A Jelennek Való Ellenállás: Az Én-központ Háromszöge 4.

Ma egy vegyes-felvágott blogbejegyzést hoztam össze. Egyrészt olvashatjátok Scott Én-központról szóló írásának utolsó részét, a jelennek való ellenállás kötegéről. Másrészt pedig egy gyakorlati Jelen-Valóságpróbát ajánlok figyelmetekbe. Kellemes utazást ma is!

3. A jelennek való ellenállás kötege

A háromszögön belüli harmadik gondolatköteg a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központ azzal tartja életben az elkülönültség érzését, hogy ellenáll annak, ami éppen most történik. Ez a  gondolatköteg  tartalmazza a jelen pillanat bármilyen értelmezését, különösen azokat, amelyek ellenállnak a jelen tapasztalásnak, beleértve a hibáztatást, panaszkodást, ítélkezést és összehasonlítást. Az ellenállás minden olyan gondolatot felölel, ami úgy tünteti fel, hogy nem kellene annak történnie, ami történik. Csak vedd észre, hogy mi történik a jelen tapasztalásodban. Valaki vagy valami bosszant, frusztrál, nem mozog elég gyorsan, túl gyorsan mozog, nem elég figyelmes, az utadban van, szemétkedik, túl kedves, nem figyel eléggé, vagy nem azt teszi, amit te akarsz. Az összes gondolat az én-központból jön, amely hiszi, hogy tényleg van itt egy személy, aki el van különülve attól, ami „ott kinn” történik.

Ismétlem, nincs semmi elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megszabadulni és megérteni való vagy szükséges gondolat a jelennek való ellenállás kötegéből. Csak pihenj meg tudati térként, anélkül, hogy hangsúlyoznád a gondolatokat, amint felbukkannak és eltűnnek. Az én-központot azzal tartjuk fenn, hogy folyamatosan éltetjük a gondolatokat ebből a kötegből; az táplálja, hogy folyamatosan ellenállunk a mentális értelmezésen keresztül annak, ami a jelen pillanatban történik.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

És egy kis gyakorlati feladatot is szeretettel ajánlok a figyelmedbe:

Végezz valóságpróbát egészen addig, amíg teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy mindig éppen az van, ami éppen van. És senki és semmi nem a te engedélyedre vagy hozzájárulásodra vár, hogy éppen azt csináljon, amit. Rengeteget írtam a blogon arról, hogyan is kondicionálódtunk arra, hogy azzal a működéssel éljünk, mely szerint mentálisan folyamatosan ellene kell mennünk annak, ami van, mert azt hittük el, hogy a dolgokra így van ráhatásunk, és persze így kapjuk meg az „irányító én” érzetét. A valóság azonban sosem vár a beleegyezésünkre, már olyan, amilyen. És abban a pillanatban, amikor ezt teljességében felismerem és megélem, egy leszek az élet áramlásával. Addig azonban folyamatos ellenállásban élek, és ettől várom a változást. Elég abszurd, ha jobban belegondolsz…

Néhány hétköznapi példa a valóságpróbára:

1. Megbeszéltem valakivel, hogy 10-kor találkozunk. Még 10 perccel később sincs ott, nem is telefonált. Hihetem én azt, hogy „itt kéne lennie”, „fel kellett volna hívnia”, „milyen szemét, hogy nem is szólt”, stb., ettől azonban még nem lesz ott. J Valóságpróba: Mi a valóság? Itt van vagy nincs itt? Nincs. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ennek kéne lennie. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és mennyire jó ilyenkor a bőrömben lenni. Arról nem is beszélve, mi mindenből maradok ki, ami éppen ott zajlik körülöttem, amíg várok. És akár fel is emelhetem én a telefont, megkérdezve, hol jár, mi történt, netalántán félreértettünk valamit, stb. És ha ez az illető újra meg újra elkésik, mert ő ilyen, akkor vagy ennek tudatában tervezek vele találkát, vagy nem tervezek vele többet találkát. Mindehhez miért van szükség feszültségre?

