Belezuhanunk az Álomvilágba

„A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst…” (Byron Katie)

Ma egy nyúlfarknyi Katie videót és egy rövid könyvrészletet ajánlok figyelmetekbe az „Álomvilágba” történő beleszületésünkről.

Mielőtt bárminek nevet adsz, a világban nincsenek dolgok, nincsenek jelentések. Nincs semmi más, csak békesség egy szavak nélküli, kérdések nélküli világban. Egy olyan tér, ahol már minden megválaszolódott, örömteli csendben.

            Ebben a szavak előtti világban csak a valós létezik – a megosztatlan, megfoghatatlan, már jelen levő. Bármilyen látszólag elkülönülő dolog nem lehet valós, mivel azt az elme hozta létre az elnevezéseivel. Amikor ezt megértjük, a valótlan gyönyörűvé válik, mivel semmi sincs, ami fenyegethetné a valósat. Én sosem látok semmi elkülönültet, amit úgy hívnak, hogy „fa” vagy „te” vagy „én”. Ezek a dolgok pusztán a képzelet szüleményei, amit vagy elhiszünk, vagy nem hiszünk el.

            Az elnevezések adása az illúzióvilág, az álomvilág kiindulópontja. Amikor az egésznek letörjük egy kis darabkáját, és azt mondjuk rá, hogy „fa”, akkor ez az első álom. Ezt hívom én „első generációs gondolatnak”. Aztán a gondolat újabb gondolatot szül, és akkor már van nekünk „magas fánk, szép fánk, az a fa, ami alá le szeretnék ülni, illetve az a fa, amelyik bútornak való, vagy az, amelyiket meg kell védelmeznem”, az álom pedig csak folytatódik tovább. A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst, és hálás legyél a mindenség Taojának – fa, nem fa, világ, nem világ.

             Amikor az elme elhiszi, amit gondol, akkor annak ad nevet, amit nem is lehet megnevezni, és a név által próbálja valóssá tenni. Elhiszi, hogy az elnevezései valósak, és hogy létezik odakint egy tőle elkülönült világ. Ez az illúzió. Az egész világ kivetítés. Amikor lezársz és rémült vagy, akkor az egész világ ellenségesnek tűnik; amikor viszont szereted, ami épp van, minden a világon a szeretteddé válik. A belül és a kívül mindig illeszkednek – ők egymás tükröződései. A világ az elméd kivetülése.

            Azzal, hogy nem hiszed el a gondolataidat, felszabadítod magadat attól a legalapvetőbb vágytól, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Észreveszed a szavak nélkülit, a gondolatok nélkülit. Megérted, hogy minden rejtélyt te magad kreáltál. Valójában pedig rejtélyek nem léteznek. Minden teljesen nyilvánvaló, a napnál is tisztább. Végtelenül egyszerű, mivel valójában nem létezik semmi. Csupán a történet valamivel kapcsolatban, ami épp most jut eszedbe. És még csak ez sem.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

Mit értesz az alatt, hogy a másik ember az én kivetítésem?

A legfrissebb Byron Katie hírlevélből fordítottam egy rövidke részletet. Katie-nek sokszor teszik fel ugyanazokat a kérdéseket, ez az egyik legsűrűbben felbukkanó:

Kérdés: Mit értesz az alatt, hogy a másik ember az én kivetítésem?

Katie válasza: Az egész világ a te kivetítésed. A belül és a kívül mindig illeszkednek – egymás kitükröződései. A világ az elméd tükörképe. Ha belül káoszt és összezavarodottságot tapasztalsz meg, a külvilágodnak ezt tükröznie kell. Azt kell látnod, amit hiszel, mivel te vagy az összezavarodott gondoló, aki kifelé néz, és önmagát látja meg. Te vagy mindennek az értelmezője, és ha az elméd kaotikus, akkor az általad hallottaknak és láttaknak is kaotikusnak kell lenniük. Még ha maga Jézus vagy Buddha állna is előtted, akkor is zavarodottságot hallanál, mert a hallgató maga a zavarodottság. Csak azt hallanád, amit hallani vélnél, és abban a pillanatban vitába szállnál vele, amint a saját történeted, hiedelmed fenyegetve van.

Igen, én is a te kivetítésed vagyok, másként hogyan is lehetnék itt? Nem mintha lenne választási lehetőségem. Én a te rólam szóló történeted vagyok, nem pedig az, aki valójában vagyok. Láthatsz öregnek, fiatalnak, gyönyörűnek, csúnyának, őszintének, hazugnak, gondoskodónak vagy elutasítónak. Én számodra a te megvizsgálatlan történeted vagyok, a saját eldugott kis titkod, a mítoszod. Én te magad vagyok.

Megértem, hogy az, akinek te gondolsz engem, igaz számodra. Én is ártatlanul hittem mindazt, amit te hiszel, 43 éveig, addig a pillanatig, amíg fel nem ébredtem a valóságra. „Ez egy fa. Ez egy asztal. Ez egy szék.” Igaz ez? Megálltál már valaha is egyetlen pillanatra, hogy feltedd magadnak ezt a kérdést? Lecsendesedtél-e már valaha, hogy meg is halld a választ? Ki mondta neked, hogy ez egy fa? Ki volt az ötletgazda? És ő honnan tudta? Az egész életem, az összes identitásom a feltétel nélküli, ártatlan, gyermeki bizalomra és elhívésre alapozódott. Te is ilyen gyermek vagy még? A Munka végzése során ezek a gyerekkori meséid és játékaid szép sorban kiselejteződnek, ahogy elkezded olvasni a valódi tudás könyvét, saját magad könyvét.

Az emberek azt mondogatják nekem, „De Katie, a boldogságod mind kivetítés,” én pedig azt válaszolom, „Igen, és ugye milyen szép? Imádok ebben a boldog álomban élni. Csodálatosan érzem magam.” Ha a mennyországban élnél, akarnád-e, hogy vége szakadjon? Nincs vége. Nem is lehet vége. Számomra ez az igazság, egészen addig, amíg nem. Ha ez megváltozna, akkor mindig ott van számomra az önvizsgálat. Megválaszolom a négy kérdést, az igazság felismerődik bennem, a csinálás találkozik a még nem visszacsinálttal, a valami találkozik a semmivel. A két fél egyensúlyában én szabad vagyok.

