Megadod Magadnak az Engedélyt?

"Inkább vágyjuk a tönkremenést, mint a változást,
Inkább rettegve halunk meg,
Mint hogy a pillanat keresztjére felmászva
Engedjük, hogy az illúzióink haljanak meg."
(W.H Auden)

A hang a fejedben te vagy?

Óriási pillanat, amikor először döbbensz rá, hogy a fejedben szüntelenül folyó kommentálás hangja hallható.

Abban a pillanatban választás előtt állsz. Egyszerűen elhiheted, amit ez a hang naphosszat mond neked. Vagy megfigyelheted ezt a hangot, és bármikor, amikor észreveszed, tarthatsz egy rövid – pár másodperces – szünetet, amiben elnyugszik ez a hang. Ezekben a pillanatokban megérezheted egy békés, csendes tudatállapot hangulatát. Ha csak egy ilyen tapasztalatot is szerzel, az emberi megtapasztalások egy érdekes aspektusa tárul fel előtted. 

Ez a hang az életünkben többnyire csak megjelenik és eltűnik, folyamatosan kommentálva az éppen zajló eseményeket, jelenségeket – az ént, másokat, a munkát, a családot, a világot. Ennek a hangnak minden szavát elhisszük, mert abban az alapvető (tév)hitben élünk, hogy ez a hang önmagában a mi igazi lényünk, énünk.

Tehát, te ez a hang vagy vajon? Ha igen, ha tényleg hiszed, hogy te a hang vagy, akkor ennek a hangnak a hatalmában vagy, bármit is mond. Ha a hang éppen azt közli, micsoda pocsék nap van, akkor minden valószínűség szerint pocsék napra számíthatsz. Ha a hang arról beszél, milyen dühös vagy a főnöködre akkor jó eséllyel igen kellemetlen érzéseket tapasztalsz a főnököddel kapcsolatban, amikor összefutsz vele.

Ha a hang tudomásodra hozza, hogy valami nincs rendben veled, például valahogyan hiányos,  elégtelen vagy nem megfelelő vagy, minden valószínűség szerint ezzel a hiedelemmel fogsz mozogni a világban. És ezután, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal az életedben, ez a hang, ami azt állítja rólad, hogy hiányos vagy, folyamatosan duruzsol tovább, bírál téged, és gyártja a feszültséget közted és mások között. Ha a hang azt állítja, hogy a múltad máshogyan történt, mint kellett volna, akkor valószínű, hogy tökéletlennek vagy egyenesen fájdalmasnak látod a múltadat. Ha a hang azt mondja neked, hogy a boldogságod valahol a jövőben található, nyilván azt fogod hinni, hogy valami hibádzik, valami hiányzik a jelen pillanatban. Így aztán bármi történik is éppen most, azzal szemben valamilyen fokú ellenállást tapasztalsz meg! A jelen pillanattal való szembenállás pedig arra biztat, hogy kitartóan keress a jövőben és folyamatosan abban a hitben élj, hogy a boldogság nincs itt, ebben a pillanatban. 

De mi van, ha a boldogság épp itt van, ebben a pillanatban is? Megadod magadnak az engedélyt arra, hogy ezt ma felfedezd?

Amikor először találkozol ezzel a fejbéli hanggal, választhatsz egy másik lehetőséget is. Megteheted, hogy észleled a hangot anélkül, hogy más gondolatokat adnál hozzá. Állj csak meg és vedd észre, hogy gondolkodsz.

Nézz rá közvetlenül az éppen most jelenlévő gondolatra és nézd addig, amíg magától elnyugszik. Ahogy elnyugszik, te csak pihenj meg ott, abban a gondolat nélküli tágasságban.  Pár pillanatra legyél éber és légy jelen ebben a történet nélküli pillanatban.

Új lehetőséghez nyílik így út számodra.  Nem kell elhinned, hogy te ez a hang vagy. Lehetővé válik, hogy egyszerűen annak észleld, ami: egy hang, egy betanult gondolati körökből álló hurokrendszer, ami egész életedben működött, és azt mondta neked, legyen pocsék napod, légy mérges a főnöködre és folyton állj ellen annak, ami éppen történik. Ha nyitott vagy erre az új lehetőségre, akkor egyszerűen csak kezdd el észrevenni, ha egy nézőpontot elkezdesz hangsúlyozni. Pihenj meg nézőpontok nélkül egy rövid pillanatra. Maradj éber és légy a jelen pillanat tudatában a történeted nélkül. Tedd ezt meg napjában többször, amikor csak lehet. Ahogy ezt egyre többször megtapasztalod, a pillanat magától egyre hosszabb és hosszabb lesz. Megszereted majd ezt a csendes elmében való pihenést. A csendben olyan nagy békesség van. Olyan békesség, amilyet semmilyen gondolat nem adhat, főként hogy a felbukkanó gondolatok sokszor épp azt emelik ki, hogy a dolgok mennyire nem úgy vannak, ahogyan lenniük kéne. A szenvedést az okozza, ha hiszel a folyamatos kommentálásnak. Többé nem kell ennek kiszolgáltatnod magad.