2. Az étteremben rendelt levesem hideg. Hihetem én azt, hogy „forrónak kéne lennie”, „figyelniük kellett volna erre”, „direkt velem akarnak kiszúrni”, stb., ettől azonban a leves még nem lesz forró. J Valóságpróba: Mi a valóság? Hideg a leves vagy forró? Hideg. Akkor ez a valóság, bármennyire is úgy gondolom, hogy nem ilyennek kéne lennie, meg hogy vajon mit is csináltak ők ott a konyhában, ráadásul direkt velem. És megnézhetem, milyen feszültség keletkezik bennem ezektől az elhitt gondolatoktól, és milyen kellemes hangulatba kerültem az evéshez. Tán még az ebédpartnerem hangulatát is sikeresen felpaprikázom, és jó kis történetekbe húzhatjuk bele magunkat arról, milyen szörnyen is bánnak a vendégekkel az éttermekben. A levesem pedig még mindig hideg. Nem egyszerűbb, ha megkérem a pincért, hogy melegíttesse meg? Mindehhez miért van szükség feszültségre? És ha újra ebbe az étterembe megyek, és tudom, hogy nem figyelnek erre a dologra, akkor már rendeléskor megkérhetem, hogy forrón hozzák a levest. Vagy máshová megyek.

3. A gyerekem nem csinálta meg a házi feladatát, és már lefekvésidő van. Gondolhatom én, hogy „meg kellett volna csinálnia”, „milyen lusta kölyök ez”, „sosem lesz belőle rendes ember”, „megőrülök, hogy már megint kiborít”, „mit fog szólni a tanár”, „azt fogják hinni, hogy rossz szülő vagyok”, végtelen agymenés. Ettől azonban a HF még nincs elkészítve. Valóságpróba: Mi a valóság? Kész van a HF vagy sem? Nincs. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire ragaszkodom ahhoz, hogy kész kéne lennie, meg annak a büdös kölöknek mit kellett volna számítógépezés helyett csinálnia. Megnézhetem, hogyan bánok a gyerekkel, ha elhiszem a gondolataimat, és mekkora feszültség van bennem. Feltehetem magamnak a kérdést, hogy vajon ezektől a feszültséggel teli gondolatoktól változni fog-e valami, és feltehetem azt a kérdést is, hogy mit szeretnék. Azt szeretném, hogy készen legyen a gyerek HF-je? Akkor megkérem. Vagy leülök vele. Vagy kitaláljuk, hogyan is legyen. Lehet, hogy a gyerek azt mondja, őt nem érdekli. Ilyenkor kinek fontos az a HF? Nekem. Vagyis, ha azt szeretném, hogy legyen megcsinálva, akkor megcsinálom én. (Haha, ha tudom. J) Vagy lehetővé teszem, hogy a gyerek megélje annak a következményeit, hogy nem csinálja meg a leckéjét. És felfedezem az összes olyan stresszes hiedelmemet, amik ezzel kapcsolatban felmerülnek bennem, majd megkérdőjelezem őket.

4. A fenti helyzetek bármelyikében dühös leszek, panaszkodom és vádaskodom. Mert még épp így működöm, még épp elhívődik némely gondolat, melyektől feszült leszek. De én azt gondolom, hogy „nekem már tök nyugodtnak kéne lennem az ilyen helyzetekben”, „de béna vagyok”, „szörnyű, hogy még ennyire sem vagyok képes”, stb. Ettől azonban még dühöngök. Valóságpróba: Mi a valóság? Dühös vagyok vagy sem? Dühös. Akkor ebben a pillanatban ez a valóság, bármennyire is azt hiszem, hogy attól, hogy ellene megyek, el fog tűnni, és nyugodtnak kéne lennem. Hogyan bánok magammal, ha azt hiszem, hogy már nem kéne dühösnek lennem, és mégis az vagyok? Még egy lapáttal ráteszek a feszültségre. Amikor dühös vagyok, az a dolgom, hogy dühös legyek, bármennyire furcsának is tűnik ez. Pont azért vagyok dühös, mert beindult egy történetem, aminek érzelmi kihatása is van. Ilyenkor, ha kicsit magamba nézek, és megvizsgálom, milyen „kellene”, „nem kellene” gondolatokat hiszek éppen, máris rálátok a dühöm gyökerére. Azzal a gondolattal van dolgom, nem pedig a következményével, a dühvel.

