellenállásban voltam, ez a megkérdőjelezetlen elme sajátja. Mindig jobban akar tudni, mindig felül akar kerekedni, mindig a saját igazát akarja bizonyítani - ez az alapműködésünk, egészen addig, amíg meg nem kérdőjelezzük a gondolatainkat, véleményeinket, álláspontjainkat.
Kérlek, semmiképp ne haragudj magadra, ha rálátsz erre a viselkedésmintádra – mindenki ezt csinálja. Ha még nem láttad meg magadban a „mindentudót”, az arrogánst, a másokat pillanatok alatt földbe döngölőt, akkor szánj erre most egy kis időt. Életed mekkora részét töltöd azzal, mekkora energiát fektetsz abba, hogy védelmezd az álláspontodat? Figyeld meg magadat beszélgetések közben, vagy akár csak mások beszélgetésének hallgatása közben: hogyan indul be a „jól-tudom” elméd? Hogyan kelsz saját védelmedre (akár szavakkal, akár gondolatokkal, hangosan vagy csendben duzzogva)? Milyen érzések vannak ilyenkor benned? Hogyan bánsz ilyenkor a másik személlyel, miket gondolsz róla? Erről nemrégiben egy egész bejegyzés szólt, ha gondolod, frissítsd fel: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/legnagyobb-akadaly-en-tudom.html
Már jó ideje „önismerkedtem”, amikor egy karácsonyi összejövetelen, tán 2008-ban, idézetes kártyákat húztunk, melyek üzenetét a következő évünk mottójává választhattuk. Az enyémen ez állt: „Légy alázatos, máskülönben mesének fogod vélni az Isten szavát.” Szíven ütött. Hisz akkor azt hittem, hogy én már mindent tudok. Mindent. :) Az alázatosságról azonban semmit nem tudtam. És nyilvánvalóan semmit sem tudtam, amivel bármit is kezdeni tudtam volna, mert csak egy hatalmas információtenger volt a fejemben, melyről azt hittem, hogy ez a tudás, amire annyira szomjaztam. Jól átvert a saját elmém, de ez már csak egy ilyen műfaj. És tán még arrogánsabb voltam a rengeteg munkával megszerzett tudásommal, mint valaha. De akkoriban kezdtem rálátni, hogy mennyire fárasztó is ez, csak még nem igazán tudtam, mit is tehetnék, hogy ez finomodjon. Sokat figyeltem azt a szinte gyilkos döfést a gyomromban, amikor azt a késztetést éreztem, hogy védekezzem, jobban tudjak, eltiporjak, megalázzak. Rengeteget figyeltem az embereket, hogyan ölik egymást párbeszédeikben, hogyan ugranak pillanatok alatt egymás torkának, hogyan semmisítik meg egymást.
Aztán megtalált Byron Katie Munkája, és megértettem, hogy amíg elhiszem, amit gondolok, addig a jól-tudom elmémnek az a dolga, hogy a véleményeit megvédelmezze. A Munka önvizsgálata fellazítja ezt a görcsös ragaszkodást a véleményeidhez, hiedelmeidhez, gondolataidhoz, majd teljesen el is engedődik mindez. Hihetetlen folyamat átélni, hogy napról-napra szabadabb és nyitottabb vagy, percről-percre kevesebb benned a küzdés, a harc, a bizonygatási vágy. Számomra ez az alázatosság: megengedni mindennek és mindenkinek, hogy olyan legyen, azt higgyen, mondjon, csináljon, amit akar. És valamilyen ámulattal szemlélni ezt a sokféleséget. Ezt azonban nem lehet csak úgy megengedni; először saját magadban kell felszámolnod a saját hiedelmeidhez való ragaszkodást, utána pedig már automatikusan történik a „megengedés”. Nagy szeretettel kívánom, hogy számodra is megengedődjön mindez. Szeretem azt, amit Katie épelméjűségnek nevez.
A témához kapcsolódóan egy frissen fordított fejezet Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című csodás könyvéből.
Öröm 66 – Minden folyó a tenger felé tart, mert az alacsonyabban van, mint ők. Az alázatosságból nyeri az erejét.