Ahogy nap közben röviden megpihensz a jelen pillanatban, vedd észre, mi történik a testedben. Hozd a figyelmedet a testedben lévő eleven tágasságba. Ott pihenjen meg a figyelmed. Ha a történetedből kihangsúlyozol gondolatokat, érzelmi hullámokat keltesz a mellkasodban és a gyomrodban. Felbukkanhat szorongás, feszültség, stressz, szomorúság, harag és más érzések. Amikor történet nélkül pihensz meg pár pillanatra, ezeket az érzéseket közvetlenül érzékeled, anélkül, hogy elemeznéd vagy értelmeznéd őket. Még azt az értelmezést se add hozzájuk, hogy „félelem” vagy „harag”. Hagyd, hogy az energia név nélkül jelenjen meg és csillapodjon el a maga természetes módján, történet nélkül. Ezzel lehetővé válik ezeknek az érzelmeknek, hogy jöjjenek és menjenek, anélkül, hogy a fejedben lévő történetek megakasztanák őket.

Gyerekként nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell érezni az érzéseket. Csak gondolkodni tanítottak, arra, hogyan kell átgondolni mindent, és újra meg újra csak gondolkodni.  Vedd észre, hogy a folytonos gondolkodás nem eredményez megengedést és megértést. Nem segít téged mély megértéshez és gyógyuláshoz. Csak ahhoz vezet, amihez eddig is vezetett: még több gondolkodáshoz. Ez a gondolkodás csak egy sor emlék. Hát nem furcsa, hogy mindig csak ez a jelen pillanat létezik, a hangot pedig csak a múltban vájkálás és a jövőben kutatás érdekli? Ez a hang vagy te? Egy sor gondolat vagy csupán?

Tartsd meg a gondolkodást a gyakorlati kérdések számára, mint például arra, hogyan végezd a munkád, írd össze a bevásárló listát, tanulj valami újat, olvass el egy könyvet és beszélgess a barátoddal.

Ha a fejbéli hang újra elkezd kritizálni, bírálni, hibáztatni, panaszkodni, megint kiteszi a boldogságot a jövőbe és feltépi a múlt sebeit, csak vedd észre és lépj vissza a nyugalom állapotába, tarts pihenőt. Ezek a gondolatok meg fognak jelenni. Ne vedd különösebben magadra őket, amikor jönnek. Hagyd őket olyannak lenni, amilyenek. Ne akard megváltoztatni őket, ne adj szavakat hozzájuk, ne próbáld elemezni őket. Te csak térj vissza a nap folyamán újra meg újra a rövid pillanatnyi pihenők adta nyugalomhoz és örömhöz.

Amikor így, a nap során igen gyakran megpihensz a történetek nélkül (annyiszor, ahányszor csak eszedbe jut), és közvetlenül érzékeled az érzeteket, könnyebb lesz egyszerűen létezni. Könnyebb lesz élvezetesnek érezni a csendet és élvezetesnek érezni a jelen pillanatot, úgy, ahogy éppen van.

Engedd magadhoz ezt a gyógyulást. Ez valódi átalakulás. Olyan seben gyógyulnak be ettől, amik éveken át újra meg újra felszakadtak, olyan történetek, amiket újra meg újra, ismételten lejátszottál a fejedben.

Az élet elkezd egyre erőfeszítés-mentesebbnek tűnni. Ha ilyen módon pihensz bele a jelen pillanatba, minden képzeletet felülmúló mélységű szabadságra találsz. Valóban belelazulsz abba, ami van, bármibe, ami éppen történik. Ez a valódi elfogadás. Az emberileg lehetséges legmélyebb meghajlás a valóság előtt. A fejedben lévő hang, ha észreveszed, nem igazán híve a meghajlásnak és elfogadásnak. A panaszkodásnak, hibáztatásnak, kritizálásnak, önvádnak a híve és annak, hogy mindig neki legyen igaza. Add meg magadnak a pihenőt a mai napon, amilyen gyakran csak lehet. Vedd észre a történetet, lazíts pár pillanatig és érezd az érzéseket közvetlen módon. Csak legyél, élvezd az életedet ebben a pillanatban, úgy, ahogyan van.

(Scott Kiloby cikke nyomán)

Scott Kiloby összesbejegyzés és videó összegyűjtve itt.