Javaslom, hogy minél gyakrabban jusson eszedbe a valóságpróba, amikor dühbe gurulsz. Ezek a helyzetek mind a te érdekedet szolgálják, mert tudatosítanak arra, mi mindent hittél el. Anélkül, hogy ráébrednél minderre, ezek a gondolatok mind „elhívődve” maradnak benned. És akkor jön az újabb dühöngés. Amivel semmi probléma. Kivéve, ha azt gondolod, hogy nem kéne már lennie. J

Vedd észre, hogy sosem azzal van a gond, ami épp történik. A valóság mindig olyan, amilyen. A problémád akkor kezdődik, ha elhiszed az elméd értelmezéseit az adott helyzetről, és azt, hogy bárminek is „másképp kéne lennie”, mint ahogy abban az adott pillanatban van. Adj egy olyan teljesen friss esélyt magadnak, hogy felfedezed, mennyivel több választási lehetőség és kreativitás rejlik abban, amikor nem gondolatban értelmezed a helyzetet, és nem mész ellene. Mert ilyenkor ellenállás keletkezik, amitől a tudatod minire szűkül. Vedd észre ezeket a teljesen evidens működéseket és összefüggéseket, és teszteld is le őket saját magad számára. Csak úgy van értelme, ha a tiéd.

HA KÉSZEN ÁLLSZ MINDENT MEGKÉRDŐJELEZNI, AMI MIATT SZENVEDSZ, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ 2-NAPOS ÖNMUNKA-ALAPTANFOLYAMON, BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN: Október 27-28. BUDAPEST ÉS DEBRECEN. JELENTKEZÉSI HATÁRIDŐ: OKTÓBER 5.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

És továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

A Múltad Csupán Gondolat: Az Én-Központ Háromszöge 2.

A múlt héten megkezdett sorozat folytatása az Én-központ háromszögéről, Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből. Ma a múlt kötegéről olvashattok.

1. A múlt kötege

A gondolatok eme kötege mindabból áll, amit fogalmilag tudsz magadról, a világról és az életről. Konkrétabban, magába foglalja a nevedet, identitásodat, részleteket a családodról és a gyerekkorodról, a tanulmányaidat, az élettörténetedet, a szerepeket, amiket játszol, a címeket, amiket birtokolsz és a személyes történeted minden más aspektusát. A múlt kötege magába foglal bármit, ami a múltban történt és most már emlékké redukálódott.  Ez a fogalmi történet fő része, amit úgy hívunk, hogy „én és az életem”  vagy  „az élet, ahogy én látom”. Ez a köteg tartalmazza az összes politikai, vallási, spirituális és más elképzelésedet, véleményedet és hiedelmedet, amelyek szintén mind a történeted részei. Magába foglalja bármely mentális azonosulásodat egy csoport tagjaként. Amikor azt mondod: „Én keresztény vagyok”, „Én muzulmán vagyok”, „Én tudós vagyok”, „Én amerikai vagyok” vagy „Én leszbikus vagyok”, ezek mind olyan fogalmak, amik az identitás egyedülálló érzését adják.  Az egyedülállóság önmagában nem feltétlenül forrása a szenvedésnek. A történettel való azonosulás teremti az elkülönültség hiedelmét és ezzel a szenvedés lehetőségét.