Saját Magunktól Félünk…

„Amikor nem szereted a másik embert, az fáj, mert a szeretet a valódi természeted. És a szeretésre nem tudod rákényszeríteni magad! Nem tudod meggyőzni magadat arról, hogy szeress valakit. De amikor megkérdőjelezed a gondolataidat, akkor megszereted önmagad,  és automatikusan szeretni fogod a többi embert. Nem tudod nem ezt tenni. Épp úgy, ahogy nem tudsz parancsszóra szeretni minket, tiszta elmével nem tudsz parancsszóra sem nem szeretni minket. Mindannyian a saját elméd kivetítései vagyunk.” (Byron Katie)

Rengeteg Byron Katie hanganyagot hallgatok. Felvételek ezek a legkülönbözőbb egy-két-többnapos rendezvényekről, ahol Katie sok-sok embert visz végig stresszes gondolataik megkérdőjelezésének mély folyamatán. És a Munkák közben és között érdekes, sokszor nagyon humoros példákat, történeteket is mesél, úgymond magyaráz. Ezekben a néhány perces szösszenetekben nagyon érzékletesen mutat rá, hogyan is működünk, ha elhisszük a gondolatainkat, és milyen „jutalomban” részesülünk, ha megvizsgáljuk őket. Mára egy rövidke, négyperces felvétel magyar átiratát ajánlom a figyelmetekbe. Számomra sokkal ütősebb Katie hangját, szavait hallgatva, de remélem, a mondanivaló lényege így is átjön.

„Saját magunktól félünk. Semmi mástól. Nem az emberektől félünk. A félelem akkor keletkezik, amikor elhisszük az emberekről szóló gondolatainkat. És mivel ilyenkor az elménk összezavarodott állapotban van, azt hisszük, hogy az adott embertől félünk. Egyrészt van az adott személy, másrészt pedig vannak nekünk jó kis gondolataink arról a személyről, melyek meghatározzák, hogy szimpatikus-e számunkra az emberünk, avagy sem. Hogy félünk-e tőle, vagy nem. Tehát, ha félek tőled, vagy nem kedvellek, akkor nekem kell megkérdőjeleznem a rólad szóló gondolataimat.

Tegyük fel, például, hogy valaki besétál ebbe a terembe, az én elmém pedig rögtön elkezd ítélkezni felette. „Hú, milyen ijesztő ember!” „Az a nő pedig milyen gonosznak látszik!” Az emberek rögtön ilyenné vagy olyanná válnak a szemünkben. Valaki egyszerűen csak besétál a terembe, te pedig ezeket a gondolatokat rávetíted. Hallottátok már tőlem azt a mondást, hogy „A gondolatok megtörténnek”. Vagyis, amikor a gondolatok megtörténnek, máris megítélted a személyt, és mivel elhiszed a gondolataidat, azt hiszed, hogy az jött be a terembe, akinek te véled őt.

Belép egy nő, és te azt gondolod, „Oh, milyen fantasztikus ember, szeretnék megismerkedni vele, olyan kedves, olyan csodás.” Na, most pedig kérlek, érezd is meg a testedben, milyen érzés, amikor ilyen kellemes gondolatokat hiszel valakiről. Érezd! Érzed? Ez olyan jóleső érzés, fincsi, egyensúlyban vagy.

Most nézzük meg, mi zajlik a mellettem ülő emberben, amikor ugyanez a nő besétál a terembe, az én szomszédom pedig azt gondolja: „Te jó ég! Ez a nő aztán jól fent hordja az orrát! Nézd csak meg a járását. Találkoztam én már hasonló emberekkel. Ez a nő megjátszós.” Most pedig ezt érezd a testedben! Megvan?

Nos, a gondolataink ugyebár teljesen ártatlanok, de mivel elhisszük őket, rögtön érzés is keletkezik a testünkben. Vagyis akkor ki lépett be a terembe? Én magam. Miközben ülök a székemen, én sétálok be a terembe. Honnan tudhatnám, milyen, soha nem is találkoztam még vele! Akár jót, akár rosszat képzelek róla, honnan tudhatnám!?! Ki sétált be a terembe? Az a személy, akinek én hiszem őt. Ha pedig rossz érzések, feszültség, stressz keletkezik a testemben, akkor azokat a gondolatokat érzem meg, amiket még nem kérdőjeleztem meg magamban.

Amikor mindezeket a még megvizsgálatlan gondolatokat feldolgozod magadban, akkor majd csak ámulsz és bámulsz, hogy többé már egyszerűen nem tudod nem szeretni az embereket. Hazamész innen a School-ból, és le fogsz döbbenni, hogy azok az emberek, akiket korábban nem szívleltél, milyen kedvessé válnak. Képtelen leszel rábeszélni magad arra, hogy nem szerethetők. Mindez mindössze azért, mert ráébredtél saját csodálatos önmagadra.

„Nincs két ember, aki találkozott volna.” Ne hidd ezt el nekem, kérlek, teszteld le saját magad! A te saját megtapasztalásod az, ami számít.” (Byron Katie)

GYAKORLAT: Javaslom, hogy teszteld magad, amikor csak eszedbe jut ez a gyakorlat. Én ezt régebben sokat csináltam pl. a metrón utazva, és rengeteget tanultam így saját magamról. Szóval, csak figyeld az embereket - az ismerősöket és a teljesen ismeretleneket is. Nézz rájuk, és várj egy kicsit. Figyeld meg, milyen ítéletek jelennek meg benned velük kapcsolatban, milyen címkéket aggat rájuk az elméd pillanatok leforgása alatt. És figyeld a testedet is: milyen érzések jelennek meg benned, hol keletkezik a testedben feszültség? Milyen érezni a gondolataidnak a fizikai szintű megjelenését? Érdemes egy kis jegyzetfüzetbe le is írni az ítéleteidet, hogy később jól meg tudd vizsgálni őket a Munka segítségével.