Ha szeretnéd megtanulni, hogyan is tudsz átlátni azokon a történeteken, melyeket a hang ismételget a fejedben, szeretettel várlak a Radikális Önvizsgálati Módszerek két Alaptanfolyamán:

KI VAGY A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL – 2 NAPOS, KISCSOPORTOS, SZEMÉLYES MUNKÁS, GYAKORLATI TRÉNING BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN. BUDAPEST, 2013. MÁJUS 31-JÚNIUS 1.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ: AKTUÁLIS TRÉNINGEK

ÖNSZERETET/ÖNÉRTÉKELÉS TRÉNING SCOTT KILOBY ÉLŐ ÖNVIZSGÁLATAI ALAPJÁN. BUDAPEST, JÚNIUS 7-8.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ:AKTUÁLIS TRÉNINGEK (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

Egy Haldokló Önvizsgálata: „A Testem Romokban”

„Az emberek többsége lemarad a saját haláláról. És lemarad a saját életéről is.” (Byron Katie)

Ma egy hosszabb önvizsgálatot ajánlok figyelmedbe, Katie blogjáról fordítottam. Kérlek, szánd rá az időt; érdemes. Ne a jól-tudom elméddel olvasd, próbálj meg mindent elfelejteni az olvasás közben, amit bármikor is „tudtál” az életről, halálról, szenvedésről, fájdalomról, betegségről. Figyeld meg, mennyire nehéz is tud ez lenni, mennyire akarunk ragaszkodni a bejáratott úthoz: a háborúskodáshoz, az ellenálláshoz, és a kontroll illúziójához. És engedd meg magadnak, akár csak pillanatokra azt a felfedezést, hogy: Ki lennél a folytonos küzdés, irányítás, ellenállás, háborúskodás nélkül?

Fizikai fájdalomban, a halál ajtajában, egy énekes rátalál valódi Hangjára.

Katie: Szervusz, Édesem! Mi a nagy helyzet?

Vanessa: Nos, a testem romokban van.

Katie: Romokban van a tested. Értem. Hadd halljuk, mit írtál.

Vanessa: Elszomorít a testem, mert annyira megnehezíti az életemet. Hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében. Azt akarom, hogy a testem megszabadítsa magát a ráktól. A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet. Nem kéne fojtogatnia többé. Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon, és lehetőséget adjon arra, hogy újra normálisan táplálkozhassam. A testem nagyon legyengült, kimerült, sokat szenvedett, elképesztő munkát végez, nagyon keményen próbálozik megszabadítania magát a ráktól, és csodásan tanít arra, hogyan is adjam fel a kontrollt. Soha többé nem akarok hányni, gyenge és lepusztult lenni, és soha többé nem akarok újra szenvedni.

Katie: Köszönöm, Édesem. Kezdjük újra a tetején.

Vanessa: Elszomorít a testem, mert annyira megnehezíti az életemet.

Katie: Hogyan reagálsz, amikor elhiszed a gondolatot, hogy „A testem annyira megnehezíti az életemet”?

Vanessa: Hát, áldozatnak érzem magam. Aki nem tudja, meddig bírja még. És ez nem igazán segít az állapotomon.

Katie: Milyen érzés azt a gondolatot elhinni, hogy „Áldozat vagyok”?

Vanessa: Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Teljesen összetört. Összenyomott.

Katie: Fordítsd meg azt, hogy „A testem annyira megnehezíti az életemet”. Úgy, hogy a „testem” helyére tedd azt, hogy „a gondolkodásom”.

Vanessa: A gondolkodásom nehezíti meg az életemet.

Katie: Melyik fájdalmasabb vagy frusztrálóbb?

Vanessa: Hát, a testem.

Katie: És ugye szedsz fájdalomcsillapítót?

Vanessa: Igen, de nem is a fájdalom a legrosszabb, hanem, hogy szinte folyamatosan hányingerem van.

Katie: Minden fizikai fájdalom az elme kivetítése. De nem sokra megyünk ezzel a tudással, amikor fájunk.

Vanessa: Már többször elvégeztem ezt az önvizsgálatot a gondolataimra fordítva is, mégsem történt semmi változás.

Katie: Igen. A fizikai fájdalom, bármennyire is kivetítés, akkor is fájdalom. Olvasd, kérlek, a következő állításodat.

Vanessa: Elszomorít, hogy a testem hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében. Ez nagyon hasonlít az előzőhöz. Ne menjek tovább a kettes pontra?

Katie: Nem. Fordítsd át a „gondolkodásomra”.

Vanessa: Elszomorít a gondolkodásom, mert hányingert, émelygést és fájdalmat okoz nekem az idő nagy részében.

Katie: Ez is igaz?

Vanessa: Igen.

Katie: Jó. Akkor azzal fogunk dolgozni, nos, amivel dolgozni tudunk. Az orvosok képesek mit kezdeni a fájdalommal. Csak tőled függ. Szedhetnél be annyi gyógyszert, hogy ne legyen fájdalmad, de nem teszed. Miért?

Vanessa: Hát, szedem is a fájdalomcsillapítót.

Katie: Hallom, amit mondasz.

Vanessa: És az orvos a hányingeremre is adott gyógyszert, csak az nem működik rendesen.

Katie: Bevehetnél annyi gyógyszert, hogy az elmédből semmi nem marad, és akkor hol van a fájdalom?

Vanessa: Igen. Hogy hol is vagyok akkor én?

Katie: Akkor az „én”-ből semmi nem marad. Ha nincs történet, nincs világ.

Vanessa: Igen.

Katie: Vagyis a világodat próbálod megmenteni.

Vanessa: Igen, értem.

Katie: Akkor dolgozzunk azzal a világgal, melyet védelmezel. Mert rengeteg fizikai fájdalmat tapasztalsz, miközben az általad érzékelt világot védelmezed.