Az anyagi világ az elme metaforája. Az elme kiemelkedik a kivetítéseibe és végül vissza kell térnie önmagához, épp úgy, ahogy a folyók visszafolynak a tengerbe. Bármennyire briliáns is az elme, bármennyire óriási is az egó, mely büszkeséggel tekint önmagának tulajdonított cselekedeteire, amikor felismeri, hogy semmit sem tud, hogy semmit nem tudhat, visszafolyik az eredetéhez és újra találkozik önmagával, totális alázatosságban.
Amint felismered, mi igaz, minden odafolyik hozzád, mert az alázatosság élő példájává váltál. A megértett és felismert elme tökéletesen elégedett a legalacsonyabb és legkevésbé kreatív pozícióval. Ebből teremtődik meg minden. A legalacsonyabb hely a legmagasabb hely.
Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”
Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.
Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt.
Reggelenként a sétám előtt vagy után, általában az ablaknál üldögéltem a napfényben, és vártam, hogy felbukkanjon valamilyen kényelmetlen érzés. Ha ez megtörtént, izgatott lettem, mert tudtam, hogy az érzés mindig azt jelezte, itt egy gondolat is, melyet meg kell vizsgálnom, ki kell magamból tisztítanom. Ez is én voltam. Leírtam a gondolatot, és rengeteg humor is volt az egész folyamatban. A leírt gondolatok majdnem mind az anyámhoz kapcsolódtak. Tudtam, hogy ha egy illúziót átégetek, mindegyiket átégetem, mivel koncepciókkal, gondolatokkal dolgoztam, nem pedig emberekkel. Ilyen gondolatok voltak, mint „Anyám nem szeret”; „Jobban szereti a testvéreimet, mint engem”; „Meg kéne hívjon a családi összejövetelekre”; „Ha elmondanám az igazságot a történtekről, ő letagadná, és senki nem hinne nekem.” Abban az első évben nem volt még elegendő, hogy a gondolat szavak nélkül az elmémben találkozzon össze a vizsgálattal. A gondolatot le kellett írnom. Képtelen vagy megállítani a mentális, gondolati káoszt, bármennyire motivált is vagy. De ha beazonosítod a káosz egy darabkáját, és stabilizálod, akkor az egész világ elkezd értelmet nyerni.
Ezért aztán leírtam a gondolatot, majd megkérdőjeleztem. Néha egy órát ültem felette, néha egész délelőtt vagy délután – addig ameddig megértéssel voltam képes tekinteni az adott gondolatra. Mindig megláttam, hogy a gondolat nem volt igaz, hogy egy hibás feltételezés volt. Sosem találtam bizonyítékot, mely alátámasztotta volna az igazát. És aztán feltettem a kérdést, „Mi zajlik bennem, amikor lehiszem ezt a gondolatot?” És azon nyomban megláttam, hogy az volt a potenciális szenvedés forrása, nem pedig az anyukám. Aztán pedig megkérdeztem magamtól: „Ki voltam a gondolat előtt? Ki lennék nélküle?” És a megfordításokat is tökéletesen tisztán láttam. Ok-okozattal és a polaritásokkal dolgoztam. Láttam, hogy az egyik polaritás pont annyira igaz, mint a másik. „Anyukám nem szeret”: „Anyukám szeret.” Meghaltam egy okért, melynek az ellentéte pont ugyanolyan igaz volt. És az önvizsgálaton kívül semmi nem enyhítette testem remegését.
Összes anyukámmal kapcsolatos történetemet szép sorban leírtam, ahogy felbukkantak bennem, mert számomra ezek voltak a legerőteljesebb gondolatok. Aztán a Munka megtisztította őket. Nem az anyukámon dolgoztam, hanem olyan gondolatokkal, melyek minden emberi lényben felmerülnek. Mindannyiunknak ugyanazok vannak meg: „Akarom,” „szükségem van rá,” „…-t kéne tennie,” „nem kéne …-t tennie.” Az én tanulmányozásában voltam totálisan elmerülve. Én voltam az önmagára ismerő elme, a saját tükrébe belenéző Isten.
Az alázatosság a természetes reakciónk, amikor meglátjuk, mi igaz önmagunkkal kapcsolatban. Amikor megítélünk másokat, ezeket az ítéleteket megkérdőjelezzük, majd saját magunkra fordítjuk őket – ez a tűz és a megtisztulás. A térdünk összecsuklik, és megtanuljuk, milyen édes dolog is veszíteni – és hogy ez valójában a győzelem. Erről szól a Munka. Néhányan megbocsátásnak nevezik. Én épelméjűségnek hívom.