A lényeg az, hogy a múlt kötegében minden gondolat. Minden, amit a saját identitásodról gondolsz, tanult elképzelés. Amikor a történetünkből fakadóan beszélünk vagy cselekszünk, kondicionálást és betanult elképzeléseket ismétlünk és veszünk újra elő. Semmi friss és új nem jön a képbe. És így cselekszünk továbbra is ugyanazon ismétlődő mintákon belül. Ugyanolyan kapcsolatokba lépünk, ugyanazokon a dolgokon kapjuk fel a vizet, ugyanazokkal az emberekkel veszekszünk, és ugyanazokat az örömöket és sikereket keressük a jövőben. Nincs választásunk. Ez a gondolat-hurok irányítja minden mozdulatunkat.

Mindegy mit gondolsz magadról, az nem az, ami végtére is vagy. Arra kérünk, hogy ne múltbeli fogalmakban keresd azt, hogy ki, vagy mi vagy a jelenben. Ehelyett állj meg egy pillanatra most rögtön, és pihenj meg a tudati térként, ami ezeket a gondolatokat látja jönni-menni.

Ennek a felfedezésnek mély hatása van az életedre. Természetes módon nyújt mentális és érzelmi stabilitást. Megoldja az identitás-válságot, amiről talán nem is tudod, hogy részese vagy. A válság megoldódásával az élet kezd természetesebb és erőfeszítésmentesebb módon áramlani. Már nem folyamatos frusztrációban, stresszben és ellenállásban élsz. És mégis, minden meg van engedve, még a frusztráció, stressz és ellenállás is. Látod, hogy ezek a jelenségek a tudat terében történnek; már nem azt hiszed, hogy egy „én”-nek nevezett elkülönült személlyel történnek. Minden egyes jelenséget egyenlőnek látsz. Egyenlő alatt azt értjük, hogy minden jelenség ugyanazt csinálja. Felbukkan, marad egy ideig, majd nyomtalanul eltűnik. A tudatnak nincs akcióterve, hogy kiegészítse, megváltoztassa, semlegesítse a jelenségeket vagy megszabaduljon tőlük. A tudat felismerése során mindent természetesen és automatikusan elfogadunk úgy, ahogy van, legyen jó vagy rossz.

Az a lényeg, hogy tudati térként pihenj meg és hagyd a múlt-köteg gondolatainak, hogy azok legyenek, amik. Lásd, hogy nem kell kiegészíteni, elemezni, semlegesíteni, elengedni, legyőzni, kiókumlálni a múltbeli gondolatokat vagy megszabadulni tőlük. Csak ismerd fel, hogy az mind gondolat. Amint egy gondolat felmerül, csak vedd észre. Magától el fog tűnni, visszaoldódva a jelen tudatosságba. Nyomtalanul.

Ha nehézséget vagy frusztrációt tapasztalsz a tudat felismerésében vagy abban, hogy hagyd a gondolatoknak annak lenni, amik, csak pillants bele a tapasztalásodba és tedd fel a kérdést: kerül bármi erőfeszítésbe, hogy hagyjam a következő gondolatot felmerülni és eltűnni? Látva, hogy semmi erőfeszítésbe nem kerül, minden gondolatnak megengedődik, hogy az legyen, ami. Nem kell kényszerítened a gondolatokat, hogy távozzanak. Csak pihenj néhány pillanatig a gondolatmentes tudati térben, és amint észreveszel egy gondolatot, hagyd természetesen, magától elnyugodni, mint egy hópihe, amikor földet ér. Lásd, hogy az a tér vagy, melyben a frusztráció érzése és a gondolatok jönnek-mennek.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

Továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

Félelem a Jövőtől - Byron Katie Videó

„Az elme trükkje, hogy félelemben tartson. Amikor az elmédben látod a KÉPET, már az egész meg is történt. MINDEN EGYSZERRE TÖRTÉNIK, amikor elhiszel egy stresszes gondolatot.” (Byron Katie)

Mit is értünk az alatt, hogy minden egyszerre történik? Azt, hogy jön a gondolat, elhiszem, rögtön beindul a film a fejemben, vagyis a KÉPZELETEMBEN lepereg, hogy szerintem mi is fog történni, és máris félelem, vagy más érzelem árasztja el a testemet. És erre az érzelemre fogok reagálni valamilyen viselkedés vagy cselekvés formájában. És mindez egyetlen szempillantás alatt. Pedig „odakint” még nem is történt semmi, csak egy történetet hittem el arról, hogy mi fog történni.