Vanessa: Igaz.

Katie: Nézzük a következő állítást.

Vanessa: Azt akarom, hogy a testem szabadítsa meg magát a ráktól.

Katie: Hallak. És tényleg ez az, amit akarsz?

Vanessa: Nem, amit valójában akarok, az az igazi szabadság.

Katie: Az igazi szabadság az elmével való azonosulás megszűnése. Beveszed a tablettáidat, és máris megszabadultál az elmétől. Amikor a test megszűnik működni, akkor az elme képtelen továbbra is testként azonosulni. Mindenki megszabadul. Előbb vagy utóbb. Tehát, akkor szabadítsuk meg magunkat az elmével való azonosulástól. Az elme kizárólag önmagával áll harcban. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy az egyik oldalon van a rettegő elme, az ijedt kisgyerek, a jól-tudom elme. „Annyira félek! Annyira félek! Rákos vagyok. Ez borzasztó. Tudom, hogy az. Beteg vagyok, és meg fogok halni. Tudom. Tudom.” A másik oldalon pedig az a nem-tudom elme van, mely nyugodt, és csendes, és bölcs. Ez az elme nem mozdul. A saját bölcsességében pihen. És amikor közéjük állítod a négy kérdést, akkor hidat képzel a riadt elmének, hogy átkeljen a nyugodt, bölcs oldalra.

A kérdések segítségével a riadt elme képes megnyílni annyira, hogy megengedje a „másik” elmének, az „ellenpólusnak” hogy ő válaszoljon. Végül pedig ez a pólus elkezd megbízni abban a pólusban; hiszen minden elme – ők valójában nincsenek elkülönülve, szétválasztva. Még a négy kérdés is az elméből született. Így aztán, végül az elme megpihenhet önmagában; az önmagával folytatott háborúja véget ért. És ez a háború vége minden szinten. Amikor már itt nem háborúzik, akkor ott sem fog – legyen az a testtel, a rákkal, vagy bárkivel folytatott háború. Amikor felfogjuk, hogy meg fogunk halni, amikor tényleg ráébredünk erre, abban a pillanatban felismerjük, hogy nem mi irányítunk. És akkor már csak nézelődünk. Nézegtjük a valóság gyönyörűséges útját. És szeretjük. És nem maradunk le a saját halálunkról. Nézzük a következő állítást.

Vanessa: A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet.

Katie: A tested kifacsarja belőled az életet – igaz ez?

Vanessa: Nem igazán. Csak sosem tudok igazán mélyet lélegezni, ennyi.

Katie: Vagyis ennyire vagy képes életet facsarni magadba – azzal a lélegzettel, amire épp képes vagy.

Vanessa: Igen.

Katie: Kíváncsi lennék, hogy a ráknak van-e bármilyen problémája ezzel. Kíváncsi lennék, úgy látja-e a dolgot, mint te? Elképzelhető, hogy a rák nem ennyire goromba. Tán csak a dolgát végzi. Te belélegzel, ő pedig teszi, amit tesz. A ráknak is joga van az élethez. Egyenlő jogok. És mit mondanak az orvosok?

Vanessa: Azt, hogy ez a rákfajta gyógyíthatatlan.

Katie: Hát akkor, keress, kérlek, három csodálatos dolgot, mely a rákod gyógyíthatatlanságából fakad.

Vanessa: Először is, ők sem tudhatják biztosan. Másodikként…

Katie: Így nem kell kemoterápiáztatnod magad.

Vanessa: Igen.

Katie: És ez jó dolog.

Vanessa: Igen, mert a kemoterápia teljesen kikészítene, folytosan gyengítene, még több hányinger, még nyomorúságosabban érezném magam.

Katie: Alapvetően ők mondták, hogy nem is segítene rajtad.

Vanessa: Igen, csupán egy kicsit meghosszabbíthatná az életemet.

Katie: Vagyis akkor nincs kemoterápia, és ez csodálatos.

Vanessa: A második az lehet… hogy így folyamatosan elengedhetem a kontrollt. Mert alapból kontroll-őrült vagyok. Egész életemben az voltam. Totálisan. Így tehát ez egy hihetetlen ajándék számomra. És erre lépésenként ébredek rá. Igen.

Katie: Kontroll nélküli élet. Nem minden embernek adatik meg ez a kiváltság. Így aztán valóban élhetsz még az életed során.

Vanessa: Igen. Az egyetlen bibi, hogy még nem vagyok teljesen kibékülve ezzel a hányingerrel.

Katie: Tehát itt még harcolsz a valósággal.

Vanessa: Igen.

Katie: És amikor olyan erős hányingered van, milyen gondolatok fordulnak meg a fejedben? Már épp a hányás szélén vagy, éget, fáj, képtelen vagy tovább visszatartani. Milyen gondolataid vannak ekkor?

Vanessa: Nos, ilyeneket gondolok, hogy „Szegény én, meddig fog ez még tartani? Istenem, add, hogy vége legyen!”

