2012. szeptember 27., csütörtök

Te Mit Látsz? - Az Objektivitás Botránya




A mai bejegyzés választ ad arra, miből fakad a kapcsolatainkban és a világban létező összes konfliktusunk. A konfliktusainkat okozó, mélyen gyökerező hiedelmeink megkérdőjelezéséhez, a rajtuk való átlátáshoz mindkét gyakorlati ÖnMunka módszert szeretettel ajánlom figyelmedbe: Byron Katie Munka-módszerét és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait.

Az Objektivitás Botránya

A LEGTÖBB diszharmónia a kapcsolatokban az objektivitásba vetett hiedelmünknek tulajdonítható – azon elképzelésünknek, hogy olyannak tapasztalunk meg más embereket, amilyenek ők valójában. Ez az objektivitásba vetett hit hajlamos az elkülönülésbe vetett hittel együtt felbukkanni. Ezen az elkülönült én-en keresztül elkülönült másokat látok. Mihelyt ez az elválasztás létrejön az elmében, megjelenik a hajlam, hogy azt higgyem, hogy én, az alany, más embereket, a tárgyakat, pontosan olyannak látom, amilyenek. És ebben a hajlamban van egyfajta mentális kábultság vagy vakság arra a tényre, hogy mindig, amikor alanyt és tárgyat látok, akkor gondolkozom. Nem veszem észre, hogy egy gondolati szűrőn át nézek.
Amikor hiszünk az objektivitásban, nehezen látjuk meg, hogy a gondolataink, érzelmeink és érzeteink a mi egyedi módunkon festenek le másokat. Az emlékeink, személyes történetünk, kultúránk, világszemléletünk, pszichológiai és érzelmi tulajdonságaink, különböző egyéb hatásokkal együtt alakítják azt, ahogy más embereket látunk. A festő elválaszthatatlan a festményétől. Nem olyannak látunk másokat, amilyenek ők valójában. Olyannak látjuk őket, amilyenek mi vagyunk.
         Egy gyors mód arra, hogy ezt a saját tapasztalatodban lásd, az, hogy megpihensz a tudat terében, a jelenlegi társaságodban lévő adott személyről szóló nézőpontjaid nélkül. Ezt különösen nehéz lehet megtenni olyan személyekkel, akikkel már régóta együtt vagy, mint pl. a hitvesed, közeli barátok vagy családtagok. De amint pihensz, még ha csak néhány másodpercig is, azonnal kapsz egy bepillantást arról, hogy a gondolataid festik meg a képet arról, hogy valaki kicsoda. A gondolatok nélküli pihenés pillanatában nem tudod, hogy ki vagy mi az a személy, pontosan azért, mert nem merülnek fel gondolatok. A gondolatok informálnak téged mindenről, amiről úgy gondolod, hogy tudod valakiről. Amikor a gondolatok kezdenek felbukkanni, vedd észre, hogy ők a te saját emlék-készletedből jönnek. Minden egyes felmerülő gondolatnak köze van egy konkrét múltbeli élményhez, amit te értelmeztél a te egyéni módodon. A te nézeted egy személyről valójában a saját emlékeid nézete. Ez olyan, mintha a saját emlékeiddel lennél párkapcsolatban vagy más emberi kapcsolatban. Érzelmek és érzetek is megjelennek az emlékekkel együtt, hogy tovább fessék a nézetedet arról a személyről.
         Vedd észre, hogy mindig ez a helyzet, mindegy kivel találkozol. Ahogy egy adott személyt látsz, az teljesen az adott gondolatoktól, érzelmektől és érzetektől függ, amik bármely adott pillanatban megjelennek. És a gondolatoknak sok közük van az oktatásodhoz, neveltetésedhez, félelmeidhez, az önmagadról szóló gondolatokhoz, és sok hatáshoz a kultúrádból, azzal kapcsolatban, hogy az emberek kicsodák és kiknek kellene lenniük. Ezt addig nehéz meglátni, amíg nem kezdesz el a pillanat frissességében találkozni emberekkel, anélkül, hogy az emlékeidet behurcolnád minden találkozásba, és mások szavait és tetteit azon emlékeken keresztül értelmeznéd. Amikor nem tudjuk meglátni, hogy a gondolatok alkotják a másokról szóló nézeteinket, bevesszük azt a hiedelmet, hogy objektíven látunk másokat – pontosan olyannak, amilyenek. Nem látjuk, hogy a nézetünk relatív és szubjektív. Nem látjuk, hogy a nézetünk csak arra korlátozódik, amit abban a pillanatban gondolunk, érzünk és érzékelünk.
         Még ha intellektuális szinten tudjuk is, hogy a nézőpontunk valakiről szubjektív, relatív és korlátozott, gyakran cselekszünk úgy, mintha objektív lenne. Például Brad és Tony egy közel-keleti ország jelenlegi vezetőjéről beszélgetnek. Brad, aki demokrata, azon kapja magát, hogy nem ért egyet Tonyval, aki republikánus. Brad felkapja a vizet, amint Tonyt hallgatja. Brad intellektuálisan talán tudja, hogy a nézete a közel-keleti vezetőről jórészt szubjektív. Tudja, hogy nézeteit demokrata beállítottsága valamint mindenféle egyéb tapasztalata alakították ki. Ez az intellektuális tudás azonban nem gátolja meg abban, hogy egyre dühösebb legyen, amint Tonyt hallgatja.
           Brad azt gondolja, hogy Tony „egyszerűen nem fogja fel.” Ő igazán meg akarja mutatni neki, hogy téved ezt a vezetőt illetően. Már maga az a tény, hogy ilyen dühös lesz, ahogy Tonyt hallgatja, azt mutatja, hogy milyen mélyen hisz abban, hogy a gondolatai a valóságot képviselik. Semmi baj nincs a dühvel. Természetes emberi érzelem. De gyakran torz valóságnézeten alapul. Brad egy objektivitásba vetett hiedelemre alapozva cselekszik és reagál Tonyra. A vezető nem csak valaki, aki ott kinn felbukkan, elkülönülten és objektíven. Brad és Tony egyaránt olyan gondolatokat, érzelmeket és érzeteket élnek meg, amik a vezetőt egy bizonyos színben tüntetik fel – mint jó vagy gonosz, igaz vagy hamis. És az érzelmek hajlamosak erősíteni az elme adott nézőpontját, még inkább valódinak láttatva.
         Az objektivitásban való hit egy botrány. Nézd a szenvedés és konfliktusok mértékét és mélységét, ami a történelem folyamán keletkezett abból az alap hiedelemből, hogy „Olyannak látom a többieket, amilyenek valójában.” Azért nevezem botránynak, mert ez a hiedelem univerzális, de nem döbbenünk rá, hogy ez egy hiedelem. Összekeverjük a valósággal, és ennek a tévedésnek nagy ára van, mivel széleskörű diszharmóniát okoz az emberi kapcsolatokban. E botrány nyomában mindenütt gyilkosság, kínzás, erőszak, durvaság, háború, konfliktus, bántalmazás, válás, kontroll, manipuláció, elidegenedés és magány járt a kapcsolatainkban. Mindig, amikor nem vesszük észre a tapasztalataink szubjektív természetét, olyan tárgyként bánunk másokkal, akik valahogy függetlenek a mi saját gondolatainktól, érzelmeinktől és érzeteinktől. Ez az objektivitásba vetett hitünk közvetlenül kapcsolódik azon vágyunkhoz, hogy megváltoztassunk, manipuláljunk, bántalmazzunk, megítéljünk, hibáztassunk, elnyomjunk és kontrolláljunk másokat, valamint ahhoz a hajlamunkhoz, hogy helyeslést, figyelmet, önértékelést, igazolást és szeretetet keressünk másoknál.
         Amikor abbahagyjuk az abból a feltételezésből fakadó kifelé mutogatást, hogy objektíven látjuk az embereket és a helyzeteket, és ehelyett a bennünk felmerülő gondolatokra, érzelmekre és érzetekre fókuszálunk, egy újonnan felfedezett világosság lesz elérhető számunkra. Felszabadítjuk magunkat azon hiedelem alól, hogy egy olyan én vagyunk, aki olyannak lát másokat, amilyenek ők valójában. Az állandó szükségletünk a kifelé mutogatásra kezd enyhülni ebben az intelligens világosságban. És a kapcsolataink elkezdenek harmonizálódni. Amikor kifelé mutogatunk, nem vesszük észre a vetítőgépet – az én-t -, aki a világot egy adott módon festi le. Béke, öröm, szeretet, együttérzés és bölcsesség találhatók belül, ezen a látásmódon keresztül. És közvetlen eredményként a kinti világ is elkezdi tükrözni ezt a belső békét, örömöt, szeretetet, együttérzést és bölcsességet. A belső és a külső Egy. Mihelyt ezt meglátjuk, továbbra is kifejezhetjük nézőpontunkat, de azon hit nélkül, hogy „Én olyannak látok másokat, amilyenek azok valójában.”