Elég, ha csak a politikai, gazdasági hírekre gondolunk. Válassz ki közülük néhány neked tetszőt, pontosabban a szerinted legkevésbé szimpatikusabbakat, és nézd meg, mi zajlik a fejedben és a testedben, ha ezeknek a gondolatoknak a bűvkörében élsz. Milyen mozit vetít az elméd, amikor elhiszed, hogy mondjuk államcsőd várható? Vagy, hogy 500 forint lesz hamarosan az euró, vagy csak annyit, hogy az elkövetkezendő évek nagyon nehezek lesznek a magyarok számára, stb. stb.? Hogy érzed magad mindeközben, és hogyan éled az életedet ezekkel a képekkel a fejedben és ezekkel az érzésekkel a testedben? Ki lennél a gondolat nélkül, hogy ilyen vagy olyan válság, katasztrófa, szörnyűség, világvége stb. fog történni?

Az elme folyton ki akarja spekulálni, hogy mi fog következni a következő pillanatban, napon, héten, hónapban, évben – mindezt képek formájában tudja megtenni. És ha kedvezőtlennek ítéli a filmet, akkor máris rosszul érzed magad, szenvedsz és félsz. Ezt nevezi úgy Katie, hogy KÉPZELET. Az egész Életünk KÉP-z-ÉLET, gyönyörűen lefesti a magyar nyelv ezt is. Így maradunk ki a Valódi Életből, ami mindig csupán az adott pillanatban élhető meg. Ha a fejünkben vetített képektől riadozunk, akkor nem tudunk örülni semminek itt és most, akkor nem is tudjuk meglátni a Valóságot.

Mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy eldöntsük: továbbra is a fejünkben, képekkel azonosulva kívánunk élni, vagy elerőtlenítjük ezeket a képeket a Négy kérdéssel és megfordításokkal, hogy a jelen energiájából táplálkozhassunk. Szerinted melyikben van több kreativitás és Erő? Ezt a kérdést természetesen költői kérdésnek szántam. :) Mindenképp teszteld le magadban. Ebben nyújt segítséget a következő videó is.

Valami Sokkal Intelligensebb... - Még Mindig a Tervezésről

Nem bírjuk elképzelni, hogy létezik valami sokkal intelligensebb, mint a mi kis Jól-tudom elménk. Nem merünk ráhagyatkozni a felsőbb intelligenciára, mert akkor mi dolgunk lesz nekünk? Attól félünk, hogy ha ráhagyatkozunk, akkor nekünk rosszabb lesz és passzívvá válunk. Ezért nem merünk engedni, és így észrevenni az épp aktuális dolgunkat. Csak tovább küzdünk és szenvedünk. És közben elszalasztjuk azt a bölcs jóságot és végtelen kreativitást mely rajtunk keresztül nyilatkozna meg, ha hagynánk. A kör itt bezárul. Ha kinyitnád, végezd a Munkát. És a mai bejegyzést is érdemes elolvasni. Kérdésekkel és válaszokkal.

„Ez akkor azt (is) jelenti, hogy nincs szükségünk arra, hogy megtervezzük a dolgainkat/jövőt? Nem értem pontosan ez esetben, hogy miként van az, amikor azt mondod: mindez nem egyenlő azzal, amikor "ölbe tett kézzel ülünk és várunk", hanem teszünk azért, hogy valami "legyen". Ha nem teszek, akkor is lesz valami, ami valószínűleg nem pont ugyanaz, mint ami akkor következne be, ha tettem volna (a dolgomat?). Viszont azzal, hogy teszek, éppen elkerülni igyekszem egy jövőbeli (szerintem) negatív dolog bekövetkezését, vagy pedig azért teszek, hogy a mostaninál jobb helyzetbe lavírozzam magam (pozitív várakozás). Tehát "tervezek", (gondolkodom,) értékelek/ítélkezek, azaz próbálom kitalálni, mi lesz ebben vagy abban az esetben...”