Ha rendszeresen végzed a Munkát, hamarosan nagyon meglepő megtapasztalásokban lesz részed a metrón, az utcán, a boltban, a munkahelyeden, otthon, mindenhol. Végezd a Munkát! :)

Ha szeretnéd minél hamarabb megtapasztalni, milyen is az, amikor nem tudod nem szeretni az embereket, szeretettel várlak a kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Ha Elveszíted a Szűrőidet…

„Nem én engedem el az elképzeléseimet – elfogadással megvizsgálom őket, aztán ők hagynak el engem.” (Byron Katie)

Minden, amit valaha elhittél - a hiedelemrendszered, a történeteid, a mítoszaid, a meggyőződéseid alkotják az úgynevezett szűrőidet, melyeken keresztül érzékeled és értelmezed az élet történéseit. Amit a szűrőiden keresztül érzékelsz, az pedig nem a Valóság. Amíg a szűrőid a helyükön vannak, nem tudod a Valóságot annak valóságosságában látni, mert az elméd minden pillanatban a történeteidet vetíti ki a legapróbb eseményre is.

         A Munka fokozatos és egyre mélyülő önfelismeréshez vezet. Szép sorban haladva megkérdőjelezed az eddig megvizsgálatlan hiedelmeidet, meggyőződéseidet. Rájössz, hogy minden csupán történet; nincs olyan gondolat, mely ne történet lenne. Vagyis nincs olyan gondolat, mely valóság lenne. Amíg elhiszel egy fájó történetet, addig nem tudod a Valóságot kedvesnek látni, mert a fájó történeted a szűrőd: valahova kivetíted. Ha visszacsinálod az eddigi életed során elhitt fájó, stresszes történeteidet – ez az, amit a Munka Négy kérdésével és Megfordításaival csinálsz -, vagyis elveszíted a szűrőidet, nem fogsz tudni fájdalmat, szenvedést, hibát, „rossz”-at kivetíteni. És, hogy mi marad ezután? Byron Katie szavaiból némi fogalmat meríthetsz erről. Pont úgy fogod érteni őket, ahogy a még meglévő szűrőiden keresztül értheted. Egy rövid fejezet Az Öröm Ezer Nevéből, annak érzékeltetésére, hogy mi is van a szűrőkön túl.

Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nem tudod siettetni a „szűrőtlenítési” folyamatot. Azért, mert tudsz róla, hogy vannak szűrőid, azok még nem fognak maguktól eltűnni. Nem tudod másképp gondolni, amíg meg nem kérdőjelezed a hiedelmeidet. A hiedelmeid megkérdőjelezése után pedig már nem lesz szükséged másképp gondolni: nem fogod sehogy sem gondolni. Nem fogod értelmezni, csűrni-csavarni, erőszakoskodni vele, hogy pozitív legyen, vagy olyan, amilyennek te szeretnéd. Nem fogod akarni, hogy más megmondja neked, nem lesz szükséged „pozitív”, „megerősítő”, „támogató” hiedelmekre cserélni a neked nem tetszőket.

Egy támpont, hogy meg tudd állapítani, szűrővel van-e dolgod: Ha még nem vagy teljes elfogadásban, szeretetben azzal, ami épp van, addig van egy alapszűrőd, ami miatt nem tudod szeretni a Valóságot olyannak, amilyennek az épp megmutatkozik. Vagyis amíg olyan gondolatok fogalmazódnak meg benned, hogy „Jobb lenne így…”, „Arra lenne szükségem, hogy…”, „Nem kellene…”, „Azt akarom, hogy…”, addig pont ezek a gondolatok a szűrőid. Vizsgáld meg őket, és tapasztald meg, mi is van ezeken a szűrőkön túl. És ne hidd el senkinek, mi is van ott, hisz az egy újabb hiedelem. Csak TE tudsz elmenni oda. Szépen lassan, türelmesen, megengedőn. Kívánom, hogy legyen kitartásod ehhez a hihetetlenül felemelő folyamathoz.

32 – Ha az erős nők és férfiak mind a középpontban tudnának maradni, minden harmóniában lenne.

Amint elveszíted azt a szűrőt, amit én történetnek nevezek, elkezded olyannak látni a valóságot, amilyen: egyszerű, intelligens, és sokkal, de sokkal kedvesebb, mint amilyennek bármikor képzelni bírtad volna. Létezik egy rezgés, mely soha nem hagyja el a középpontot. Te pedig tisztelni kezded, hiszen már rájöttél, hogy rajta kívül nincs valódi életed.

            Bárhol állsz is, mindig az univerzum középpontjában vagy. Nincs se nagy, se kicsi. A galaxisok és az elektronok is csak a te érzékelésedben léteznek. Minden körülötted kering. Minden belőled indul ki, és hozzád tér vissza.

            Ez tűnhet akár önzőségnek is. Valójában azonban pont az önzőség ellentéte: totális nagylelkűség. Szeretet mindenki és minden iránt, akivel csak találkozol, mert már megvilágosodtál magadra. Nincs kedvesebb annál, amikor már tudod, hogy te vagy Az. Saját magad ismerése – az egyetlené, aki valaha létezett vagy létezni fog – automatikusan a középpontba visz téged. A saját szerelmi történeteddé válsz. Eltölt saját magad csodálata és öröme. Teljesen egyedül vagy, örökre. Hát nem imádnivaló? Nézd csak meg a te gyönyörűséges önmagadat!

            Azelőtt úgy hittem, hogy van egy én, és van egy te. Aztán felfedeztem, hogy nincs te, hogy valójában te én vagyok. Nincs kettő, akiről gondoskodni kéne, vagy három, vagy négy, vagy egymilliárd. Csak egyetlen egy van. Micsoda megkönnyebbülés! Óriási! ”Úgy érted, nincs mit tenni? Hogy ha én rendben vagyok, minden rendben van? ”Igen, ez pontosan így van. Ez az önmagadra való ráismerés. Minden finoman, erőfeszítéstől mentesen hullik bele az öledbe.

            És nem csupán a középpont vagy, hanem a kör kerülete is. Te vagy az egész kör, és te vagy minden a körvonalon kívül is. Semmi sem tud korlátozni a szabadságodban. Te vagy minden. Te vagy mindaz, amit csak el bírsz képzelni, bent, kint, fent és lent. Semmi nem létezik, ami nem belőled indul ki. Érted ezt? Ha nem belőled jön, akkor nem is létezhet. Mit jelenítesz meg? Csillagokat? Univerzumokat? Egy fát, vagy madarat? Vagy egy követ? Ki a gondoló? Vizsgáld csak meg: Létezett bármi is azelőtt, hogy te arra a bizonyos valamire gondoltál volna? Amikor alszol, és épp nem álmodsz, hol van akkor a világ?