HA KÉSZEN ÁLLSZ MEGKÉRDŐJELEZNI OBJEKTÍVNEK TŰNŐ NÉZŐPONTJAIDAT, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ Alapcsomagokon. Részleteket itt találsz: Aktuális tanfolyamok

A témában ajánlom felfrissítésre a korábbi Scott-féle bejegyzéseket, kezdve ezzel:
A Legalapvetőbb Identitásunk – hiány és Nem Megfelelőség

2012. szeptember 25., kedd

A Jelennek Való Ellenállás: Az Én-központ Háromszöge 4.




Ma egy vegyes-felvágott blogbejegyzést hoztam össze. Egyrészt olvashatjátok Scott Én-központról szóló írásának utolsó részét, a jelennek való ellenállás kötegéről. Másrészt pedig egy gyakorlati Jelen-Valóságpróbát ajánlok figyelmetekbe. Kellemes utazást ma is!

3. A jelennek való ellenállás kötege

A háromszögön belüli harmadik gondolatköteg a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központ azzal tartja életben az elkülönültség érzését, hogy ellenáll annak, ami éppen most történik. Ez a  gondolatköteg  tartalmazza a jelen pillanat bármilyen értelmezését, különösen azokat, amelyek ellenállnak a jelen tapasztalásnak, beleértve a hibáztatást, panaszkodást, ítélkezést és összehasonlítást. Az ellenállás minden olyan gondolatot felölel, ami úgy tünteti fel, hogy nem kellene annak történnie, ami történik. Csak vedd észre, hogy mi történik a jelen tapasztalásodban. Valaki vagy valami bosszant, frusztrál, nem mozog elég gyorsan, túl gyorsan mozog, nem elég figyelmes, az utadban van, szemétkedik, túl kedves, nem figyel eléggé, vagy nem azt teszi, amit te akarsz. Az összes gondolat az én-központból jön, amely hiszi, hogy tényleg van itt egy személy, aki el van különülve attól, ami „ott kinn” történik.
Ismétlem, nincs semmi elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megszabadulni és megérteni való vagy szükséges gondolat a jelennek való ellenállás kötegéből. Csak pihenj meg tudati térként, anélkül, hogy hangsúlyoznád a gondolatokat, amint felbukkannak és eltűnnek. Az én-központot azzal tartjuk fenn, hogy folyamatosan éltetjük a gondolatokat ebből a kötegből; az táplálja, hogy folyamatosan ellenállunk a mentális értelmezésen keresztül annak, ami a jelen pillanatban történik.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

És egy kis gyakorlati feladatot is szeretettel ajánlok a figyelmedbe:

Végezz valóságpróbát egészen addig, amíg teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy mindig éppen az van, ami éppen van. És senki és semmi nem a te engedélyedre vagy hozzájárulásodra vár, hogy éppen azt csináljon, amit. Rengeteget írtam a blogon arról, hogyan is kondicionálódtunk arra, hogy azzal a működéssel éljünk, mely szerint mentálisan folyamatosan ellene kell mennünk annak, ami van, mert azt hittük el, hogy a dolgokra így van ráhatásunk, és persze így kapjuk meg az „irányító én” érzetét. A valóság azonban sosem vár a beleegyezésünkre, már olyan, amilyen. És abban a pillanatban, amikor ezt teljességében felismerem és megélem, egy leszek az élet áramlásával. Addig azonban folyamatos ellenállásban élek, és ettől várom a változást. Elég abszurd, ha jobban belegondolsz…

Néhány hétköznapi példa a valóságpróbára:

1. Megbeszéltem valakivel, hogy 10-kor találkozunk. Még 10 perccel később sincs ott, nem is telefonált. Hihetem én azt, hogy „itt kéne lennie”, „fel kellett volna hívnia”, „milyen szemét, hogy nem is szólt”, stb., ettől azonban még nem lesz ott. J Valóságpróba: Mi a valóság? Itt van vagy nincs itt? Nincs. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ennek kéne lennie. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és mennyire jó ilyenkor a bőrömben lenni. Arról nem is beszélve, mi mindenből maradok ki, ami éppen ott zajlik körülöttem, amíg várok. És akár fel is emelhetem én a telefont, megkérdezve, hol jár, mi történt, netalántán félreértettünk valamit, stb. És ha ez az illető újra meg újra elkésik, mert ő ilyen, akkor vagy ennek tudatában tervezek vele találkát, vagy nem tervezek vele többet találkát. Mindehhez miért van szükség feszültségre?

2. Az étteremben rendelt levesem hideg. Hihetem én azt, hogy „forrónak kéne lennie”, „figyelniük kellett volna erre”, „direkt velem akarnak kiszúrni”, stb., ettől azonban a leves még nem lesz forró. J Valóságpróba: Mi a valóság? Hideg a leves vagy forró? Hideg. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ilyennek kéne lennie, meg hogy vajon mit is csináltak ők ott a konyhában, ráadásul direkt velem. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és milyen kellemes hangulatba kerültem az evéshez. Tán még az ebédpartnerem hangulatát is sikeresen felpaprikázom, és jó kis történetekbe húzhatjuk bele magunkat arról, milyen szörnyen is bánnak a vendégekkel az éttermekben. A levesem pedig még mindig hideg. Nem egyszerűbb, ha megkérem a pincért, hogy melegíttesse meg? Mindehhez miért van szükség feszültségre? És ha újra ebbe az étterembe megyek, és tudom, hogy nem figyelnek erre a dologra, akkor már rendeléskor megkérhetem, hogy forrón hozzák a levest. Vagy máshová megyek.

3. A gyerekem nem csinálta meg a házi feladatát, és már lefekvésidő van. Gondolhatom én, hogy „meg kellett volna csinálnia”, „milyen lusta kölyök ez”, „sosem lesz belőle rendes ember”, „megőrülök, hogy már megint kiborít”, „mit fog szólni a tanár”, „azt fogják hinni, hogy rossz szülő vagyok”, végtelen agymenés. Ettől azonban a HF még nincs elkészítve. Valóságpróba: Mi a valóság? Kész van a HF vagy sem? Nincs. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire ragaszkodom ahhoz, hogy kész kéne lennie, meg annak a büdös kölöknek mit kellett volna számítógépezés helyett csinálnia. Megnézhetem, hogyan bánok a gyerekkel, ha elhiszem a gondolataimat, és mekkora feszültség van bennem. Feltehetem magamnak a kérdést, hogy vajon ezektől a feszültséggel teli gondolatoktól változni fog-e valami, és feltehetem azt a kérdést is, hogy mit szeretnék. Azt szeretném, hogy készen legyen a gyerek HF-je? Akkor megkérem. Vagy leülök vele. Vagy kitaláljuk, hogyan is legyen. Lehet, hogy a gyerek azt mondja, őt nem érdekli. Ilyenkor kinek fontos az a HF? Nekem. Vagyis, ha azt szeretném, hogy legyen megcsinálva, akkor megcsinálom én. (Haha, ha tudom. J) Vagy lehetővé teszem, hogy a gyerek megélje annak a következményeit, hogy nem csinálja meg a leckéjét. És felfedezem az összes olyan stresszes hiedelmemet, amik ezzel kapcsolatban felmerülnek bennem, majd megkérdőjelezem őket.