Katie: És hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezeket a gondolatokat? – „Mért én, szegény én?”

Vanessa: Hát, megint csak az áldozati reakció. A szegény szenvedő. A szerencsétlen bűnös.

Katie: Ezt a szerepet játszod el benne.

Vanessa: Igen.

Katie: Ki lennél a „Szegény én” gondolata nélkül?

Vanessa: Egyszerűen csak hálás lennék.

Katie: Megtapasztaló.

Vanessa: Igen. Minden történéssel ott lennék, egészen átélném. Igen, ezt szeretném. Ott lenni minden pillanatomban, mindenben, ami történik, megélni a teljességében.

Katie [a közönséghez]: Arra kérlek benneteket, hogy gyertek el velünk oda, ahova most megyünk Vanessával.

[Vanessához] Édesem, csukd be a szemedet, kérlek, és menj el arra a helyre, ahol nagyon-nagyon beteg vagy. Úgy érzed, mindjárt hányni fogsz, rettentően émelyegsz. Megvan? Most pedig nézd meg, megtalálod-e magadban azt a helyet, mely nem foglalkozik mindezzel. Azt a helyet, melyet ez a legkevésbé sem zavarja. Ez a hely mindannyiunkban ott van. Nézd meg, rátalálsz-e. Arra a részedre, mely érintetlen, bármi történjék is. A részre, mely csak figyel. Menj vissza a legutóbbi helyzetbe, amikor nagy fájdalmaid voltak, és keresd meg ezt a helyet magadban. Megtaláltad?

Vanessa: Azt hiszem.

Katie: Maradj még ott vele. Ez az a rész, mely tanúként csupán figyel, bármekkora fájdalmaid legyenek is. [Hosszú szünet.] Jó. Ez az a hely, mely magasról tesz a kontrollra. Csodásan tárgyilagos. Nincs összezavarodva.

[A közönséghez] Sikerült megtalálnotok ezt a helyet? Csodás itt megpihenni. Azon a helyen, melyet nem érdekel a kontroll. Mely annyira tárgyilagos és tiszta.

[Vanessához] Olvasd el még egyszer, Aranyos.

Vanessa: A testemnek nem kéne kifacsarnia belőlem az életet – ez volt az.

Katie: A gondolkodásomnak…

Vanessa: A gondolkodásomnak nem kéne kifacsarnia belőlem az életet.

Katie: És van még egy megfordítás.

Vanessa: Nekem nem kéne kifacsarnom a testemből az életet.

Katie: Ezt hogyan csinálod?

Vanessa: Hát, úgy, hogy én akarok irányítani, kontrollálni.

Katie: Ebben pedig képtelenség megpihenni.

Vanessa: És úgy, hogy azt gondolom, abba kéne maradnia ennek az egésznek.

Katie: Reménytelen. És ez nem azt jelenti, hogy nem fog!

Vanessa: Igen.

Katie: A testednek megvan a saját élete. Az orvosokon túl, a kontrollálási vágyadon túl. „A ráknak nem kéne kifacsarnia belőlem az életet” – fordítsd meg: „A ráknak ki kéne…”

Vanessa: Igen. A ráknak ki kéne facsarnia belőlem az életet.

Katie: A kontrollal teli életet…

Vanessa: Igen. Pont ezért kaptam. Pont erre volt szükségem, mert annyira harapósan irányítós voltam.

Katie: Igen, mintha te vezényelnéd a műsort. Nézzük a következő állítást!

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon, és lehetőséget adjon arra, hogy újra normálisan táplálkozhassam. [Nevet.]

Katie: Hát, ez a gondolat aztán tényleg kontroll-mentes!

Vanessa: Igen. Reménytelen.

Katie: Reménytelen. Olvasd el újra az első részét.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon.

Katie: „A tested nem egészséges” – igaz ez?

Vanessa: Nem.

Katie: Tökéletesen egészséges ahhoz, hogy te legyél.

Vanessa: Igen.

Katie: Ez a test nem elég egészséges ahhoz, hogy ő vagy ő, vagy ő, vagy ő legyen. De tökéletesen egészséges ahhoz, hogy a te tested legyen. Jelenleg ez a tökéletes egészség számodra. Nem ennyire egészséges vagy annyira egészséges: csak tökéletesen egészséges. Ez a valóság útja, ez az, ami épp van. Ha valaki megkérdezi, „Egészséges vagy?”, akkor azt tudod mondani, „Tökéletesen egészséges vagyok, hogy saját magam legyek.” Nem sok ember képes ezt megérteni. Az ő álmuk arról szól, hogy egy másik test lehessenek. Ezért aztán, amikor a testük nem illeszkedik a fejükben élő álomtest képéhez, akkor az elméjük elkezdi támadni a valóság szépségét.

Vanessa: Ebben aztán bőven van tapasztalatom. És azt veszem észre a kis folyamatomban, hogy valahogy kezd eltűnedezni ez a másik testnek lenni akarás. A bármi más akarása.