            Amikor először döbbentem rá, hogy csak én létezem, elkezdtem nevetni, és a nevetésem nagyon mélyre hatolt. A valóságot választottam a tagadás helyett. És ez véget vetett a szomorúságnak.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

A Teljesen Erőfeszítésmentes Élet - Saláta, Padló, és Zuhany

Pár napja valaki elém tette Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve eddig elkészült fejezeteit kinyomtatva. Eddig mindig csak a számítógép képernyőjén olvastam őket, ahogy fordítottam, illetve javítgattam, és újra meg újra megízleltem a mélységüket. Meghatódtam, hogy ez milyen csodás így. Hálás vagyok, hogy ilyen intim kapcsolatban kerülhettem ezzel a könyvvel. Megfogalmazódott bennem, hogy most már "hagyódna kiadódni", értitek. Többen elindultak már, hogy ez megvalósulhasson. Én pedig nekiálltam az eddig elkészült fejezeteket átfésülgetni, és szeretettel nyújtok át Nektek egy csodás fejezetet. Engedjétek, hogy jó mélyen behatolhasson.

Öröm 03 - Gyakorold a nem-cselekvést, és minden a helyére fog kerülni.

Ha túlbecsülsz nagyszerű embereket, nem ismered fel a benned rejlő nagyszerűséget. Bármilyen másokban értékelt jó tulajdonságot te látsz, és amit te látsz, az belőled ered. Saját magadat értékeled le, amikor azt máshová helyezed és leválasztod az eredetéről. Persze nyugodtan csodálhatod Jézus könyörületességét vagy Buddha bölcsességét, de mi hasznodra válhatnak az ő tulajdonságaik addig, amíg saját magadban fel nem fedezed ugyanezt?

            Az elme mindenhol értéket keres. Amikor magától különállóként vetít ki jó tulajdonságokat, akkor megfosztja magát a saját értékétől. Elkezd kifele utazgatni saját magából, hogy megtalálja mindazt, amiről úgy gondolja, hogy hiányt szenved benne, az utazásai pedig véget nem érőek, és sosem térhet többé haza.

            A Mester úgy vezet, hogy csak egyszerűen létezik. A „létezés” pedig úgy néz ki, hogy elmossa az edényeket, felveszi a telefonokat, megválaszolja az e-maileket, bevásárol, elmegy dolgozni, elviszi a gyerekeket iskolába, megeteti a kutyát, egyszerre egy dolgot csinálva, múlt vagy jelen nélkül. Nem üresíti ki az emberek elméjét. Nem kell ezt tennie (még akkor sem, ha ez lehetséges volna). Úgy segít az embereknek, hogy a nem-tudomból, a nem-tudhatomból, a nincs-szükségem-tudniból, a lehetetlen-tudniból, a nincs-mit-tudniból él. Az embereket pedig mágnesként vonzza egy ilyen súlytalansággal, könnyedséggel élt élet. És elkezdik észrevenni, hol vannak, kik ők, belenézvén az élő tükörbe, stresszel teli gondolataik nélkül.

            Salátát készítek. Színek kavalkádját látom. A kezem afelé nyúlik, ami éppen megszólít. Piros! És már nyúlok is a cékláért. Narancssárga! És indulok a sárgarépáért. Zöld! És a kezem a spenót felé mozdul. Érzem a tapintásukat, érzem a rajtuk levő piszkot. Lila! Irány a lilakáposzta. Az élet egésze benne van a kezeimben. Nincs is annál fantasztikusabb, mint amikor salátát készít az ember, a zöldjeivel, pirosaival, narancssárgáival, liláival, a ropogóssal és a lédússal, a dússágával és a földillatával. Odalépek a konyhapulthoz. Szeletelni kezdek.

            Amikor már épp azt hinném, hogy ennél jobb már egyszerűen nem lehet az élet, megcsörren a telefon, és az élet még jobbá válik. Szeretem a telefon zenélését. Amint sétálok a telefon felé, valaki bekopog az ajtón. Ki lehet az? Sétálok az ajtó felé, telítve vagyok azzal, ami már van, a zöldségek illatával, a telefon csörgésével, és semmit nem tettem egyikért sem. Megbotlok és elesek. A padló hibátlanul a helyén van. Megtapasztalom az érzetét, az általa nyújtott biztonságot, a panaszmentességét. A teljes valóját nekem adja. Érzem a hűvösségét, ahogy ott fekszem rajta. Nyilvánvaló, hogy már ideje volt egy kis pihenésnek. A padló pedig feltétel nélkül elfogad engem, türelmetlenség nélkül tart meg engem. Amint felállok, nem kezd el hívogatni, hogy „Gyere vissza, gyere vissza, ne hagyj el, tartozol nekem, hálátlan vagy.” Nem, ő pont olyan, mint én. Végzi a feladatát. Az, ami. Az ököl kopog, a telefon csörög, a saláta vár, a padló elereszt – az élet jó.

            A valóság minden vágyakozás nélkül kibontakozik, és több szépséget, több luxust, több isteni meglepetést hoz, mint amit a fantáziánk bármikor is ki tudna gondolni. Az elme, ahogy a vágyait megéli, megköveteli, hogy a test kövesse. Hogyan máshogy is tükrözhetné vissza az eredetet, a kiindulási okot? A harag, a szomorúság, vagy épp a frusztráció mind az tudatják velünk, hogy harcban állunk a valósággal. Még, ha mondjuk épp meg is szereztük, amit akartunk, akkor majd azt fogjuk akarni, hogy örökké tartson, de ez nem megy, ez nem lehetséges. És mivel az élet kivetítés, az elme pedig totálisan össze van zavarodva, sosincs béke. Ha azonban megengeded az életnek, hogy úgy folyjék, mint a víz, te válsz azzá a vízzé. És akkor csak figyeled, ahogy az élet a végtelenségig „kiélődik”, mindig többet nyújtva neked, mint amire szükséged van.

