Mihez Kezdjek a Rossz Érzésekkel? 1.

Szia Andi! Figyu, van egy dolog, ami egy ideje nem hagy nyugodni. A gondolatok, az rendben van, mert azokat többé-kevésbé jól meg lehet fogalmazni, de mi van a (látszólag) megmagyarázhatatlan rossz érzésekkel? Amiket igazán meg sem tudsz fogalmazni, csak úgy jönnek valahonnan. Igazából nem tudok semmiféle körülhatárolható okot rájuk, de úgy jönnek. Azokkal mit lehet kezdeni? Attila

Kedves Attila!

Először is, mielőtt tovább olvasnál, kérlek, olvasd el ezt a régebbi bejegyzést a témában. Ezt az összes Olvasónak is szeretettel a figyelmébe ajánlom, hogy ne maradjanak ki fontos dolgok, és ne kelljen ismételgetnem magam.

http://onmunka.blogspot.com/2010/10/tegyuk-rendbe-ezeket-franya-rossz.html

Nna, üdv újfent itt. Rövid összefoglalás vázlatosan:

1. GONDOLAT--->ÉRZÉS--->CSELEKVÉS: Elhitt gondolat nélkül nincs érzés. Jó sem, és rossz sem. Először a mentális, gondolati szint, annak fizikai leképeződéseként pedig az érzelmi szint. (Ez után pedig az automatikus cselekvés, amivel most nem foglalkozom.)
2. Az érzés sem nem jó, sem nem rossz, egyszerűen egy jelzőrendszer, hogy elhittem valamit, ami nem igaz. Pont ő a jelzés, hogy ideje elvégeznem a Munkát, amúgy fogalmam sem lenne, mi zajlik gondolati szinten.
3. Nem ajánlatos elmenekülni a „rossz” érzés elől, ezzel csak tovább tartósítjuk a problémát.
4. Nincs értelme „jó” érzést kiváltó gondolatokat keresgélnem, mert amíg az alaphiedelmem a helyén, addig az úgyis az első adandó alkalommal borítja a bilit. És az elég hamar lesz… És jól bele is fáradok ebbe az egész cirkuszolásba.
5. Nem ajánlatos ellenségként tekinteni a „rossz” érzésre, hasonlóan a „negatív” gondolathoz. Üdvözöld, és köszönd meg neki, hogy hallat magáról. Ő a Te hazafelé vezető utadat mutatja. 

További támpontok:

6. Minél erősebb az érzés, annál jobban kötődöm az elhitt gondolathoz, történethez. Szoktam javasolni, hogy 1-10-ig kalibráljuk be a hiedelmet, mennyire erősen hisszük – ezt pedig az általa kiváltott érzés erősségéből tudjuk lemérni. Érdemes mindig a legerőteljesebb érzelmi reakciót kiváltó gondolattal dolgoznom. De az 1-es erősségű is ellene megy a valóságnak, így azzal is van dolgom. Csak az, természetéből fakadóan, kevésbé feltűnő és zavaró.

Most pedig nézzük, mi a teendő, ha az az érzés olyan meghatározhatatlan, csak úgy hipp-hopp úrrá lett rajtad. Eleinte, ha még nem régóta végzed a Munkát, nem a gondolat fog feltűnni, hanem az érzés. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi zajlik a fejében éppen, tapasztalatom szerint, sokan szinte képtelenek megfogalmazni a gondolataikat. Nincs ezzel semmi probléma, ez egy folyamat. Ha elkezded figyelni az elméd duruzsolását, akkor a nagy masszából előbb-utóbb ki fognak tűnni azok a gondolatok, melyekkel dolgod van. Eddig nem figyeltél rájuk, most viszont engedélyt adsz nekik, hogy „vizsgáló tekinteted elé járuljanak”, amit ők nagyon készségesen meg is tesznek. Megörülnek, hogy végre odafigyelsz rájuk, nagy örömmel működnek veled együtt. Amikor már jó ideje végzed a Munkát, akkor rögtön a gondolat fog kristálytisztán eléd ugrani, és abban a pillanatban érzed testi szinten is. Addig azonban sokszor előfordul, hogy csak valamilyen furcsa érzés kezd el beindulni benned, és még nem látod az előző lépést, az őt előidéző gondolatot.

Az is sokszor előfordul, hogy még az érzést is képtelen valaki észrevenni. Ennek az az oka, hogy már jó pici korunkban megtanuljuk, hogy jó alaposan fojtsuk el az érzéseinket. Ezt sokan mesteri szintre visszük, mintegy letiltva, elvágva magunkat az érzéseinktől. A Munka végzésével együtt jár, hogy meg kell ismerkednem az érzéseimmel, az érzelmi világommal, mert ők ugyanúgy szeretnének „élni”, mint a gondolataim meghallgatódni. Ez sokak számára akár fájdalmasnak is tűnhet, mivel a réges-régen, sőt egész életünkben jó mélyre letunkolt érzések elkezdenek a felszínre bukkanni. Ez nem mindig kellemes élmény, viszont, ha tisztában vagyok azzal, hogy miért történik mindez, és hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, én pedig teljes biztonságban vagyok, akkor sokkal könnyedébben megyek át ezen a folyamaton.