Katie: Az emberek többsége lemarad a saját haláláról. És lemarad a saját életéről is. Fordítsd meg, amit írtál, kérlek.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a gondolkozásom váljon egészségessé. Igen.

Katie: Úgy olvasd fel, ahogy eredetileg szólt.

Vanessa: Arra van szükségem, hogy a testem egészségessé váljon.

Katie: Nincs arra szükségem…

Vanessa: Nincs arra szükségem, hogy a testem egészségessé váljon. Igen.

Katie: Érezd is át! Érezd az ezzel járó izgatottságot! Ez a feltétel nélküli szeretet. Beteg vagy egészséges, ugyanúgy szereted. És légy annyira gyengéd magadhoz, amennyire csak tudsz. És kövesd az orvos utasításait, amikor helyesnek érzed számodra. És legyen csodálatos életed, a halálod megfigyelése közben. Most pedig nézzük meg a halált. „Meg fogsz halni” – miként lehetséges is ez?

Vanessa: Nem hiszem azt, hogy meg fogok halni. Az lehetetlen.

Katie: Mesélj erről egy kicsit. Miért is van az, hogy nem fogsz meghalni?

Vanessa: Mert az élet nem „hal-ható”. Vagyis, csak akkor félek a haláltól, ha a testemmel azonosulok.

Katie: Mi történik a testtel?

Vanessa: Csak szépen eltűnik.

Katie: Talán valami többet tesz ennél. Lehet, hogy ha már nincs test-azonosultság, akkor az elme a test elhagyása után ugyanúgy folytatja. A testem pedig éltető táptalajává válhat például ennek a csodás virágnak, vagyis tovább él.

Vanessa: Igen.

Katie: Vagy akár felhő, eső, vagy tűz válhatik belőle.

Vanessa: Igen, újrahasznosul.

Katie: Elme-mentesen. Ami van, az van. És azonosulás nélkül az elme nem tud létezni. Nézzük a következő állítást!

Vanessa: Ötös pont? A testem legyengült, kimerült, sokat szenvedett…

Katie: És még továbbra is szenvedni fog? Nézzük már meg jövő időben!

Vanessa: Rendben.

Katie: „Még sokáig fogok szenvedni.” Amikor épp nagyon rosszul vagy, émelyegsz, fájdalmaid vannak, mi történik, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy „Még sokáig fogok szenvedni”?

Vanessa: Akkor megint ez az áldozati pozíció, önsajnálat jön, és azt érzem, nem bírom tovább.

Katie: Értem. És hogyan reagálsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy „Nem bírom tovább a fájdalmat”?

Vanessa: Nem vagyok ott, nem vagyok jelen a fájdalmammal, magammal.

Katie: Ez a háború.

Vanessa: Azt akarom, hogy másképp legyen, tehát az. Háború.

Katie: „Nem bírom tovább.” Csukd be a szemed, és keresd meg azt a helyet, mely szemtanú. [Hosszú szünet és csend.] Igen. Csodás ajándék megbarátkozni ezzel a hellyel, mely nem akar kontrollálni. Ennek több életteteret biztosítani. „Még sokáig fogok szenvedni” – ki lennél e gondolat nélkül, miközben épp szenvedsz, hányingered és erős fájdalmaid vannak?

Vanessa: Nem vetíteném ki a jövőbe, nem raknám rá a jövő koncepcióját. Csak itt és most vele lennék.

Katie: “Nem bírom tovább” – fordítsd meg!

Vanessa: Bírom. Már eddig is megtettem. Igen.

Katie: Igen, bírod. És ebben segítenek a fájdalomcsillapítóid és a gyógyszereid. És van olyan gyógyszer is, mely ki fog vinni ebből. De amíg még itt vagy, addig inkább menjünk befelé.

Vanessa: Igen.

Katie: Nézzük a következő állítást!

Vanessa: A testem legyengült.

Katie: „Erősebb testre van szükséged?” Mihez?

Vanessa: Nos, ebben a pillanatban jövök rá, hogy nincs szükségem rá. Igen. Elképesztő meglátni, hogyan is zajlott már eddig is ez az egész. Egyszerűen mindenki támogat. Felemelő. És a kontroll is folyamatosan engedődik el. Igen.

Katie: Ez valóban csodálatos! Olvasd fel még egyszer!

Vanessa: A testem teljesen legyengült.

Katie: Csodás felismerni, hogy sosincs szükséged több erőre, mint amennyid van, és meglátni, mennyi fantasztikus barát van veled.

Vanessa: Igen, valóban nem semmi felfedezés! Főleg, hogy mindig azt hittem, hogy nem adok eleget ahhoz, hogy ilyen barátaim legyenek.

Katie: Milyen jó kis vicc lett ebből a gondolatból!

Vanessa: Abszolút!

Katie: Nézzük a következő állítást!

Vanessa: A testem kimerült.

Katie: És mihez lenne szükséged több energiára?

Vanessa: Időnként jó lenne, ha újra tudnék énekelni.

Katie: „Nem tudsz énekelni” – igaz ez?

Vanessa: Nem teljesen igaz.