            Reggel, amikor felébredek, nagyon kevéskét látok. Múlt éjjel éppen egész jól láttam, de most minden teljesen homályos, mintha egy füstös üvegen keresztül néznék. (Nemrégiben diagnosztizáltak nálam egy ún. Fuchs disztrófia nevű betegséget, mely a szaruhártya degeneratív elváltozása. Nincs rá semmilyen gyógymód, és az utóbbi évben egyre intenzívebbé vált.) Új hotelszobában lakom, fogat kéne mosnom, zuhanyoznom és pakolnom. De hol is van a bőrönd? Aztán eszembe jut; a kezeim jól tudják. A világ szürke, de a szürkeségen keresztül azért el tudok különíteni bizonyos dolgokat, és ezen különbségek, illetve a tapintás segítségével mindent látok, ami ahhoz szükséges, hogy megtaláljam a ruháimat. Eltapogatózom a fürdőszobáig, megkeresem a fogkrémet és a fogkefét, megnyomom a tubust. Hoppá! Óriási kupac fogkrémet nyomtam ki a fogkefe sörtéire, ami aztán megmosolyogtat: úgy látszik, a fogaimnak némi extra gondoskodásra van szükségük ma reggel. Aztán belépek a kádba egy zuhanyra. Nem egyszerű kiismerni ezeket a fürdőszobai csapokat, hogy merre van a forró víz, milyen irányba kell tekerni a csapot, hogyan lehet átirányítani a vizet a csapból a zuhanyfejbe. Vajon a zuhanyfüggöny belülre van tűrve a kádban, hogy a víz ne szaladgáljon szanaszét a kövön? A tusfürdős flakonom kupakja leesik. Ott pihenget vajon valamelyik párkányon? Vagy lebucskázott a lefolyóba? A lefolyó dugója nyitott vagy zárt állásban volt-e? Körbetapogatom a kád szélét a kezemmel, a kupakot keresem. Vajon a megfelelő mennyiségű sampon van-e a tenyeremben? Biztos vagyok benne, hogy rendben van, hiszen a nem elég és a túl sok is mindig épp a tökéletes mennyiség. A víz kellemesen forró. Megy ez. Annyira hálás vagyok, ahogy kilépek a zuhany alól a … - a köntösöm az vagy a fürdőszobaszőnyeg?

            A smink még egy igen érdekes ügy. Csak három dolgot használok hozzá: egyet a szemre, egyet az arcra, egyet pedig az ajkakra. Ennyi telik tőlem ezzel a nő-dologgal kapcsolatban, egész jónak tetszik, ennyi volt. Ez az arc az, ami van. El van készítve. Megfelel a munkája elvégzéséhez. „Édeském, összeillők ezek a cuccok? Ez a felső barna, fekete vagy kék?” Stephen szemein keresztül a ruházatom is összerendeződik, nekem pedig ez így teljesen megfelel. Interjúra megyek. Örülök, hogy Stephen mutatja nekem az utat. Szavak nélkül, a mozdulatainak köszönhetően, tudom, hogy hol vannak az ajtókilincsek, a lépcsőfokok, merre van az út. Végül aztán, délután felé, a látásom elkezd kitisztulni, és a szemeim  kezdik el mutatni nekem az utat. Szeretem, ahogy ez az egész működik. Szeretem, ahogy a reggelek felkészítenek engem az életre, a délutáni látásom pedig bepillantást enged mindabba, amit előtte csak elképzelni tudtam. (Byron Katie, A Thousand Names for Joy)

Utazás Odabent – A Gyilkos

„Soha senki nem bántana egy másik emberi lényt, ha nem lenne összezavarodva.” (Byron Katie)

Többször említettem már Byron Katie Börtön Projektjét: Amerikában börtönök sokaságában alkalmazzák már a Munkát. Egy ezzel kapcsolatos levelet fordítottam le Katie blogjáról, végtelenül megható és tanulságos.

Kedves Mindenki,

Itt ülök a számítógépem előtt, és befele figyelek, előbukkannak-e a szavak, melyek megfelelően képesek leírni a San Quentin börtönben tett látogatásaim során átélt életreszóló élményeimet. Több mint fél év telt el azóta, hogy először átmentem a börtön maximum biztonságú kapuján, és beléptem egy olyan világba, mely teljesen váratlanul nyitotta meg az elmémet a valódi szabadság megértésére, egy olyan valóságba, mely elém hozta a legmélyebb előítéleteimet, hogy azok a szívem mélyen találjanak meghallgatásra.

A szívem hívott a San Quentin-be. Hallottam, ahogy Katie a Börtön Projektről beszél, és egyszer csak valami elindult a szívemből, és arra késztetett, hogy önkéntes segítőként jelentkezzem, amennyiben szükség van rám.

A szeretet a legcsodásabb helyekre visz el, és egy ideje már azt tanulom, hogyan bízzam rá magam teljesen erre a vezettetésre.

Mit is mondhatnék, ami pontosan visszaadja mindazt a felismerést és változást, mely folyamatosan történik bennem, miután a legszigorúbban őrzött férfiakkal osztottam meg a Munkát? Kutató szemeik, és őszinte, kíváncsi elméjük minden nap engem inspirál tovább. Oly mélyen vágynak az igazság meglátására és oly őszintén osztják meg minden történetüket velem, hogy ez ad nekem is bátorságot a saját Munkám elvégzésére, bármilyenek legyenek is a körülmények.

Az egyik Munka-délelőtt után, melyet Katie tartott a legrégebbi börtönlakóknak, még egy ideig ott üldögéltünk. A mellettem ülő férfi, aki 16 éve lakik a Dombon, igen visszafogott embernek tűnt - nappal odaadóan végzi börtönbeli munkáját, éjszaka pedig a cellájában művészeti alkotásokat készít. Ez a férfi mélyen belenézett a szemembe, és halkan elmesélte, hogy sok-sok évvel ezelőtt megölte a sógorát. Elmondta, hogy Katie szavainak segítségével rádöbbent, hogy erőszakos cselekedetét közvetlenül annak a gondolatnak az elhívése okozta, hogy ez a helyes módszer a húga megvédelmezésére. Azt is elmesélte, hogy az első öt börtönéve alatt folyton azt hitte, hogy csak egy rémálom gyötri, melyből nem tud felébredni; képtelen volt elhinni, hogyan tudott minden ennyire megváltozni, és hogyan volt végül is képes embert ölni.

A rákövetkezendő években még nagyobb lelkiismeretfurdalás gyötörte, mert ráébredt, hogy a cselekedet, melyről azt képzelte, hogy békét fog hozni a családjába, csak még nagyobb veszteséghez és zavarodottsághoz vezetett. Visszatekintve már látta, hogy rengeteg más módon segíthetett volna a húgán, melyek nem kívántak volna meg erőszakot. Mindössze egyetlen délelőttnyi Munkázás után, ez a férfi kijelentette, hogy soha többé nem tudhatja, mi helyes vagy jó a másik ember számára.

