A Gödör Mélyéről Vissza az Életbe – Katica Története

A Munkának csodásabbnál csodásabb embereket köszönhetek. Katica májusban lépett be az életembe. Élete 10 évének tragédiáját - a kisfia betegségét, elvesztését, és ennek feldolgozatlan gyászát rakta le már az Alaptanfolyam asztalára, hihetetlen bátorsággal. Azóta megértettem, hogy mennyire szenvedett ő akkor már nagyon hosszú ideje. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy olyan nyitottsági állapotba engedődött addigra, amikorra az ő Ítélkezőlapjának feldolgozásához értünk, hogy szinte automatikusan ment az összes önkínzó állításának megkérdőjelezése. Pillanatok alatt tekeredtek szét a végtelenség óta hurcolt fájdalmas szavak és mondatok, és nyílt ki egy teljesen új világ Katica számára.

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe ennek a fantasztikus lánynak, nőnek, anyának a történetét, melyet Katica immár könyv formában is elérhetővé tett, hogy kézzel fogható segítséget nyújtson a hozzá hasonló helyzetben lévő szülők számára. Egy részlet a könyvből:

„Az én utam nagyon rögös, sok-sok akadállyal teli, és végtelenül hosszú volt, de végül célba értem, és megkaptam a választ a kérdéseimre, méghozzá magamtól! Tudom, hogy ez a lehetőség mindenki számára nyitva áll. Csak meg kell élni a fájdalmas valóságot a maga teljességében. Hiedelmek, köré szőtt történetek nélkül. A mélypontokat is lecsupaszított valóságként kell megélni. A gödör falába való szánalmas és további sebeket okozó kapaszkodás csak elodázza végső felismerést, hogy minden túlélhető. És hogy sokszor az elviselhetetlennek hitt fájdalom az, ami végül megmutatja, hogy kik is vagyunk, és hogy mit is akarunk. Nekem ez kellett, hogy rájöjjek, milyen értékes is vagyok. Ezt sosem tudtam volna meg, ha nem esem le a gödör mélyére. Harmincöt évesen így döbbentem rá, hogy még magamat sem ismertem igazán. Most viszont már igen!

Mindezt sosem tudtam volna meg, ha nem esem le a gödör mélyére, ahol azonban még hosszasan vergődtem a sötétben, anélkül, hogy felfedeztem volna az ott lógó kötélhágcsót. Amikor már elviselhetetlen volt a gödör alján élnem fény nélkül, reményvesztett kétségbeesésben, akkor végre megpillantottam a szabadulásomat jelentő létrát. Megragadtam, és felsétáltam rajta. Ez a mentőkötél mindnyájunknak ott van a közelében. A tiédben is. Azt remélem, ez a könyv segít megpillantani.”

(Nagylaki Kata: Anyuka, velem jössz, vagy csak utánam?)

A könyv megvásárolható itt.

Katica könyvének Facebook oldala pedig itt.

"Ha a gyermekem meghalt, akkor ez a valóság. Bármilyen ezzel kapcsolatos ellenkezés belső pokolba juttat. „Túl fiatalon halt meg.” „Nem láthattam felnőni.” „Tehettem volna valamit a megmentéséért.” „Rossz anya voltam.” „Isten igazságtalan.” De a gyermek halála valóság. A világon semmilyen ellenkezés sem tud egy picit sem változtatni azon, ami már megtörtént. Az imádság nem képes változtatni rajta, a könyörgés és az esdeklés sem, önmagad büntetése sem képes rá, az akaratodnak semmilyen hatalma nincsen. Egy dologhoz azonban megvan a hatalmad: megkérdőjelezni a gondolataidat. Ehhez azonban radikálisan nyitott elmére van szükség, mert csak a nyitott elme kreativitása képes megszabadítani téged attól a fájdalomtól, melyet a valósággal való szembeszállás okoz. A békéhez vezető egyetlen út a nyitott elme. Amíg azt gondolod, hogy tudod, minek kéne vagy nem kéne megtörténnie, a Jóistent próbálod manipulálni. Ez pedig a boldogtalanság receptje."