4. A fenti helyzetek bármelyikében dühös leszek, panaszkodom és vádaskodom. Mert még épp így működöm, még épp elhívődik némely gondolat, melyektől feszült leszek. De én azt gondolom, hogy „nekem már tök nyugodtnak kéne lennem az ilyen helyzetekben”, „de béna vagyok”, „szörnyű, hogy még ennyire sem vagyok képes”, stb. Ettől azonban még dühöngök. Valóságpróba: Mi a valóság? Dühös vagyok vagy sem? Dühös. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire is azt hiszem, hogy attól, hogy ellene megyek, el fog tűnni, és nyugodtnak kéne lennem. Hogyan bánok magammal, ha azt hiszem, hogy már nem kéne dühösnek lennem, és mégis az vagyok? Még egy lapáttal ráteszek a feszültségre. Amikor dühös vagyok, az a dolgom, hogy dühös legyek, bármennyire furcsának is tűnik ez. Pont azért vagyok dühös, mert beindult egy történetem, aminek érzelmi kihatása is van. Ilyenkor, ha kicsit magamba nézek, és megvizsgálom, milyen „kellene”, „nem kellene” gondolatokat hiszek éppen, máris rálátok a dühöm gyökerére. Azzal a gondolattal van dolgom, nem pedig a következményével, a dühvel.


Javaslom, hogy minél gyakrabban jusson eszedbe a valóságpróba, amikor dühbe gurulsz. Ezek a helyzetek mind a te érdekedet szolgálják, mert tudatosítanak arra, mi mindent hittél el. Anélkül, hogy ráébrednél minderre, ezek a gondolatok mind „elhívődve” maradnak benned. És akkor jön az újabb dühöngés. Amivel semmi probléma. Kivéve, ha azt gondolod, hogy nem kéne már lennie. J

Vedd észre, hogy sosem azzal van a gond, ami épp történik. A valóság mindig olyan, amilyen. A problémád akkor kezdődik, ha elhiszed az elméd értelmezéseit az adott helyzetről, és azt, hogy bárminek is „másképp kéne lennie”, mint ahogy abban az adott pillanatban van. Adj egy olyan teljesen friss esélyt magadnak, hogy felfedezed, mennyivel több választási lehetőség és kreativitás rejlik abban, amikor nem gondolatban értelmezed a helyzetet, és nem mész ellene. Mert ilyenkor ellenállás keletkezik, amitől a tudatod minire szűkül. Vedd észre ezeket a teljesen evidens működéseket és összefüggéseket, és teszteld is le őket saját magad számára. Csak úgy van értelme, ha a tiéd.

HA KÉSZEN ÁLLSZ MINDENT MEGKÉRDŐJELEZNI, AMI MIATT SZENVEDSZ, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ 2-NAPOS ÖNMUNKA-ALAPTANFOLYAMON, BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN: Október 27-28. BUDAPEST ÉS DEBRECEN. JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ: OKTÓBER 5.
Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

És továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.
Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

2012. szeptember 20., csütörtök

A Jövőd Csupán Gondolat: Az Én-Központ Háromszöge 3.



A múlt héten megkezdett sorozat folytatása az Én-központ háromszögéről, Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből. Ma a jövő kötegéről olvashattok.

2. A jövő kötege

Ez a gondolatköteg magába foglal mindent, amit tudsz (vagy gondolod, hogy tudsz) a jövőbeli életedről. Konkrétabban, történeteket tartalmaz arról, hogy mi leszel vagy mi fog történni - a következő pillanatban, holnap, a jövő héten vagy az elkövetkező években. Egyszerűen fogalmazva, ez a gondolatköteg tartalmazza az összes hiedelmedet arról, hogy minek kell történnie a jövőben ahhoz, hogy teljesebben önmagad légy, valamint a félelmeidet arról, hogy mi történhet, ami fenyegeti az önmagad  érzését.
A jövő köteg tartalmazza minden reményteli gondolatunkat; bízunk a jövőbeni beteljesülésben a kapcsolatokon, munkán, karrieren, pénzen, anyagi dolgokon, hírnéven, tekintélyen, figyelmen, dicséreten, elismerésen, felgyógyuláson, önfejlesztésen vagy spirituális felébredésen keresztül. A reményt az a gyakran tudattalan hiedelem táplálja, hogy csak akkor leszünk rendben, ha bizonyos feltételek teljesülnek. Remélem, hogy X fog történni. Ha X megtörténik, rendben leszek. Ha X nem történik meg, nem leszek rendben. A reménykedés azért jelenik meg, mert azt hisszük, hogy az én-központ vagyunk, és megpróbáljuk manipulálni a jelenségeket, hogy irányítsuk a jövőbeni fejleményeket. Ennek a jövőbeni keresésnek a gyökerénél egy identitás-válság rejlik. Megpróbálunk egy olyan jövőt teremteni, amelyben az én-központ rendben lesz, teljes kényelemben a megfelelő feltételek között. De minden feltétel átmeneti és nem tudják megadni azt a stabil megelégedettséget, amire igazán vágyunk. Annak felismerése során, hogy mik vagyunk igazából - tudati tér -, a keresés leáll. Teljes vigaszra lelünk e felismerés melegségében. Látjuk, hogy a jövő valójában semmi más, mint a jelenben felmerülő gondolatok, amik jönnek-mennek a feltétel nélküli tudatban. Nincs hatalmuk ahhoz, hogy lerombolják ezt a megingathatatlan stabilitást. Felfedezzük, hogy örökké rendben vagyunk a jelen tapasztalás megszakítatlan áramlásában.
Amikor a jövőről szőtt reményteli gondolatokban keressük az én érzését, akkor jelenbeli tapasztalatunkat öntudatlanul elégtelennek ítéljük. Mint a karnyújtásnyira lengedező mézesmadzag, a remény zsarnokká, az élet állandó elhalasztásává válik a történetben. Elkezd uralkodni rajtunk az a hit, hogy a megelégedettség valahol a történet későbbi részén vár ránk,  amikor is mindent rendbe teszünk, vagy valahogy elrendezzük gondolatainkat és érzéseinket magunkkal kapcsolatban. Tudati térként való jelenbeli megpihenésünkkor hagyjuk a jövő köteg gondolatainak, hogy fel-és eltűnjenek, anélkül, hogy hangsúlyoznunk kellene őket az identitásunkhoz. Továbbra is lehetnek céljaink és terveink, de könnyedebben kezeljük őket. A jelenben való megpihenés nem hagy minket reménytelen kétségbeesésben. Átadjuk magunkat a jelen pillanat áramlásának, ami aztán természetes módon átnyúlik a következő pillanatba, majd a következőbe.
A remény hátoldala a félelem. A jövő köteg az összes jövőről szőtt félelemteli gondolatunkat is tartalmazza, beleértve a kudarcot, állás elvesztését, pénzügyi gondokat, válást, szégyenkezést, betegséget, szenvedést és halált. A félelem azért lép fel, mert azt hisszük, gyakran tudattalanul, hogy az én-központ valami módon kárt fog szenvedni: Félek, hogy Y fog történni. Ha Y megtörténik, fenyegetve leszek vagy meghalok. Biztosítanom kell, hogy Y ne történjen meg. Abban a hitben, hogy az én-központ vagyunk, ismét megpróbáljuk manipulálni a jelenségeket, hogy irányíthassuk a jövőbeli fejleményeket. Amikor azonban a jövőre gondolunk, igazából elkerüljük a félelem közvetlen testen belüli érzését. A Negyedik fejezetben (Érzelmek) megtárgyaljuk a félelemmel való közvetlen szembenézést, ahelyett, hogy a gondolkodáson keresztül próbálnánk irányítani a végkimenetelt. A jelenben felmerülő félelem elkerülése fogva tart minket a jövő köteg szorításában. Ki vagyunk szolgáltatva bárminek, amit egy félelemteli forgatókönyv gondolata megidézhet. Ez kimerítő mentálisan és érzelmileg is. Ez megjelenhet bármilyen formában az enyhe alap aggódástól a teljesen kifejlett pánikrohamokig.
Amikor ráébredünk, hogy a jövő csak a jelenben, a tudat terében felbukkanó és eltűnő gondolatok, természetes módon ellazulunk. A hang a fejünkben kezd elcsendesedni. És még ha a hang nem is csendesedik el, már nem érződik úgy, hogy a gondolat egy olyan jövőre mutat, ami valahogy el van választva és kívül van a tudat terén, amelyben a jövő gondolatai felmerülnek. Békére és önátadásra lelünk bármely módon, akár vannak gondolatok, akár nincsenek.
A jövő köteg folyamatos táplálásával fenntartjuk az én-központot. Itt is az a lényeg, hogy nincs semmi, amit elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megérteni kellene vagy megszabadulni tőle, vagy hogy szükségünk lenne bármilyen jövő kötegbeli gondolatra, mindegy, hogy reményteli vagy félelmetes gondolat. Csak ismerd fel, hogy az mind fogalom. Az én elkülönültnek érzi magát és a jövőben keresi a kiteljesedést. A kiteljesedés azonban nem az időben található, mert az idő pusztán egy átmeneti gondolat. Lehetetlen egy átmenetileg felbukkanó és eltűnő gondolat nélkül táplálni a ma délután, a holnap, a jövő hónap vagy a jövő év elképzelését.
Ne bonyolítsd túl: amint a jövő gondolata felmerül, csak vedd észre. Nem te engeded el a gondolatot, természetes módon eltűnik magától. Nem hagy nyomot, mert nem egy történet számára jelenik meg. A tudat számára jelenik meg, ami üres, mint a levegő.
A jövőbeni beteljesedés keresése feloldódik ebben a látásmódban. A reményre már nincs szükség, mihelyt felismered a szabadságot és teljességet a jelen tapasztalásban. Többé nem a félelem vezeti az életedet, és már nem kell irányítani a végkifejleteket. Ez természetes módon megtörténik ebben a módszerben a fő meghívás követésével. Nincs kierőszakolva. Nem személyes akaraton keresztül történik meg, mint pl. hogy próbálunk kevésbé reménykedők vagy irányítók lenni.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

Továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.
Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

2012. szeptember 18., kedd

A Múltad Csupán Gondolat: Az Én-Központ Háromszöge 2.




A múlt héten megkezdett sorozat folytatása az Én-központ háromszögéről, Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből. Ma a múlt kötegéről olvashattok.

1. A múlt kötege

A gondolatok eme kötege mindabból áll, amit fogalmilag tudsz magadról, a világról és az életről. Konkrétabban, magába foglalja a nevedet, identitásodat, részleteket a családodról és a gyerekkorodról, a tanulmányaidat, az élettörténetedet, a szerepeket, amiket játszol, a címeket, amiket birtokolsz és a személyes történeted minden más aspektusát. A múlt kötege magába foglal bármit, ami a múltban történt és most már emlékké redukálódott.  Ez a fogalmi történet fő része, amit úgy hívunk, hogy „én és az életem”  vagy  „az élet, ahogy én látom”. Ez a köteg tartalmazza az összes politikai, vallási, spirituális és más elképzelésedet, véleményedet és hiedelmedet, amelyek szintén mind a történeted részei. Magába foglalja bármely mentális azonosulásodat egy csoport tagjaként. Amikor azt mondod: „Én keresztény vagyok”, „Én muzulmán vagyok”, „Én tudós vagyok”, „Én amerikai vagyok” vagy „Én leszbikus vagyok”, ezek mind olyan fogalmak, amik az identitás egyedülálló érzését adják.  Az egyedülállóság önmagában nem feltétlenül forrása a szenvedésnek. A történettel való azonosulás teremti az elkülönültség hiedelmét és ezzel a szenvedés lehetőségét.
A lényeg az, hogy a múlt kötegében minden gondolat. Minden, amit a saját identitásodról gondolsz, tanult elképzelés. Amikor a történetünkből fakadóan beszélünk vagy cselekszünk, kondicionálást és betanult elképzeléseket ismétlünk és veszünk újra elő. Semmi friss és új nem jön a képbe. És így cselekszünk továbbra is ugyanazon ismétlődő mintákon belül. Ugyanolyan kapcsolatokba lépünk, ugyanazokon a dolgokon kapjuk fel a vizet, ugyanazokkal az emberekkel veszekszünk, és ugyanazokat az örömöket és sikereket keressük a jövőben. Nincs választásunk. Ez a gondolat-hurok irányítja minden mozdulatunkat.
Mindegy mit gondolsz magadról, az nem az, ami végtére is vagy. Arra kérünk, hogy ne múltbeli fogalmakban keresd azt, hogy ki, vagy mi vagy a jelenben. Ehelyett állj meg egy pillanatra most rögtön, és pihenj meg a tudati térként, ami ezeket a gondolatokat látja jönni-menni.
Ennek a felfedezésnek mély hatása van az életedre. Természetes módon nyújt mentális és érzelmi stabilitást. Megoldja az identitás-válságot, amiről talán nem is tudod, hogy részese vagy. A válság megoldódásával az élet kezd természetesebb és erőfeszítésmentesebb módon áramlani. Már nem folyamatos frusztrációban, stresszben és ellenállásban élsz. És mégis, minden meg van engedve, még a frusztráció, stressz és ellenállás is. Látod, hogy ezek a jelenségek a tudat terében történnek; már nem azt hiszed, hogy egy „én”-nek nevezett elkülönült személlyel történnek. Minden egyes jelenséget egyenlőnek látsz. Egyenlő alatt azt értjük, hogy minden jelenség ugyanazt csinálja. Felbukkan, marad egy ideig, majd nyomtalanul eltűnik. A tudatnak nincs akcióterve, hogy kiegészítse, megváltoztassa, semlegesítse a jelenségeket vagy megszabaduljon tőlük. A tudat felismerése során mindent természetesen és automatikusan elfogadunk úgy, ahogy van, legyen jó vagy rossz.
Az a lényeg, hogy tudati térként pihenj meg és hagyd a múlt-köteg gondolatainak, hogy azok legyenek, amik. Lásd, hogy nem kell kiegészíteni, elemezni, semlegesíteni, elengedni, legyőzni, kiókumlálni a múltbeli gondolatokat vagy megszabadulni tőlük. Csak ismerd fel, hogy az mind gondolat. Amint egy gondolat felmerül, csak vedd észre. Magától el fog tűnni, visszaoldódva a jelen tudatosságba. Nyomtalanul.
Ha nehézséget vagy frusztrációt tapasztalsz a tudat felismerésében vagy abban, hogy hagyd a gondolatoknak annak lenni, amik, csak pillants bele a tapasztalásodba és tedd fel a kérdést: kerül bármi erőfeszítésbe, hogy hagyjam a következő gondolatot felmerülni és eltűnni? Látva, hogy semmi erőfeszítésbe nem kerül, minden gondolatnak megengedődik, hogy az legyen, ami. Nem kell kényszerítened a gondolatokat, hogy távozzanak. Csak pihenj néhány pillanatig a gondolatmentes tudati térben, és amint észreveszel egy gondolatot, hagyd természetesen, magától elnyugodni, mint egy hópihe, amikor földet ér. Lásd, hogy az a tér vagy, melyben a frusztráció érzése és a gondolatok jönnek-mennek.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

Továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.
Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

2012. szeptember 12., szerda

Az Én-Központtal Való Azonosulás – Az Én-Központ Háromszöge 1.



Örömmel tudósítalak Benneteket, hogy Scott Kiloby két könyvének is elkezdődött a magyarra fordítása. „Véletlenül” felbukkant egy olyan ember az életemben, akinek tehetsége és ideje is van a könyveket lefordítani viszonylag tempósan. Ha arra várok, hogy ezt én tegyem meg, nos, az kb. sosem fog elérkezni, így könnyen meghozódott a döntés, hogy kiadtam a kezemből ezt a dolgot. Tegnap egyeztettem Scott-tal a könyvek magyar nyelven való terjesztésének lehetőségeiről, majd ez is alakul.
         Addig is szeretnék további részleteket megosztani mindkét könyvből itt a blogon. Ma a Living Realization (Élő Felismerés/Megvalósulás – még véglegesítés alatt) címűből ajánlok figyelmetekbe egy fejezet-darabkát, a folytatásával jövő hét elején jövök.