Arról is beszélt, hogy az unokaöccse minden alkalmat megragadott arra, hogy tudassa, a nagybátyja egy gyilkos, és meg kell fizetnie ennek az árát, és biztonságosan börtönbe zárva kell őt tartani, amíg csak lehetséges. A férfi megértette unokaöccse haragját. Annyit mondott, „Ő csupán azt teszi, amit én is tettem azelőtt. Pont olyan, mint én voltam.”

Ezután még egy kicsit csendben üldögéltünk, befogadtuk egymást. Azokban a pillanatokban valami megnyílt bennem, és teljességgel átöleltem egyenlőségünket; ez a valami igen finom volt, mégis nagyon mély. Az őszintesége mindössze alázatot hagyott bennem, és felismertem saját tudatlanságomat és ártatlanságomat, mindannyiunk tudatlanságát és ártatlanságát. Hányszor is volt olyan, hogy a megvizsgálatlan hiedelmeim által rángatva, félelem alapján reagáltam? Mennyiszer fordult is elő, hogy ez az összezavarodott elme magyarázta a drasztikus reakcióit, és mindezt a biztonság és boldogság keresése ösztönözte?

Hirtelen elolvadt belőlem az összes ellenérzés és ítélet, amit a félelmetes vagy ártalmas emberek ellen tápláltam, egyrészt mert tisztábban megértettem a projekció/kivetítés természetét, másrészt pedig megértettem a védekezés hiábavalóságát:

Bármilyen kivetítés = visszatükröződés = lehetőség önmagam felfedezésére = befelé nézés = kapcsolódás = egyesülés = szeretet.

Védekezés = elkülönülés = védekezés az elképzelt veszteség vagy károsodás félelme ellen = cselekvés az elképzelt veszteség vagy károsodás ellen = konfliktus és ellenállás = szenvedés.

Olyan volt az egész, mintha valami befeszült, elrejtett hely az elmémben mély lélegzetet vett volna, és teret engedett volna egy új világnak; az önvédelem és a kivetítés helyett, ahogy ott ültünk szemtől-szemben, csak nyugodt szeretetet éreztem.

Aztán pedig én meséltem el, hogy mennyi éven keresztül cipeltem a gyilkosság terhét magamon a négy abortuszom miatt. Az elmémben valamilyen féle sorozatgyilkost gyártottam magamból, annak ellenére, hogy orvosi javallatra vetettem el a babákat, mivel rendelleneségeket gyanítottak, és a saját életemet mondták veszélyben, ha kihordom a magzatokat. Bevallottam, hogyan zártam be magamat a szégyen és a bűntudat börtönébe, hogyan dugdostam fájdalmas titkomat a világ elől, és úgy éltem, mint aki megérdemli, hogy hátralevő napjait lelakatolva, megbüntetve töltse. Rémálomban éltem, ahol az élet egyre ijesztőbbé vált, mivel minden egyes újabb szörnyűséges történés a bennem lévő bűntudat bizonyítéka volt. Folyamatos menekülésben voltam, és azt hittem, szenvedésre ítéltettem, hogy életem hátralevő részében megfizessek bűneimért.

Tovább mélyült a csend, és a kapcsolódásunk hihetetlen erejű lett, ahogy ott ültünk, maszkok nélkül, az életünk fájdalmas bizalmatlanságát meztelenül szemlére tettük. Gyengéden egymásra mosolyogtunk. Belül oly mérhetetlen megkönnyebbülés volt felismerni és elengedni a kontroll ősrégi illúzióját, feladni a múlt történeteit és a jobb jövőről szóló terveket a szeretetért.

Honnan tudja az élet? Hogyan teremti meg a szeretet azokat a tökéletes körülményeket és lehetőségeket, melyek lehetővé teszik számomra, hogy még tisztábban láthassam a valóságot? Hogyan tud az univerzum ilyen hibátlanul kedves lenni? Az ország egyik legszigorúbb börtönébe kellett bemennem ahhoz, hogy megtaláljam azt az embert, aki segít átlátnom a biztonságon túlra, a legnagyobb szabadságba.

Valójában annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm. Az eset óta előfordul, hogy reggelenként az ezt a szívet megtöltő hála könnyei csordulnak végig. Köszönöm, Katie, és köszönöm Nektek, minden kedves lélek, kik szeretőn nyitva tartjátok számunkra a lehetőséget, hogy négy kérdés segítségével átláthassunk a szenvedésen, és megfordíthassuk az életünket.

Mélyen meghajolok…

Szeretettel,

Mollie Shea

„Az emberi lény az általunk univerzumnak nevezett egész része, egy időben és térben korlátozott rész. Magunkat, a gondolatainkat és az érzéseinket a többitől elkülönültnek érzékeljük – ez a tudatosság egyfajta optikai illúziója. Ez az illúzió börtön számunkra, mely a személyes vágyainkra és kevés számú hozzánk közel álló személy iránti szeretetre korlátoz minket. Az a feladatunk, hogy kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből, mégpedig az által, hogy kiszélesítjük szeretetünk és könyörületességünk körét az összes élőlényre és a természet teljességére. Az emberi lény valódi értéke azzal mérhető, hogy mennyire sikerült elszakadnia az én-azonosultságától. Ha azt szeretnénk, hogy az emberiség fennmaradjon, alapjaiban új gondolkodásmódra van szükségünk.” (Albert Einstein, 1954)

Tanuld meg Byron Katie Munka-Módszerét kiscsoportban, gyorsan, hatékonyan, szeretetteljes, támogató légkörben. A legközelebbi 2-napos Alaptanfolyam július 15-16. (péntek-szombat), Budapest. Jelentkezési határidő: június 17. péntek, max létszám 8 fő. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Valami Sokkal Intelligensebb... - Még Mindig a Tervezésről

Nem bírjuk elképzelni, hogy létezik valami sokkal intelligensebb, mint a mi kis Jól-tudom elménk. Nem merünk ráhagyatkozni a felsőbb intelligenciára, mert akkor mi dolgunk lesz nekünk? Attól félünk, hogy ha ráhagyatkozunk, akkor nekünk rosszabb lesz és passzívvá válunk. Ezért nem merünk engedni, és így észrevenni az épp aktuális dolgunkat. Csak tovább küzdünk és szenvedünk. És közben elszalasztjuk azt a bölcs jóságot és végtelen kreativitást mely rajtunk keresztül nyilatkozna meg, ha hagynánk. A kör itt bezárul. Ha kinyitnád, végezd a Munkát. És a mai bejegyzést is érdemes elolvasni. Kérdésekkel és válaszokkal.