Akadozó Önmunkás

Kedves Akadozó, gyönyörűen leírtad az akadozást. Amíg azért teszel, mert azt gondolod, hogy a jelenlegi helyzet rossz, és neked kell jobbá tenni, addig ez ellenállás és küzdés. Ajánlom azoknak a gondolataidnak a felülvizsgálását, melyek a helyzet "rosszaságát" hitetik el veled. Amint ezeket a hiedelmeidet megvizsgáltad a négy kérdéssel és a megfordításokkal, akkor tisztán fogod látni, hogy a jelen helyzettel semmilyen probléma nincsen, egyszerűen csak van. És ilyenkor azon nyomban esélyed van meglátni a következő lépést: ilyenkor kapcsolatban vagy a valósággal, nem különülsz el tőle, átereszted magadon, és minden pillanatban "vezetve" vagy. Amikor rossznak gondolom és félek, beszűkülök, amikor megvizsgáltam, kitágulok, és rögtön meglátom az utat. És hangsúlyoznám, hogy nem te teszed meg a lépést, a lépés megtevődik általad, akár el bírod ezt képzelni, akár nem. Mindig attól féltek, hogy majd ölbe tett kézzel fogtok üldögélni, és semmit nem tenni. Ez pont fordítva van. Katie is rengetegszer mondja, hogy a szeretet tesz. Amikor nyitott az elméd és a szíved, akkor teszel, illetve általad tevődik az, amivel Te hozzáteszel az egészhez. Csak épp lehet, hogy ez nem úgy néz ki, mint ahogy Te azt elképzelted. Érthető ez valamennyire? Szeretettel, Andrea

Kedves Andrea!

Köszönöm a válaszodat. Lehet, hogy nem pontosan sikerült megfogalmaznom a kérdésemet, de a jelek szerint Juditét igen... :-)

Szóval az rendben van, hogy "az van, ami van" (a jelen, nem értékelem rossznak, vagy olyannak, amit nekem kellene jobbá tenni). Mi van azzal, ha úgy "látom", hogy a jövőben fog valami olyan történni, ami aggodalomra adhat okot, vagy éppen lehetőségem lesz majd a mostani (jó) helyzetet még jobbá tenni? Pl. ez vagy az a párt nyeri meg a választást, ezért ilyen vagy olyan változások várhatóak a politikai-gazdasági környezetben, vagy éppen új főnököt kapok, akiről valamilyen hírek terjengenek. Tehát nem arról van szó, hogy "ölbe tett kezekkel szándékozom ülni, és várni".

Hanem például a jövővel kapcsolatosan van-e valami "tennivaló"? Gondolok itt akár egy iskola elvégzésére, hogy később jobb állást kaphassak. Vagy mindez mindenképpen tőlünk "függetlenül" csinálódik, csak mi gondoljuk azt, hogy mi döntünk arról, hogy éppen bemegyünk-e az órára, levizsgázunk-e, változtatunk-e munkahelyet? Ha lenne "tennivalónk", akkor ahhoz nem lenne haszontalan a terv. (Az már egy további megvitatandó kérdés, hogy a "terveinkhez" mennyire ragaszkodunk, vagy engedjük, hogy spontán történések ezen változtassanak.)

Akadozó Önmunkás

Kedves Akadozó!

Először is, szerinted van olyan, hogy nem spontán történés? Azért, mert épp úgy történt, ahogy Te tervezted, teljesen biztos, hogy tiéd az „érdem”? Ha meg nem, akkor spontánul történt valami? Katie szokta feltenni azt a kérdést, hogy „Mindenért neked kell learatnod a babérokat?”