Újra fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Scott Unfindable Inquiry – Megtalálhatatlan Önvizsgálat módszere két irányból közelít. Egyrészt rendelkezésünkre áll egy végtelenül gyengéd és hatékony önvizsgálati „technika”, melynek alkalmazása során minden tapasztalati szinten élődik meg bennünk, nem valakinek a szavait kell megérteni koncepcionális szinten. Ez az önvizsgálat arra szolgál, hogy a szavakból, képekből, és a látszólag őket összetartó érzelmekből és testi érzetekből „összenőtt” identitásainkat, koncepcióinkat szétbogozhassuk; mintegy átláthassunk rajtuk. Tehát nem csak azt szajkózzuk, hogy „Nem vagyok azonos a gondolataimmal és az érzéseimmel”, hanem ezt gyakorlatban meg is tapasztaljuk. Ennek a rendszeres megtapasztalásnak következtében pedig egyre kevésbé azonosítódunk a gondolatainkkal és érzelmeinkkel, ami elvezet a másik összetevőhöz: az értelmezések, címkék, tudni akarás nélküli megpihenésekhez. Valahogy így:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.
Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

És akkor a részlet a Living Realization könyvből:

(Jelenség: Bármi, ami átmenetileg jön és megy a tudat terében. A gondolatok jelenségek. A hiedelmek, elképzelések, emlékek, értelmezések, fogalmak, mentális képek, vélemények, ítéletek, történetek, spirituális koncepciók, identitások, szerepek és titulusok mind gondolatok.)

Az én-központ

Ebben a módszerben az elkülönült én érzetét „én-központ”-nak nevezzük. Erre utalnak általában „ego”-ként. Azért nevezzük én-központnak, hogy meg tudjuk nézni az elkülönült ént, hogy mi is az. Ez egy olyan személy története, aki önmagát főszereplőként az élet középpontjába helyezi. Ez én-központúságot és azt a belső kényszert eredményezi, hogy irányítsuk, megváltoztassuk, átformáljuk, manipuláljuk, semlegesítsük, vágyjuk a különböző tárgyakat az életben, vagy szabaduljunk meg tőlük, beleértve az ént és másokat is.
Az én-központ több, mint egyszerűen az „én”-gondolat. Több, mint csak gondolat és érzelem. Valójában ez egy teljes fizikai és érzelmi komplexum, ami egy időbeli, gondolat alapú történetet tart fenn. Az én története olyan, mint egy film, kezdéssel, közepével és befejezéssel - egy múlt, jelen és jövő. Az, hogy hiszünk a történetben, fenntartja azon hiedelmünket, hogy létezik egy lény, aki időben és térben el van különülve másoktól és az élet többi részétől. Ezt az én-központot tényleg igazi identitásunknak érezzük, amíg el nem kezdjük közelebbről megnézni. Ekkor elkezdünk átlátni a bennünk rejlő, állandó, elkülönült én-központ hiedelmén.
Az én-központ magjában az „én”-gondolat van. Egy gyors vizsgálat az „én”-gondolat gyökerének megtalálására feltárja, hogy nincs ott semmilyen elkülönült „én”. Az „én”-gondolat csak önmagára utal. Igazából gyökér sincs. Semmilyen tárgy nem található ott.
Miközben keressük az elkülönült tárgyat, amiről azt hisszük, hogy ténylegesen ott van az „én”-gondolat alatt, mindössze a tudat terét találjuk, amiben a jelenségek jönnek-mennek. Ezek a jelenségek magukba foglalják az „én”-gondolatot és minden más gondolatot, valamint érzelmeket, érzeteket, állapotokat és tapasztalatokat. Ahogy az 1. fejezetben mondtuk, a tudat nem egy dolog; nem valamiféle lény, aki az én-központ felszíne alatt vagy mögött rejlik. Inkább olyan, mint egy jelenlévő képesség arra, hogy megtapasztaljunk gondolatokat és más jelenségeket. Talán hasznosabb lehet igeként gondolni rá (pl. a jelent tapasztalni), mint főnévként.
Azonban az a legjobb, ha túllépsz a tudatról való gondolkodáson, és a saját tényleges tapasztalásodba pillantasz. Állj meg a nap folyamán, amilyen gyakran csak tudsz, hogy elengedd az összes hiedelmedet, helyzetedet, panaszodat és történetedet magadról, másokról és a világról.  Csak ismételten pihenj meg tudati térként, néhány másodpercre alkalmanként. Miközben a tudati térben pihensz, figyeld meg, hogy az összes gondolat és más jelenségek egy megszakítatlan áramlásban jönnek-mennek. Nincs semmi megváltoztatni való ebben az áramlásban. Elég annyi, hogy hagyod az áramlásnak, hogy az legyen, ami, és felismered a tudat terét, ami jelen van minden egyes jelenségnél.

Az Én-központ Háromszöge

Az „én-központ háromszöge”-ként írunk le minden olyan fogalmi dolgot, ami úgy tünteti fel, mintha te egy időbeli történet lennél. Bár az „én”-gondolat van a gyökerénél, az én-központ több ennél. A „háromszög” szó a három gondolatkötegre utal a történeten belül: a múlt kötege, jövő kötege, és a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központot az alkotja és tartja fenn, hogy ismétlődően e három köteg gondolataival azonosulunk, ahelyett, hogy a tudat terét ismernénk fel valódi identitásunkként. Te az vagy, amiben a gondolatok felmerülnek és eltűnnek. Nem maga a gondolat vagy.
Állj meg most egy pillanatra és csak légy tudatában a hangnak a fejedben. Tégy így a nap folyamán többször, tudatként megpihenve mindig, amikor észreveszed a hangot. Mit mond neked arról, hogy ki vagy, mi történt veled és mi fog vagy nem fog veled történni a jövőben? Bármit is mond, az a történeted, a te én-központod. Bármi legyen a tartalma, végtére is nem igaz, és az nem te vagy. Az csak emlék vagy kondicionálás, ami akaratlanul és szokásszerűen ismétli önmagát.
Pihenj meg a tudat tereként, amilyen gyakran csak tudsz, és hagyd az összes gondolatot annak lenni, ami. Az, hogy megengedjük a gondolatoknak, hogy azok legyenek, amik, azt jelenti, hogy hagyjuk őket felbukkanni és eltűnni, anélkül, hogy megkísérelnénk elemezni, megváltoztatni, semlegesíteni őket vagy megszabadulni tőlük. A késztetésnek, hogy megváltoztassuk vagy elemezzük őket, gyakran van egy olyan nem kívánt hatása, hogy még több réteget adunk hozzá a történethez. Lazíts és csak légy szelíden éber a történeted tartalmára. Az egyszerű lazításnak és elengedésnek ez a gyakorlata rendkívül hatásos abban, hogy felébresszen abból az érzésből, hogy az én-központ vagy. Bár a gondolatok tartalmának átrendezése - terápiában vagy hasonló körülmények között - jótékony lehet a történetre nézve, az elkülönült én érzésén túli mélyebb átalakulás azon keresztül történik meg, hogy elengedjük a magával a történettel való azonosulás hiedelmét.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés/Megvalósulás)

Hamarosan folytatom a három köteg – múlt, jövő, és jelennek való ellenállás - leírásával.

2012. szeptember 11., kedd

Hogyan Védi Magát a Hiány-Én Az Érzelmi Fájdalom Megélésétől? – Én-Védő Mechanizmusok



Ma egy kicsit „pszichologizálunk”, mert fontosnak tartom, hogy felismerjük önmagunkban, illetve az esetlegesen hozzánk fordulókban, hogyan védelmezik magukat a képzelt hiány-énjeink. Ezeket hagyományosan én-védelmi vagy elhárító mechanizmusoknak nevezzük; tudattalan lelki működések ők. És mindannyian begyakoroltunk és működtetünk belőlük jó néhányat. Annyiszor gyakoroltuk őket, gyerekkorunktól kezdve, hogy észre sem vesszük, hogy megtörténnek. Teljesen automatikussá váltak.