         Mesélek egy személyes példát. Még nem ismertem a Munkát, amikor egyszer egy kétnapos tréningen (résztvevő voltam) a második nap reggelétől valamilyen furcsa feszültség kezdett növekedni bennem. Aztán ez odáig fokozódott, hogy teljesen lebénított. Minden energiám elszállt, teljesen letargikussá váltam. Az én testem így jelzi a nagyon erős hiedelmeket, ezt már akkor is tudtam. Meg azt is, hogy valami hasonló élményt kéne keresnem a múltból, amikor ugyanígy éreztem magam. Rengeteg minden az eszembe jutott, most is csak úgy sorakoznak elő azok a példák az életemből, amikor ezt a teljes letargiát éltem meg testi szinten, csak azokban a szituációkban még nem tudtam, mi is okozza ezt, mindig azt hittem, hogy valami betegségem van. Aztán ott, azon a tréningen összeállt a kép. Észrevettem, hogy milyen erővel álltam ellen annak, ami éppen történik, ilyen gondolatokkal: „Én erre a feladatra képtelen vagyok.” „Nem fogom tudni tökéletesen megcsinálni.” „Nem kaptam elég instrukciót.” „Nem fogok én itt bohóckodni.” „Béna a tréner.” „Ez az egész tréning totál értelmetlen.” „Kidobott pénz az egész.” „Sokkal profibban is lehetne ezt csinálni.” „Engem ne tesztelgessen senki.” A legerősebb az volt, hogy nem fogom tudni jól elvégezni a feladatot, ezért inkább hozzá sem kezdek. Mert nem fogok ötöst kapni. Az egész ügy arra az alaphiedelmemre épült, hogy nekem mindig kiválóan, sőt a legkiválóbban kell teljesítenem. Így nőttem fel, így jártam iskolába. Általánosban még bírtam a saját magamnak diktált tempót (persze kintről ez kemény szülői elvárások köntösébe bújtatta magát, hogy legyen kit okolnom), aztán oly mértékben halmozódott fel az ezzel kapcsolatos feszültség bennem, hogy gimnáziumban már sokszor feladtam a küzdelmet. Jött a makacsság, a pofátlanság, a tenyérbemászó stílus a tanárokkal. Emlékszem egy biológia dolgozatra, amikorra már oly mértékű volt bennem az ellenállás az egész tanulással, iskolával, tanárokkal, szülőkkel, az egész sanyarú sorsommal kapcsolatban, hogy egyszerűen nem bírta a kezem megfogni a tollat. A dolgozatra felkészültem, szerintem ötösre meg tudtam volna írni, mire azonban a tesztre került volna a sor, rám tört megvizsgálatlan hiedelmeim pokoli nyomása, és teljesen leterített. Egyetlen betűt sem voltam képes írni, csak dúltam-fúltam. A tanár persze nem értette, mert tudta, hogy nem vagyok hülye, a többiek pedig jót derültek rajtam, mert azért az egészet ügyesen úgy adtam elő, mintha én nagyon laza lennék. Szép kis álarc. Jó sokáig rajtam volt. És azon a tréningen ugyanaz köszönt vissza, ugyanaz a dacos, makacs, dühös, méltatlankodó ellenállás. 30 év ellenállása, melyből 20 depresszióban telt.

         Holnap folytatom még a nehezen megfogható, megmagyarázhatatlan érzésekkel való bánásmód leírását, addig is keresgéljétek a saját életnek való ellenállásotok történet-gyökereit. Ja, és hamarosan jön egy Tökéletesség témakör is, abban tökéletes vagyok.:))) És a Depresszió is megér egy (gyász)misét…

„Az érzés olyan, mint a felbukkanó gondolat partnere. Olyanok ők, mint a bal és a jobb. Ha van elhitt gondolatod, vele egy időben ott van az érzés is. Ha az érzés kényelmetlen, tekints úgy rá, mint egy nagyon könyörületes ébresztőórára, ami azt csilingeli, „Éppen álmodsz, Édesem.” Ilyenkor ideje önvizsgálatot tartani, ennyi. De ha nem tiszteled az ébresztőórádat, akkor a külvilágban próbálod megváltoztatni vagy manipulálni az érzésedet. Általában először az érzésre tudatosulunk, ezért is nevezem ébresztőnek, ami a tudomásodra hozza, hogy olyan gondolathoz tapadtál hozzá, melyet ideje megkérdőjelezni.” (Byron Katie)