Katie: Hmm. Soha nem is lesz igaz. De az éneklésed… [A közönséghez] Ez a nő operaénekes. [Vanessához.] …az éneklésed sosem lesz elég jó számodra, épp úgy, ahogy sosem volt elég jó számodra egész életedben.

Vanessa [nevetve]: Óóóó, Katie, igen…

Katie: És ki tudja? Lehet, hogy az az utolsó dal, mely kijön a torkodból…

Vanessa: Az utolsó… A hattyúdalom.

Katie: …lehet, hogy az tetszeni fog.

Vanessa: Mindig is azt hittem, hogy talán majd a legutolsó előtt végre tetszeni fog. Valahogy. És az utóbbi időben, amikor énekeltem, azt éreztem, hogy változik bennem valami. Hogy már ezzel kapcsolatban is kevesebb a kontroll. Igen.

Katie: Ez csodálatos, Édesem! Tudod, az a legfontosabb, hogy te szeresd a dalodat. Én pedig azt imádom, hogy már kezded szeretni. Nézzük a következőt!

Vanessa: A testem elképesztő munkát végez.

Katie: Fordítsd meg!

Vanessa: Én végzek elképesztő munkát. Igen.

Katie: Igen. Az önszeretet munkáját végzed. A következő?

Vanessa: A testem keményen próbálkozik megszabadítani magát a ráktól.

Katie: Az elmém…

Vanessa: Az elmém keményen próbálkozik megszabadítania magát az öngyűlölet rákjától.

Katie: És a kontroll illúziójától.

Vanessa: Óóóó, igen!

Katie: A következő állítás?

Vanessa: Ez már a hatos pont. Soha többé nem akarok hányni, gyenge és lepusztult lenni, és soha többé nem akarok újra szenvedni.

Katie: Hajlandó vagyok…

Vanessa: Hajlandó vagyok újra hányni, gyenge és lepusztult lenni, és újra szenvedni.

Katie: Igen. Hogy megnézhesd, mennyi kontroll vágyad maradt még. Hogy felfedezhesd, ha bármilyen kicsi, önmagát áldozatnak vélő részecske maradt-e. Mert a fájdalom erről szól: az áldozatról. Alig várom már…

Vanessa: Alig várom már, hogy újra hányjak, gyenge és lepusztult legyek, és újra szenvedjek.

Katie: Igen. Hogy megvizsgálhasd, maradt-e az áldozatból bármi is. Édesem, így ülve, bármilyen ceremonialitás nélkül, énekelnél nekünk egy dalt? [A közönség tapsol.]

Vanessa: Megpróbálhatom.

Katie: És kérlek, ne próbáld gyönyörűen csinálni.

Vanessa: Jó.

Katie: Kövesd el az összes hibát, melyekre csak képes vagy. Régi barátok vagyunk, jártunk már itt együtt. És kérlek, csináld rosszul.

[Vanessa elénekel egy Dvořák áriát. A közönség tapsviharban tör ki.]

Egy korábbi videós bejegyzés a témában: A Betegség, Mint Esély

http://www.onmunka.blogspot.hu/2011/12/betegseg-mint-esely.html

Várlak szeretettel az ÖnMunka tanfolyamokon, melyek mostanra egy rendszert alkotnak. Mindegyiknek megvan a helye, szerepe az öngyógyulásunkban. Hálás vagyok, ha találkozhatom Veled is

Valami Baj Van Velem

Nos, a tegnapi alvilági hiedelemkupacból ez a díszpéldány lett a nyertes: „Valami baj van velem.” Egyik legalapvetőbb hiedelmünk ez, sokaknál az egyik legerőteljesebb, ez adja identitásuk alapját, ezért is választottam ma ennek a hiedelemnek a megvizsgálását a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal.

         Azt látom, hogy annyira beépült kultúránkba, civilizációnkba, minden pórusunkba ez a hiedelem, hogy már szinte büszkék vagyunk rá. Az egész olyan modern sikké vált, észrevetted? Szeretjük magunkat ostorozni és a földbe döngölni valamilyen furcsa okból kifolyólag. Hogy miért is? Te miért? Mire jó ez neked? Mindjárt elmondom a legtipikusabb motivációinkat, de azt szeretném, hogy először te próbálj rájönni önállóan. Ehhez csukd be a szemedet, és tedd fel magadnak azt a kérdést: „Mitől félek, mi történne, ha soha többé nem tudnám elhinni, hogy valami baj van velem?”

         Figyelj rá, hogy félelmet keresel! Miért tartod ezt a hiedelmet? Milyen hasznod származik belőle? Mitől véd meg, mire „motivál” az, ha elhiszed, hogy valami baj van veled? Elég trükkös ez a kérdés, elsőre nem is szokta az elme felfogni, jól összezavarodik. Tedd fel még egyszer a kérdést: „Mitől félek, mi történne, ha soha többé nem tudnám elhinni, hogy valami baj van velem?” Nos, mit találtál? Írd le, kérlek, mire bukkantál magadban.