„Ez akkor azt (is) jelenti, hogy nincs szükségünk arra, hogy megtervezzük a dolgainkat/jövőt? Nem értem pontosan ez esetben, hogy miként van az, amikor azt mondod: mindez nem egyenlő azzal, amikor "ölbe tett kézzel ülünk és várunk", hanem teszünk azért, hogy valami "legyen". Ha nem teszek, akkor is lesz valami, ami valószínűleg nem pont ugyanaz, mint ami akkor következne be, ha tettem volna (a dolgomat?). Viszont azzal, hogy teszek, éppen elkerülni igyekszem egy jövőbeli (szerintem) negatív dolog bekövetkezését, vagy pedig azért teszek, hogy a mostaninál jobb helyzetbe lavírozzam magam (pozitív várakozás). Tehát "tervezek", (gondolkodom,) értékelek/ítélkezek, azaz próbálom kitalálni, mi lesz ebben vagy abban az esetben...”

Akadozó Önmunkás

Kedves Akadozó, gyönyörűen leírtad az akadozást. Amíg azért teszel, mert azt gondolod, hogy a jelenlegi helyzet rossz, és neked kell jobbá tenni, addig ez ellenállás és küzdés. Ajánlom azoknak a gondolataidnak a felülvizsgálását, melyek a helyzet "rosszaságát" hitetik el veled. Amint ezeket a hiedelmeidet megvizsgáltad a négy kérdéssel és a megfordításokkal, akkor tisztán fogod látni, hogy a jelen helyzettel semmilyen probléma nincsen, egyszerűen csak van. És ilyenkor azon nyomban esélyed van meglátni a következő lépést: ilyenkor kapcsolatban vagy a valósággal, nem különülsz el tőle, átereszted magadon, és minden pillanatban "vezetve" vagy. Amikor rossznak gondolom és félek, beszűkülök, amikor megvizsgáltam, kitágulok, és rögtön meglátom az utat. És hangsúlyoznám, hogy nem te teszed meg a lépést, a lépés megtevődik általad, akár el bírod ezt képzelni, akár nem. Mindig attól féltek, hogy majd ölbe tett kézzel fogtok üldögélni, és semmit nem tenni. Ez pont fordítva van. Katie is rengetegszer mondja, hogy a szeretet tesz. Amikor nyitott az elméd és a szíved, akkor teszel, illetve általad tevődik az, amivel Te hozzáteszel az egészhez. Csak épp lehet, hogy ez nem úgy néz ki, mint ahogy Te azt elképzelted. Érthető ez valamennyire? Szeretettel, Andrea

Kedves Andrea!

Köszönöm a válaszodat. Lehet, hogy nem pontosan sikerült megfogalmaznom a kérdésemet, de a jelek szerint Juditét igen... :-)

Szóval az rendben van, hogy "az van, ami van" (a jelen, nem értékelem rossznak, vagy olyannak, amit nekem kellene jobbá tenni). Mi van azzal, ha úgy "látom", hogy a jövőben fog valami olyan történni, ami aggodalomra adhat okot, vagy éppen lehetőségem lesz majd a mostani (jó) helyzetet még jobbá tenni? Pl. ez vagy az a párt nyeri meg a választást, ezért ilyen vagy olyan változások várhatóak a politikai-gazdasági környezetben, vagy éppen új főnököt kapok, akiről valamilyen hírek terjengenek. Tehát nem arról van szó, hogy "ölbe tett kezekkel szándékozom ülni, és várni".

Hanem például a jövővel kapcsolatosan van-e valami "tennivaló"? Gondolok itt akár egy iskola elvégzésére, hogy később jobb állást kaphassak. Vagy mindez mindenképpen tőlünk "függetlenül" csinálódik, csak mi gondoljuk azt, hogy mi döntünk arról, hogy éppen bemegyünk-e az órára, levizsgázunk-e, változtatunk-e munkahelyet? Ha lenne "tennivalónk", akkor ahhoz nem lenne haszontalan a terv. (Az már egy további megvitatandó kérdés, hogy a "terveinkhez" mennyire ragaszkodunk, vagy engedjük, hogy spontán történések ezen változtassanak.)

Akadozó Önmunkás

Kedves Akadozó!

Először is, szerinted van olyan, hogy nem spontán történés? Azért, mert épp úgy történt, ahogy Te tervezted, teljesen biztos, hogy tiéd az „érdem”? Ha meg nem, akkor spontánul történt valami? Katie szokta feltenni azt a kérdést, hogy „Mindenért neked kell learatnod a babérokat?”

Nagyon bonyolult ez a kérdéskör. Ez megy a legjobban ellene annak, amit megtanítottak nekünk a világ működéséről. Azt tanultuk meg, hogy kutya kötelességünk nem elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek, kutya kötelességünk előre elképzelni a jövőnket, és „tudatosan” tenni azért, hogy az olyan legyen, amilyennek mi kitaláltuk. Ez az ember „dolga” a hagyományos felfogás szerint. Folyamatosan őrt állni, nehogy valami „rossz” történjen. Folyamatos készenlétben lenni, hogy megakadályozzuk azt, ami épp szeretne bekövetkezni. Azt tanították meg nekünk, hogy előre kell okosnak lennünk, mindig ki kell fundálnunk valamit. Mindez vezet a tudatunk teljes beszűküléséhez. Ahhoz a pacihoz szoktam hasonlítani ezt az állapotot, amelyiknek két oldalt a szemeinél letakarják a látóterét. Egy beszűkült tudatnak mekkora lehetőségei vannak észrevenni a pillanat által mindig tálcán kínált lehetőségeket? A beszűkült tudat félelem alapon működik, folytonos kivetítésben, állandó stresszben tartva a testet is.