Arra „találódtak ki” ezek az eszközök, hogy egyrészt ne kelljen szembenéznünk a félelmetesnek tűnő érzelmeinkkel és testi érzeteinkkel, hogy ne kelljen megélnünk őket, másrészt pedig, hogy a „lét-biztonságunk” alapjait adó én-azonosulásaink megkérdőjelezetlenül a helyükön maradhassanak. Az ezen én-azonosulásokat fenyegető külső és belső történések tudatosítása, befogadása és megélése helyett tudattalanul ezeket az én-védő/elhárító mechanizmusokat használjuk. Kicsit abszurd módon, ez a védekezés pont minket szolgál, hiszen ha a valósággal egyszerre szembesülnénk, az okozhatna olyan mértékű borulást, aminek akár a pszichiátria lehetne a vége. Ezért semmiképp ne haragudj rájuk vagy magadra, ha nyakon csíped őket működés közben, tudatosítsd, hogy eddig ők szolgálták a (vélt) biztonságodat. Lépésről-lépésre haladva, biztonságosan felismerheted ezeket a mechanizmusokat, és szembenézhetsz mindazzal az illúzióval, amit védelmezni kívánsz velük.

Azért szeretem a gyakorlati önvizsgálatokat, mert mindezt helyetted senki sem képes megtenni. Csak te tudsz belenézni önmagadba, csak te tudsz elcsendesedni és felfedezni, kinek-minek hitted el magadat, és mitől is félsz valójában. Csak te tudsz szembenézni a félelmetesnek megtanult érzelmi „fájdalmaddal”, csak te tudod azt megélni. Csak te tudod mindezt történetleníteni, szétbontani, átlátni rajta.

Nos, akkor nézzük ezt a listát, amit innen-onnan válogattam össze, a „tudományos teljesség” igénye nélkül. Csupán azért, hogy felismerhesd saját én-védő működéseidet, elhárítási mechanizmusaidat, majd elindulhass azon a nyomon, ahova ők vezetnek, és átláthass mindazon, amit elhittél.

1. Tagadás: Ez azt jelenti, hogy az egyén aktívan kiutasítja a tudatából a zavaró érzéseket és vágyakat. Ha ezzel a tagadással szembesítik, dühvel reagál. A tagadás távolságot hoz létre az egyén és az élet eseményei között, de nem old meg semmit. Lényege adott esemény bekövetkeztének vagy adott állapot fenntartásának az elutasítása anélkül, hogy az arra utaló jeleket vagy bizonyítékokat tekintetbe vennénk. (Pl. A vizsgajegyeket tartalmazó listán a nevünk mellett szereplő rossz osztályzatot nem hisszük el, mert úgy gondoljuk, hogy tévedés történt.)

2. Helyettesítés (disszociáció): A Titok-hívők leginkább használt módszere - a kellemetlen érzést kellemessel helyettesíteni, a „negatív” gondolatot „pozitívval” helyettesíteni. Nem tudok rendet rakni az életemben, de megmentem a Földet.

3. Kivetítés (projekció): Az egyén saját el- vagy fel nem ismert vagy elfogadhatatlannak tartott érzéseit vagy vágyait másoknak tulajdonítja, illetve azokat másokban véli meglátni, általában felnagyított formában. Az elutasított tartalmakat, sokszor torzított formában mégiscsak kifejezzük, de úgy, hogy vakfolttal fedett, saját magunk számára láthatatlan. (Pl. Az a nő, aki már nem érez szerelmet a férje iránt, a saját férjét vádolja meg, hogy ő nem érez szerelmet iránta.)

4. Belevetítés (introjekció): Külső tulajdonságok, erények magunkra vonatkoztatása. Az egyén azonosul egy pozitív figurával, vagy annak tulajdonságaival. Ezen felül bevetítés az is, ha az egyén saját tulajdonában lévő olyan dologgal, vagy dolgokkal azonosul, melyre büszke. (Pl.: A barátomat dicsérik és nekem is jól esik. Vagy szuper vagyok, amiért az autóm szuper.)

5. Agyban élés (intellektualizáció): Célja az érzelmi eltávolodás a kellemetlen érzés, gondolat okozta stresszhelyzettől. Lényege, hogy a személy olyan módon próbál eltávolodni a kellemetlen gondolatoktól, érzésektől vagy az azokat okozó stresszhelyzetektől, hogy absztrakt, intellektuális formában kezeli azt. Analitikus, tárgyilagos módon gondolkodik a történésekről, ami lehetővé teszi, hogy a gondolatokat leválassza a hozzá tartozó érzésektől, így távol tarthatja magát a szorongástól, elszigeteli magát az érzéstől. (Pl.: Súlyosan megbetegszik a gyerekem, és az érzelmi átélés helyett úgy birkózom meg a helyzettel, hogy orvosi szakkönyveket bújok, és a betegségről kizárólag szakkifejezésekben gondolkodom és beszélek.)

6. Fantáziálás: Olyan élethelyzetek, szituációk elképzelése (barátság, meghittség, korlátlan siker, szépség, hatalom) melyek kellemes érzésekkel legtöbbször megelégedettség érzését keltik. A cselekvést kerüli, mert konfrontálódhatna a valósággal.

7.  Elkülönülés (izoláció): Bizonyos tudattartalmakat elszigetelünk egymástól azáltal, hogy más tudattartalmakat kényszeresen a felszínen tartunk (Pl.: házastársi konfliktusok helyett munkahelyi gondok, illetve azok felnagyítása, túlértékelése).

8. Elfojtás (Represszió): Az elfojtás lényege a személy számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmak kiutasítása a tudatból. Abban különbözik az izolációtól, hogy az mentesít az érzelmektől, az elfojtás pedig válogat. Kimazsolázza a kellemest, szépet és jót, elfojtja a negatívot.

9. Hasítás: A személy környezetében élőket pozitív és negatív szempontok szerint két egymással ellentétes csoportra – pl. „jók”-ra és „rosszak”-ra – osztja. Ezután a pozitív csoportba tartózó személyekben általában megbízik, és ez a biztonság érzetét nyújtja számára, a negatív csoport felé tanúsított bizalmatlanság és óvatos magatartás pedig szintén a biztonságérzetet, így a komfortérzést szolgálja.

10. Kiélés (acting out): Valamilyen nem tudatos szándék vagy konfliktus cselekvési kifejeződése, pl. motiválatlannak tűnő cselekedetek, hirtelen indulatkitörések, helyzethez nem illő düh, a düh feletti kontroll hiányával, erőszakos szexuális cselekedetek, családtagok ellen elkövetett bűncselekmények. Mivel a viselkedés kívül esik a tudati tükrözésen, a kívülálló megfigyelő számára úgy tűnik, hogy az acting outhoz nem társul bűntudat.

11. Leértékelés: Az egyén nagyobbnak és fontosabbnak tekinti (és éli meg) magát a többieknél. A gyenge önértékelése miatt feltételezi hatalmasságát, mindenhatóságát és értékeli le a többieket. A külső megfigyelő számára ez a viselkedés sokszor hiúságként, nagyképűségként, kiválasztottsági érzésként fogalmazódik meg.

12. Önáltatás, önbecsapás: Az adott személy olyan helyzetbe kerül, amelyben a negatív következtetéseket is fontos lenne levonni önmagára nézve, ennek ellenére a valóságot eltorzítja. Nem arra törekszik, hogy önmagáról való hiedelmeit, vélekedéseit összhangba hozza a valósággal, hanem éppen ellenkezőleg, megfelelő szemüveget (vagy szemellenzőt) keres ahhoz, hogy a valóság tűnhessen fel oly módon, mint ami az eset előtti, azóta megingott énképével, elképzeléseivel összhangban van. Pl. ha egy személy súlyos kritikát, elmarasztaló véleményt kap, a kritikában vagy véleményben foglaltak átgondolása helyett az önáltató inkább támadja azt, igyekszik az állítás hitelességét, valósságát megkérdőjelezni. Ha az egyén valamely döntése nem ésszerű (racionális), nem a döntését, hanem a tényeket változtatja meg, ferdíti el oly módon, hogy a döntése immár ésszerűnek tűnjön.