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

„Túl Kéne Már Lennie a Kislánya Halálán” – Byron Katie Videó

A most következő Byron Katie Munka-videót (is) nagyon szeretem. Most, hogy készült hozzá a magyar felirat, volt, hogy csak úgy hang nélkül néztem a férfit, akivel Katie elvégzi az önvizsgálatot. Érdemes figyelni őt, hogyan engedi át magát a kérdéseknek, és hogyan ismeri fel önmagában az igazságot. (A vele végzett Munka következő részét jövő héten teszem majd fel, úgy lesz teljes a kép a férfi pár perc alatt lezajlott átalakulásáról.)

Ebben az első részben megtudjuk, hogy a férfi húga elvesztette a kislányát, és évek óta nem képes túljutni az ő halálán. Vagy tán mégis? Majd pedig Katie mesél a „látogatásokról”, a szívünknek oly kedves „látogatóink” tárt szívvel fogadásáról és a szeretet természetéről.

Pokolra Kell Annak Jutni?

Szia Andi!

Ma délelőtt volt egy felismerésem. A tegnapi kérdés-halmaz után jött, nem derült égből, de mintegy válaszképp sok mindenre. A felismerés erősen kapcsolódik a mai blogbejegyzésed első néhány mondatához. Jelesül ahhoz, hogy kitartás és vágy kell, hogy éljen benned a Munka végzéséhez. A kitartást meg az égő vágyat egy dolog biztosan meghozza: ha van érvényes belépőd a Pokolba. Nem a tornácra, az nem elég. Ha jártál már a legsötétebb bugyrokban, ha rendszeresen ébredtél sírva, ha érezted már fölöslegesnek magad, ha szenvedtél már attól, hogy a környezeted szerint mindent rosszul csinálsz, ha vegetáltál már érzelmi vákuumban, ha valaha is gondoltad már komolyan azt, hogy inkább "föl"adod az irányítást (oda föl), akkor jó helyen jársz. Ha kész vagy rá, hogy őszintén elfogadj dolgokat úgy, ahogy történnek, tényként tudod őket kezelni, amiből ki lehet indulni, akkor szerintem jó helyen vagy. Ilyenkor mindig egy Hemingway idézet jut eszembe az "Öreg halász és a tenger"-ből. "Ne azon gondolkodj, hogy mit tudnál kezdeni azzal, amid nincs, hanem azon, hogy mit tudsz kezdeni azzal, amid van." Ebben az egy mondatban benne van minden, ami elvezet a boldogsághoz. De néhányunknak kell, hogy elég időt mélázzanak afölött, hogy mit tudnánk kezdeni az illúzióinkkal, mire rájövünk, hogy SEMMIT, ZÉRÓ, VÉGE és pont.

"Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak jutni."

Na, mostanra egy kicsit kiürült a fejem, úgyhogy leteszem a tollat. Ezeket Te nyilván mind nagyon jól tudod, hiszen itt vagy és csinálod a dolgodat, de gondoltam, ki másnak mondjam el, mint Neked. 

Bocs az apatikus sorokért, de most ez van. Most ezzel kell kezdenem valamit. Kiindulásnak nem rossz, innen szép győzni.

Puszi: Attila 

Aranyos Attilám!

Szeretem, ahogy megosztod velem a megéléseidet, köszönöm. Nekem egyáltalán nem tűnnek apatikusnak a soraid. Inkább egy olyan embertől valónak, aki megértette, hogy teljesen felesleges folytatnia a küzdelmet és a harcot, ellene menni annak, ami van. Aki rádöbbent, hogy mennyit kínozta magát az életben. Aki felfedezi mindennek az ellenállásnak a hiábavalóságát. Ez eltöltheti a Jól-tudom elmét egyfajta szomorúságérzettel, tán azt mondanám, hogy ez inkább hiányérzet. Az elme hozzászokik az ellenálláshoz és a harchoz, és nem érti, hogy most mi van, attól fél, hogy most nem lesz rá szükség. Hát, úgy, mint eddig, nem is! :-) Szövetségesként és barátként igen, aki tálcán elém hozza az összes félelmemet és hiedelmemet, amiket még nem vizsgáltam felül. Még az az analógia jutott eszembe, hogy ez egyfajta gyász, mert azt hiszem, hogy elveszítettem valamit. Közben csak a felesleges, haszontalan, szenvedést okozó koloncokat engedem szép fokozatosan távozni. És teljesen rendben van, ha ezt esetleg lehangoltságként élem meg, engedjem meg neki, hogy legyen.