Nagyon bonyolult ez a kérdéskör. Ez megy a legjobban ellene annak, amit megtanítottak nekünk a világ működéséről. Azt tanultuk meg, hogy kutya kötelességünk nem elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek, kutya kötelességünk előre elképzelni a jövőnket, és „tudatosan” tenni azért, hogy az olyan legyen, amilyennek mi kitaláltuk. Ez az ember „dolga” a hagyományos felfogás szerint. Folyamatosan őrt állni, nehogy valami „rossz” történjen. Folyamatos készenlétben lenni, hogy megakadályozzuk azt, ami épp szeretne bekövetkezni. Azt tanították meg nekünk, hogy előre kell okosnak lennünk, mindig ki kell fundálnunk valamit. Mindez vezet a tudatunk teljes beszűküléséhez. Ahhoz a pacihoz szoktam hasonlítani ezt az állapotot, amelyiknek két oldalt a szemeinél letakarják a látóterét. Egy beszűkült tudatnak mekkora lehetőségei vannak észrevenni a pillanat által mindig tálcán kínált lehetőségeket? A beszűkült tudat félelem alapon működik, folytonos kivetítésben, állandó stresszben tartva a testet is.

Elcsépelt frázis, hogy a jövő nem létezik. Csak az elmémmel vagyok képes kivetíteni egy nem létező jövőt, és máris rosszul érzem magam. Erről szól a négy kérdés harmadik kérdésének egyik alkérdése: Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejedben, ha elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben, ha elhiszed az új főnökről terjengő, nem éppen pozitív híreket? Hogyan bánsz gondolatban a még nem ismert főnökkel, ha elhiszed a róla szóló történetet? Máris utálod, és máris menekülsz a cégtől. Esélyt sem adsz annak az embernek, hogy valami más derüljön ki róla, Te már „tudod”, hogy ő ilyen meg olyan. És máris tele van az elméd a jövő képeivel, melyek, természetüknél fogva, azon nyomban rossz érzéseket is generálnak testi szinten. Vagyis elveszíted a jelenedet, felülírod a jövő kivetítésével: gondolatban és érzelmileg is a jövőben élsz, illetve, pontosabban az elmédben, nem a valóságban. GONDOLAT--> ÉRZÉS-->CSELEKVÉS. Vagyis rögtön szövöd a terveket, hogyan biztosítsd be magadat, hogyan jöjj ki legjobban a dologból; stratégiák, menekülés, elvárások, erőlködés. Közben pedig elmegy melletted a létezés, mert megint a képzeletbeli jövőben járkáltál.

Azt is csak az elme ítéli meg, hogy egy helyzet rossz-e vagy jó. Automatikus vonzódásunk van a „jó” felé, hiszen ez testi szinten is jó érzést generál bennünk – ez a hétköznapi tudatszint boldogsága. Ezt szoktam úgy érzékeltetni, hogy mindenki próbálja kiválogatni a neki tetsző, „jó” dolgokat az életből: ezek jöhetnek bőséggel. Mint a legszebb cseresznyék a fán. A „rossz” dolgok viszont maradjanak olyan távol, amilyen távol csak lehet. Köszönöm, a hasadt, esetleg kukacos cseresznyékből nem kérek. Azokat egye meg más. Ezzel az élet, a létezés egy jó nagy részét eleve kizárom, és azt gondolom, hogy akkor ezek majd nem is fognak megjelenni az életemben. Ezek azonban ettől még megjelennek, és akkor jön a pánik, az élet, az emberek, és saját magam gyűlölete. Elkülönülés attól, ami éppen van. Erről szólnak az elmúlt két nap Katie idézetei is:

„Mindig tudom, hogy az út tiszta. És amikor orra esem valamiben, akkor jól kiélvezem azt az esést. Az elesés egyenlő a nem eleséssel. Felállni ugyanaz, mint nem lenni képesnek felállni. Az egyetlen mód, hogy megismerd a valóság útját az az, ha elkülönülés nélkül kapcsolódsz hozzá. Folyamatos szeretkezés, ahol a valóság az egyetlen szerető.”