13. Visszaesés (regresszió): Időleges visszatérés korábbi, primitívebb lelki működésekhez. Gyerekeknél nagyon tisztán megfigyelhető, például amikor a már szobatiszta kisgyerek stressz hatására újra bepisil-kakil. A regrediáló felnőtt nem feltétlenül viselkedik a korábbi fejlődési szakaszának megfelelően, ez inkább szimbolikus: gondolkodását és viselkedését átszövik a korábbi szakaszra jellemző gondok és érdeklődések.

14. Kompenzáció (kárpótlás): Az önbecsapás egyik módja. A tényleges késztetést úgy rejti el az egyén, hogy kifejleszt egy ellenkező irányú motivációt. Például, ha valaki úgy érzi, hogy nem elég jó anya, mert nem tudja elfogadni a gyerekét, vagy megadni neki azt, amiről úgy véli, fontos lenne, a negatív érzést túlkompenzálja azzal, hogy túlságosan engedékeny lesz, hogy azt érezhesse, hogy mégiscsak jó anya.

15. Szimpatizmus vagy sajnáltatás: Az egyén a saját erejéből el nem érhető céljai elérését a környezete részvétének, sajnálatának a manipulatív kiprovokálásával próbálja megvalósítani.

16. Szublimáció: A negatívnak ítélt érzelmek vagy ösztönök pozitívnak ítélt cselekedetekre, viselkedésekre, érzelmekre történő átalakítása. Olyan nem tudatos lelki folyamat, ahol a szexualitás energiája átterelődik egy szociálisan elfogadott tevékenységbe pl. sport.

17. Testi szomatizáció, vagyis a lélek konfliktusai a testi tünetekbe tevődnek át.

18. Humorizálás: A kellemetlen vagy éles helyzetek „tompítása” derűs hangulat keltésével.

19. Passzív agresszió: A valójában nem akart, de elvállalt teendők, feladatok elvégzését az egyén hosszú ideig halogatja, majd nem végzi el. Legtöbbször konfliktuskerülő helyzetekben jelenik meg. Ilyen módon tud megnyilvánulni a fel nem vállalt konfliktus, illetve a rejtett agresszió.

20. Áttolás: Fenyegető céltárgy esetén az indulat egyik célpontról egy másikra tevődik át. Az eredeti fenyegető céltárgyat behelyettesítjük egy kevésbé fenyegetővel (Pl.: Dühünket nem a főnökön, hanem a családon vezetjük le.)

21. Racionalizáció: Logikailag vagy társadalmilag ésszerű magyarázat találása arra a viselkedésre, amit valójában elfogadhatatlannak ítélt okok váltottak ki. (Pl. Az alkalmazott rosszul teljesít a munkahelyén, amit azzal magyaráz, hogy a főnöke pikkel rá, közben pedig magának sem vallja be, hogy nem szereti a munkáját.)

22. Meg nem történtté tevés (annulálás): A feszültséget okozó érzés, viselkedés egy másik cselekvéssel való semlegesítése, érvénytelenítése. (Pl.: A gyermek behunyja a szemét, és mágikusan visszacsinálja a dolgot; A felnőtt megbánt valakit, aztán ajándékot vesz neki; gyónás)

23. Altruizmus: Mások szolgálata, melyből az egyén örömet és elégedettséget nyer.

24. Azonosulás (identifikáció): Az én-képnek egy másik személy jellemén és viselkedésén alapuló tudattalan lemodellezése.

(Fő forrás: Domoszlai Katalin)

2012. szeptember 7., péntek

Az Ember: Ajándék – Egy Vak Lány Története



„Nem tudom, mi a legjobb nekem, neked, vagy a világ számára. Nem próbálom rád vagy bárki másra erőltetni az akaratomat. Nem kívánlak megváltoztatni, megjavítani, megsegíteni vagy meggyógyítani. Összesen csak üdvözlöm a dolgokat, ahogy jönnek és mennek. Ez az igazi szeretet. Az emberek vezetésének az a legjobb módja, ha hagyod, hogy megtalálják a saját útjukat. (Byron Katie)

Minden csoport minden résztvevője ajándék. Az Élet megajándékoz engem velük, ahogy egyszer csak felbukkannak, és megosztják félelmeiket, bizonytalanságaikat, régóta cipelt fájdalmaikat. A nyitottságukat, bezártságukat, kíváncsiságukat, ellenállásukat, akár ellenérzéseiket a Munkáról vagy rólam.

Móni a múlt hétvégi Alaptanfolyam résztvevője volt, egészen kivételes jelenség a teljesen természetesnek megélt nem látó „sorsával”. És a tanfolyam után leírta az élményeit. Két felvonásban. Az ő szavaival kívánok szép napot és hétvégét Nektek.

Drága Andi!

Byron Katie Munka módszeréről Cili barátnőmtől hallottam először. Ő mutatott néhányat a honlapon lévő videókból. Nagyon megfogott az a szeretet és elfogadás, ahogy Katie bánik az emberekkel, és persze a módszer is hihetetlen mélyen megérintett.

Elkezdtünk tovább keresgélni, és megtaláltuk az "Ítélkezz az Embertársad felett" című anyagot. Elbűvölve nézegettük, próbálgattuk. Már az első akciónk is döbbenetesen megrázó volt. Elképedve beszélgettük, hogy honnan hova jutottunk vele.

Én azért mégis úgy éreztem, szeretném személyesen megtapasztalni, hogy csinálja ezt olyasvalaki, akinek már sok gyakorlata van benne, főleg hogy első kézből tanulta.

Igazán nem bántam meg, hogy jelentkeztem a tanfolyamra. Mikor telefonon beszéltünk, és azt mondtad: "Örülök Neked", valahogy egyből elhittem. Eszembe se jutott, hogy udvariaskodnál, annyira szívből jövő és természetes volt.

Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az egész tanfolyamot ez a hihetetlen természetesség jellemezte. És a másik, ami nagyon meglepett, hogy a két nap alatt egyszer se éreztem, hogy megérintett volna minket a minősítésnek akárcsak a szele is.
Viszont irtó jókat nevettünk azokon az elképesztő dolgokon, amikbe bele tudjuk tekerni magunkat, mikor nagyon ragaszkodunk a hiedelmeinkhez. Fejre lehet állni, komolyan!
És egyikünk se érezte, hogy Ő lenne nevetséges, mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez a felszabadult jókedv a vizsgálódás eredménye.

Óriási élmény, mikor végre szabadon engedhetek egy régóta dédelgetett történetet, ami csak rengeteg szomorúságot és szenvedést okozott eddig. Nem gondoltam volna, hogy történetről-történetre felszabadíthatom magam, és elindulhatok valami olyan öröm és boldogság felé, amiről sose álmodtam, mert az eddig megtett úton folyton velem battyogott a félelem, a bűntudat, és a jóvátehetetlenség érzése
Most meg mindegyiket megsimogathatom, és örülhetek neki, hogy vannak, mert újra és újra megvizsgálhatom, hogy ugyan honnan kapartam elő Őket már megint aztán szívből és szeretettel mondhatom nekik, hogy "szabadok vagytok".

Sokfélét tapasztaltam, tanultam idáig, és most úgy érzem, kaptam egy önvizsgálati módszert, ami olyan, mint a nap, megérleli az összes eddigi élményem gyümölcsét.

Most, hogy elvégeztem az alaptanfolyamot, óriási különbséget érzek a barátnőmmel szerzett tapasztalatok és a csoportban megélt élmények között. Nagyon sokat adott, hogy a sajátomon kívül meghallgathattam még hat igen tanulságos és igazából mindannyiunkat érintő történetet, hogy elkísérhettük egymást az úton.
Abban a légkörben, amit a csoporttal teremtettél, bizalommal megoszthattuk egymással magunkat. Olyan részeinket is, amikkel nem szoktunk dicsekedni. Meg se fordult a fejemben, hogy szégyellnem kéne magam azért, amilyen vagyok, vagy hogy bárki visszaélne az őszinteségemmel.

Azóta, hogy vége lett, szinte másra se tudok gondolni, mint ami ott történt velünk. A Csoport pedig olyan nekem, mintha ezer éve ismerném

Hát ilyen ez.

Ölellek, m.

Egy nap elteltével:

Drága Andi!

A megélésekből kimaradt még valami.