Arra a felvetésedre, hogy azok, akik már nagyon szenvednek, biztos, hogy égető vágyat és kitartást éreznek a "megváltásra", azt mondhatom, hogy nem feltétlenül. Valaki inkább meghal, szó szerint, mintsem engedjen a huszonegyből, vagyis engedje a valóság útját kibontakozni. Mert ő jobban tudja, majd ő megmutatja, majd ő bebizonyítja, hogy neki van igaza, és az életnek, a valóságnak úgy KELL lennie, ahogy ő azt kitalálta, és körme szakadtáig akarja. Ő nem hajlandó feladni azt a hiedelmét, hogy az élet szívás, és csupa fájdalom.

És az is nagyon egyéni, hogy kinek mennyi szenvedés elég. És általános, hogy a sajátunkét gondoljuk a legszörnyűségesebbnek, aztán elmegyünk egy kis összejövetelre, ahol kiderül, hogy mások még nagyobb zsákokat cipelnek. Ez is előnye amúgy a csoportos Munkának: megláthatom, hogy más még sokkal fájdalmasabb élethelyzetben is bírja, csinálja, él. Amibe én már valószínűleg régen beledöglöttem volna.

Ha Te úgy gondolod, hogy elég volt a szenvedésből, akkor teljes szívemből kívánom, hogy érezd ezt az égető vágyat, és legyen meg a kitartásod ahhoz, hogy csináld. Biztatásul annyit, hogy annyival könnyebb így, hogy ha elég ízelítőt adsz magadnak ebből a Négy kérdés és a Megfordítások végzése során, amikor nagyon tágra nyitod a szívedet, akkor egy idő után nincs visszaút.

Várom további helyzetjelentéseidet, szeretettel, Andrea

És újra csak Byron Katie szavai Az Öröm Ezer Nevéből, a földi mennyországról:

„A valóság se nem jó, se nem rossz. Nagyobb a jónál és a rossznál. Nincs ellentéte, és nincs semmi, ami nem az, nincs semmi, ami nem olyan, mint az. A kettősség vége nem a világ vége: ez a szenvedés vége. A ragyogó, a fényes – ezt nevezném én Istennek, ha bárminek is nevezném. Ami nem létezik, ami a létezésen túl van, az ragyogóbb a napnál is. Egyszer egy intenzív hétvégi tanfolyamomon egy férfi a következőt mondta nekem, arcán csodás ragyogással: „Most értettem meg! Kápráztató: amiről beszélsz, az a földi mennyország!” Én pedig, „Igen, megértetted. És én a mennyországból beszélek a földre.” (Kedvelem a kis vicceimet.)

         Ahogy elkezded felébreszteni magadat a pokolról és purgatóriumról szóló álmaidból, a mennyország olyan intenzíven talál rád, amit a képzelet képtelen felfogni. Aztán pedig, ahogy tovább folytatod hiedelmeid megkérdőjelezését, rájössz, hogy még a mennyország is csak egy kezdet. Van valami jobb, mint a mennyország. Mégpedig az örök, jelentés nélküli, végtelenül kreatív elme. Megállíthatatlan időben, térben, még örömben is. Annyira intelligens, hogy minden maradvány „én-t” leszaggat rólad, bele a mindent felemésztő csoda mélységeibe.

         Én a ragyogáson kívül semmi mást nem találok. Mindenhol ott van, és mindig eltávozott még mielőtt megtörténne. Ez az, ahogy a forma tűnik kialakulni. És amikorra a forma megtörténik, az eredeti ok már eltűnt, így az íz, a szag, vagy a látvány is elmúltak már akkor, amikor épp történni látszik, az elme pedig annyira boldog, hogy sosem tapasztalja meg a hatásokat. Hát nem örülnél vajon te is, ha ismernéd az élet titkát, a kozmikus viccet, mely állandóan folytatódik? A vicc az, hogy semmi nincs. Látod, hogy az összes stresszes gondolat már elmúlt, rájössz, hogy nincs lényegük, szubsztanciájuk, és intenzív örömöt élsz meg. Aztán azt is látod már, hogy az összes gyönyörű dolog, minden, amit szeretsz, az összes művészet, zene és irodalom, az összes ember, akiket oly nagyon szeretsz, az egész civilizációnk, szeretett Földünk, az egész végtelen univerzum már szintén mind-mind eltávoztak, és akkor háromszoros örömmel mosolyogsz, mert ráébredtél, hogy nem csupán ők nem valóságosak, hanem te sem vagy valóságos.” (Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)