         Nagyon jellemző, hogy ezt a hiedelmet azért „tartjuk” – teljesen ártatlanul és tudattalanul -, mert:

1. Azt gondoljuk, ez sarkall minket arra, hogy jobbak legyünk. Vagyis, ha nem lenne, akkor esetleg nem akarnánk jobbá válni.

2. Ezzel próbáljuk magunkra vonni mások figyelmét – mindegy hogyan, de foglalkozzanak velünk, különben vége a világnak.

3. Így kívánunk valahová tartozni, hisz szinte mindenkinek van valami baja magával, így máris megvan a közös téma. Ergó, nem kell egyedül lennünk.

Olyan trükkösen működik az elménk, hogy minden félelmet azért tart, hogy egy még mélyebben fekvő félelmet takargasson vele. A Munkával mindez visszabontható: szembenézhetsz az összes tudatos és most még tudattalan félelmeddel, és végre megtalálhatod azt, amit mindig is kerestél. A valódi szabadságot. Katie szokásos lényegretörő stílusában így fogalmazta ezt meg:

„Igazából egyáltalán nem az izgat minket, hogy élünk-e vagy meghalunk. Egyetlen dolgot szeretnénk: megállítani ezt az elmét. Tapasztalatom szerint pedig az elme nem fog megállni – azt azonban megtehetjük, hogy megértéssel fordulunk felé, és akkor szabadok lehetünk.”

Ezek után nézzük a mai hiedelmünket részletesen: „Valami baj van velem.”

(Szokás szerint ajánlom a csukott szemeket. Emlékszel, a Munka meditáció. Végre megismerkedsz saját magaddal.)

1. Igaz az, hogy „Valami baj van velem?”

Igen/nem/nem tudom. (Nincs magyarázkodás, védekezés, bizonyítékkeresés.)

2. Teljesen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy „Valami baj van velem?” Igen/nem/nem tudom.

3. Mi zajlik bennem, hogyan reagálok, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy „Valami baj van velem?” Becsukott szemmel utazgass magadban ezzel a kérdéssel.

Mit érzel? Hol érzed a testedben? Hogyan bánsz magaddal, miket gondolsz magadról, szereted ilyenkor magadat? Hogyan tekintesz másokra, ha elhiszed ezt a gondolatot? Mire nem vagy képes, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben? Ez a gondolat feszültséget okoz benned vagy békességet? Milyen menekülési útvonalat választasz, hogy enyhítsd a feszültséget? (Hűtő, pohár, cigi, nasi, távirányító, lövöldözős játék, meditáció, egy jó kis futás, agyalás, panaszkodás, stb.)

Mikor jutott életedben először eszedbe az a gondolat, hogy valami baj veled?

4. Csukd be a szemed, és tedd fel magadnak a kérdést: Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy ”Valami baj van velem?”

Csak szemléld magad kívülről, ahogy éled az életedet, és nem tudod elhinni ezt a gondolatot, vagy nincs ott a fejedben. Milyen az életed a gondolat nélkül?

Nézzük a Megfordításokat:

Az eredeti állítás: „Valami baj van velem.”

+ Ellentétére fordítás: „Valami rendben van velem.”

Kérlek, keresd meg a szokásos három konkrét példát az életedből, amikor az eredeti gondolat ellentéte az igaz. Ha nagyon mély identitásod, hogy valami baj van veled, akkor először nehezen hagyja magát az elme; ilyenkor nagyon pici dolgokkal kezdd. Mi az a nagyon pici dolog, ami rendben van veled? Még, még, még, minél több példát találsz, annál jobb. Van ez a gondolat annyira igaz, mint az eredeti?

+ A gondolataimra/gondolkozásomra fordítás: „A magammal kapcsolatos gondolataimmal van valami baj.”

Soha semmilyen más bajod nincsen, mint hogy elhiszed a saját magaddal kapcsolatos gondolataidat. Csak összehasonlítás, viszonyítás alapján tudod azt elhinni, hogy veled bármi baj lenne. Csak egy „rendben levőbbhöz”, egy „jobbhoz” képest tud valami baj lenni veled. Ez a Jól-tudom elme trükkös túlélési stratégiája, erről is sokat írtam már. Ha gondolod, frissítsd fel. (Lásd a Hogyan csípjem nyakon című bejegyzést.)

Még egy Katie idézet ide kívánkozik:

„Azt gondolod, valami nincs rendben veled. És azt gondolod, más emberek is azt gondolják, hogy valami nincs rendben veled, mivel te ezt gondolod. Vagyis az elfogadásuk hajszolásával azt akarod elérni, hogy ne gondolják tovább azt rólad, amit te gondolsz magadról. Tehát a legrosszabb, ami történhet az, hogy ők is olyanok, amilyen te vagy! Az ő dolguk, hogy azt gondolják, amit te már úgyis gondolsz, mindaddig, amíg meg nem kérdőjelezed. És amikor így teszel, a hasadat fogod majd a nevetéstől az igazság láttán. És ha te nevetsz, ők is nevetnek majd. Éppen ezért olyan jó móka, ha szembenézel a saját gondolkozási rendszereddel.” (Byron Katie)