Nagyon mélyen megérintett ám, ahogy a hétvégén felém fordultál. Azt éreztem, ha bármihez fogtam, a fél szemed mindig rajtam volt, azt nézted, hogy mivel lehetne könnyebb nekem.

És mikor már kezdtem nagyon félni, hogy lassan csak rám kerül a sor, és mászkáltam, kapkodtam összevissza, többször neked ütköztem, meg rád léptem. De Te nem akadtál fenn rajta, hanem mindig mosolyogva fogadtad ezt, és egyszer, mikor különösen oda voltam, hogy most már nemsokára tényleg én jövök,  és nagyon ráléptem a lábadra, végtelen szeretettel a hangodban megsimogattál, és köszöntél, hogy ’szia’.

Nem akartál megnyugtatni, megmenteni, azt se akartad, hogy ne legyek ebben a helyzetben, egyszerűen szeretettel üdvözöltél. És ezzel a legtöbbet adtad, amit ilyenkor egyikünk a másiktól kaphat, az igazi elfogadást.

És  ebben az elfogadásban azt éreztem, hogy szabad nekem félni, közben pont arra bóklászni, amerre Te vagy, "véletlenül" beléd ütközni (aztán megsimogatni), rád lépni, viccesen az öledbe ülni, és mindezekkel megmutatni Neked, hogy "basszus, félek".

És Te csak hagytad, csak elfogadtad a félelmemet, a bizalmamat, mert mindkettő egyszerre volt jelen, én pedig tudtam, hogy vállalom, akármi fog történni, akármivel kell szembenézni, jó helyen vagyok, nincs mit vesztenem.

Emlékszel, mikor aláírtam Neked a papírt?

Így vagyok Veled, ilyen kérdések, feltételek és elvárások nélkül, amilyen éppen lenni tudok, Önmagam.

Ölellek, m.

2012. szeptember 4., kedd

A Képzelt Fal, Melyen Most Átláthatsz



Folytatom a megkezdett Scott Kiloby sorozatot, egy újabb fejezetet fordítottam le Élő Kapcsolat című könyvéből, melyből érthetővé válhat számodra, miért forgunk sokan még mindig ugyanazokban a történetekben hosszas „ön-keresés” után is. Megint csak figyelmedbe ajánlom az előző bejegyzéseket a hiány-én témájában (az ezt megelőző 3 bejegyzés szól erről). Nyakig benne vagyok a Kiloby-féle Élő Felismerés – Megtalálhatatlan Önvizsgálat facilitátor-képzésében, de közben rendszeresen igyekszem itt is jelentkezni.


A Másokkal Végzett Munkám

Néhány évvel ezelőtt, igen mély megtapasztalást kaphattam arról, hogy ez a „Scott” identitás, és az a hiedelmem, hogy elkülönült személyként létezem, csupán az elme illúziója. Mostanában erre felébredésként vagy non-duális/nem-kettős megtapasztalásként szoktak utalni. Megláthattam, hogy az elkülönültség nem valós, és hogy nem az vagyok, akinek addig hittem magam. Ez a felismerés a szenvedés és a keresés végét jelentette. Innentől kezdve semmi olyan irányú elmozdulás nem volt bennem, hogy megváltoztassam magamat, másokat, vagy a jelen pillanatbeli megtapasztalásomat azért, hogy megszerezzek valami olyasmit, amit magamból hiányzónak érzékeltem. Az arra irányuló vágy, hogy a dolgok máshogy legyenek, mint ahogy éppen vannak, az elkülönültségről szóló hiedelmünk közvetlen következménye, és nagyrészt a gondolkozáson keresztül történik. Ez a vágy az éppen zajló pillanatnak való ellenállásból vagy annak megítélésből, illetve a saját magunkról és a másokról szóló történeteinkből fakad.
         Az Élő Felismerés: A Jelen Megtapasztalása, Ahogy Az Van című könyvem arról szól, hogyan is láthatunk át az elkülönültségről szóló történeteinken, melyek szenvedést, keresést és konfliktust okoznak az életünkben. Hasznos lehet ezzel a könyvvel együtt azt is elolvasnod. Az „élő felismerés” az elkülönültségbe vetett hitünkön való átlátás közvetlen megtapasztalása, melynek következtében mélyen felismerjük minden dolog elkülönületlen természetét.
         Kezdetben nagyon szeretettem volna, hogy mások is eljussanak erre a felismerésre, hiszen ez teljes megelégedettséget és jól-létet hoz az ember életébe. Egyénileg és csoportban is dolgoztam emberekkel, és az évek során egyre többen ébredtek fel. A szenvedés oly mértékben erősödött fel az életekben, hogy egyre többekben keltődött fel a vágy az elkülönültségtől való megszabadulásra.
         De ekkor valami más is elkezdődött. Azt tapasztaltam, hogy valamilyen falba ütközöm. Megláttam, hogy a kezdeti ébredés nem mindig fordította ki tövestül az alap hiány(osság) identitást. Teljesen evidens volt, hogy sokan még mindig hittek az elkülönültségben. Meséltek a kapcsolataikban és az élethelyzeteikben megélt küzdelmeikről – a szenvedésről, a keresésről, a konfliktusról. Dolgoztam olyanokkal, akik már bizonyos szintű felébredésen átestek, mégis élték a „Hiányos/nem vagyok elég jó” alaptörténet valamely változatát. És az évek folyamán arra a meglátásra jutottam, hogy szinte mindegy, ki mennyire felébredettnek értékelte magát. A központi hiány-én története még mindig aktívan működött, leggyakrabban teljesen tudattalan szinten.
         Némely konzultációm igen intenzíven zajlott. Az emberek gyakran zokogva meséltek elveszített szerelmükről, gyermekkori traumáikról, tönkrement kapcsolatokról, szexuális abúzusról, függőségről, szorongásról, keresésről, áldozatiságról, a barátaiktól és a családjuktól történt elidegenedésről, megfélemlítettségről, és sok egyébről. Mások alapvetően boldogok voltak, nem tapasztaltak intenzív szenvedést, mégis arról számoltak be, hogy valami hiányzik az emberekkel és a világgal való kapcsolatukból. Szinte minden esetben az emberi kapcsolatokról szóló történeteket hallhattam.
         Emellett számos olyan spirituális tanítóval is folytathattam baráti jellegű beszélgetést, akiket az általános „mérce” szerint felébredettnek tekinthetünk. És az őszinteség csendes pillanataiban azt is megbeszéltük, hogy ez a központi hiányosság hogyan folytatódott az életünkben, különböző mértékben, még a felébredés után is. És kemény történeteket hallottam olyan tanítványoktól, akiknek a tanítói nem voltak hajlandóak szembenézni ezekkel a problémáikkal. Igen szemfelnyitó történeteket meséltek, és megértettem, miért is oly hosszú a szexszel, pénzzel, hatalommal, kontrollal, féltékenységgel, versengéssel, és más témakörökkel kapcsolatos botrányokba keveredett spirituális tanítók sora. Véleményem szerint, mindez a központi hiány-történet továbbműködéséből fakad.
         Ez a könyv abból a vágyból született, hogy a kapcsolatok témáját belevihessem az emberekkel folytatott egyéni és csoportos munkámba. A könyvben található önvizsgálatokat saját magam számára fejlesztettem ki azért, hogy a saját hiány-történetemen áthatolhassak. És amikor megtapasztaltam, hogy mennyire sokat segítettek nekem, elkezdtem másokkal is használni őket. Az ülések pedig kezdtek drámai módon megváltozni. Az emberek sorra számoltak be a kapcsolataikban megélt friss, mély szabadságról és szeretetről. Most pedig izgatottan osztom meg veletek is ezeket az önvizsgálatokat, melyek segítségével elő lehet bányászni a legmélyebben dédelgetett elkülönülés és hiányosság/nem megfelelőség történeteinket, és át is lehet rajtuk hatolni. Ha te most ezeket a sorokat olvasod, akkor készen állsz arra, hogy átláss ezeken a hiedelmeken, szembenézz a benned lévő érzelmi sebbel, és mély, átható szeretetet, békét, szabadságot és bölcsességet élhess meg. Készen állsz az összes kapcsolatod harmonizálására.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)