Elcsépelt frázis, hogy a jövő nem létezik. Csak az elmémmel vagyok képes kivetíteni egy nem létező jövőt, és máris rosszul érzem magam. Erről szól a négy kérdés harmadik kérdésének egyik alkérdése: Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejedben, ha elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben, ha elhiszed az új főnökről terjengő, nem éppen pozitív híreket? Hogyan bánsz gondolatban a még nem ismert főnökkel, ha elhiszed a róla szóló történetet? Máris utálod, és máris menekülsz a cégtől. Esélyt sem adsz annak az embernek, hogy valami más derüljön ki róla, Te már „tudod”, hogy ő ilyen meg olyan. És máris tele van az elméd a jövő képeivel, melyek, természetüknél fogva, azon nyomban rossz érzéseket is generálnak testi szinten. Vagyis elveszíted a jelenedet, felülírod a jövő kivetítésével: gondolatban és érzelmileg is a jövőben élsz, illetve, pontosabban az elmédben, nem a valóságban. GONDOLAT--> ÉRZÉS-->CSELEKVÉS. Vagyis rögtön szövöd a terveket, hogyan biztosítsd be magadat, hogyan jöjj ki legjobban a dologból; stratégiák, menekülés, elvárások, erőlködés. Közben pedig elmegy melletted a létezés, mert megint a képzeletbeli jövőben járkáltál.

Azt is csak az elme ítéli meg, hogy egy helyzet rossz-e vagy jó. Automatikus vonzódásunk van a „jó” felé, hiszen ez testi szinten is jó érzést generál bennünk – ez a hétköznapi tudatszint boldogsága. Ezt szoktam úgy érzékeltetni, hogy mindenki próbálja kiválogatni a neki tetsző, „jó” dolgokat az életből: ezek jöhetnek bőséggel. Mint a legszebb cseresznyék a fán. A „rossz” dolgok viszont maradjanak olyan távol, amilyen távol csak lehet. Köszönöm, a hasadt, esetleg kukacos cseresznyékből nem kérek. Azokat egye meg más. Ezzel az élet, a létezés egy jó nagy részét eleve kizárom, és azt gondolom, hogy akkor ezek majd nem is fognak megjelenni az életemben. Ezek azonban ettől még megjelennek, és akkor jön a pánik, az élet, az emberek, és saját magam gyűlölete. Elkülönülés attól, ami éppen van. Erről szólnak az elmúlt két nap Katie idézetei is:

„Mindig tudom, hogy az út tiszta. És amikor orra esem valamiben, akkor jól kiélvezem azt az esést. Az elesés egyenlő a nem eleséssel. Felállni ugyanaz, mint nem lenni képesnek felállni. Az egyetlen mód, hogy megismerd a valóság útját az az, ha elkülönülés nélkül kapcsolódsz hozzá. Folyamatos szeretkezés, ahol a valóság az egyetlen szerető.”

„A valóság se nem jó, se nem rossz. Nagyobb a jónál és a rossznál. Nincs ellentéte, és nincs semmi, ami nem az, nincs semmi, ami nem olyan, mint az. A kettősség vége nem a világ vége: ez a szenvedés vége.” (Byron Katie)

Amíg pedig még nem vagyunk ezen a létezési szinten, addig nem vagyunk. Addig nyugodtan élvezzük a jövő befolyásolására irányuló késztetéseinket, csak tudjunk róla, hogy ezt tesszük. Aztán nézzük meg, hogyan is alakult az a „jövő”. És tegyük fel minél többször azt a kérdést, hogy „Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy a jövőnek úgy kell alakulnia, ahogy azt én képzelem?” Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy a jövőnek „jobbnak” kell lennie? Én sokkal nyugodtabb, békés, elfogadó, megengedő, nem minősítő, nem ítélkező. A következő történést kíváncsian váró, hogy megcsodálhassam, mit is hozott össze a valóság, és megtapasztaljam, hogyan vagyok ebben a valóságban benne, ha semmilyen ellenállás nincs bennem – és ez már az általad leírt „jövő”.

Emberként játsszuk ezt a meg kell mutatnom, ki vagyok én játékot. Azt tanultuk meg, hogy erről szól az élet. Azt tanultuk meg, hogy egyre „jobbnak”, többnek, műveltebbnek, tanultabbnak, megfelelőbbnek, „boldogabbnak” kell lennünk. Csak mindezt a kinti világban keressük. Azt senki nem mondta nekünk, hogy a valódi tanulást önmagunkon belül érdemes megvalósítanunk. Egész életünket az elme és a test iskolájában töltjük, valódi lényegünkre azonban nem ismerünk rá. Amíg ez így megy, addig marad a kinti játszmák fontossága. Amikor önmagamra ismerek, akkor összezuhan a jó és a rossz. Mert rádöbbenek, hogy senki vagyok, akinek nincs semmilyen hagyományos értelemben vett „tennivalója”. Azért születtem meg, hogy a senkiségemre ráébredjek, nem pedig azért, hogy „valakit” csináljak magamból. Senkiként pedig mindig minden „tennivalóm” és „tervem” ott van előttem, és nem azért választom őket, mert ezek egy jobb élethez vezetnek el engem, hanem mert most ez van, ez szeretne átfolyni rajtam.

Az emberi világ helyzeteiben, történéseiben ugyanúgy részt veszek, sőt sokkal kreatívabban. Mert nem a félelem, hanem a tenni kívánó szeretet működtet. Akár terveket is készítek, és nincs elvárásom azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a kimenetel; azért csinálom a dolgokat, mert élvezem őket. Élvezem a legföldhözragadtabb tevékenységet is. Nem azért járok újabb egyetemre, hogy akármilyen fokozatom és milliós állásom legyen, hanem mert érdekel, amit ott tanítanak. Másképp, szerintem, megette a fene az egészet. Reggel felkelek, csinálom a dolgomat, este lefekszem. Ha épp úgy gondolom, hogy erre vagy arra a pártra szavazok, akkor rá szavazok, és aztán kíváncsian várom, tényleg jobb lesz-e valami. Vagy nem úgy lesz-e a legjobb, ha látszólag „rosszabb” lesz, mert akkor még több ember ismerheti fel ennek az egész maskarázásnak a hiábavalóságát, és indulhat el önmaga felé? Nem kívül fog „jobbá” válni. Szerencsére. Mert akkor örökkön-örökké szundikálnánk.