„A valóság se nem jó, se nem rossz. Nagyobb a jónál és a rossznál. Nincs ellentéte, és nincs semmi, ami nem az, nincs semmi, ami nem olyan, mint az. A kettősség vége nem a világ vége: ez a szenvedés vége.” (Byron Katie)

Amíg pedig még nem vagyunk ezen a létezési szinten, addig nem vagyunk. Addig nyugodtan élvezzük a jövő befolyásolására irányuló késztetéseinket, csak tudjunk róla, hogy ezt tesszük. Aztán nézzük meg, hogyan is alakult az a „jövő”. És tegyük fel minél többször azt a kérdést, hogy „Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy a jövőnek úgy kell alakulnia, ahogy azt én képzelem?” Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy a jövőnek „jobbnak” kell lennie? Én sokkal nyugodtabb, békés, elfogadó, megengedő, nem minősítő, nem ítélkező. A következő történést kíváncsian váró, hogy megcsodálhassam, mit is hozott össze a valóság, és megtapasztaljam, hogyan vagyok ebben a valóságban benne, ha semmilyen ellenállás nincs bennem – és ez már az általad leírt „jövő”.

Emberként játsszuk ezt a meg kell mutatnom, ki vagyok én játékot. Azt tanultuk meg, hogy erről szól az élet. Azt tanultuk meg, hogy egyre „jobbnak”, többnek, műveltebbnek, tanultabbnak, megfelelőbbnek, „boldogabbnak” kell lennünk. Csak mindezt a kinti világban keressük. Azt senki nem mondta nekünk, hogy a valódi tanulást önmagunkon belül érdemes megvalósítanunk. Egész életünket az elme és a test iskolájában töltjük, valódi lényegünkre azonban nem ismerünk rá. Amíg ez így megy, addig marad a kinti játszmák fontossága. Amikor önmagamra ismerek, akkor összezuhan a jó és a rossz. Mert rádöbbenek, hogy senki vagyok, akinek nincs semmilyen hagyományos értelemben vett „tennivalója”. Azért születtem meg, hogy a senkiségemre ráébredjek, nem pedig azért, hogy „valakit” csináljak magamból. Senkiként pedig mindig minden „tennivalóm” és „tervem” ott van előttem, és nem azért választom őket, mert ezek egy jobb élethez vezetnek el engem, hanem mert most ez van, ez szeretne átfolyni rajtam.

Az emberi világ helyzeteiben, történéseiben ugyanúgy részt veszek, sőt sokkal kreatívabban. Mert nem a félelem, hanem a tenni kívánó szeretet működtet. Akár terveket is készítek, és nincs elvárásom azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a kimenetel; azért csinálom a dolgokat, mert élvezem őket. Élvezem a legföldhözragadtabb tevékenységet is. Nem azért járok újabb egyetemre, hogy akármilyen fokozatom és milliós állásom legyen, hanem mert érdekel, amit ott tanítanak. Másképp, szerintem, megette a fene az egészet. Reggel felkelek, csinálom a dolgomat, este lefekszem. Ha épp úgy gondolom, hogy erre vagy arra a pártra szavazok, akkor rá szavazok, és aztán kíváncsian várom, tényleg jobb lesz-e valami. Vagy nem úgy lesz-e a legjobb, ha látszólag „rosszabb” lesz, mert akkor még több ember ismerheti fel ennek az egész maskarázásnak a hiábavalóságát, és indulhat el önmaga felé? Nem kívül fog „jobbá” válni. Szerencsére. Mert akkor örökkön-örökké szundikálnánk.

Szeretni, Ami Van 2. – A Valóságban Lehorgonyozva

Mára egy második adagot szerkesztettem össze arról, milyen is az élet, ha az ember szereti, ami van, és a valóságban van lehorgonyozva. Újra Byron Katie Az Öröm Nevéből. „A Valóság minden, és a Valóság jóindulatú” – Katie ezt nevezi az utolsó történetnek. Ha már csak ezt tudod elhinni, nem fogsz tovább keresgélni. Szép napot kívánok.

„Ha a valóságban vagy lehorgonyozva, bárhová szabadon elmehetsz, veszély sosem fenyeget. És most nem bátorságpróbáról beszélek. Nincs benne kockázat, hisz a veszély mindig csak a jövőben történik meg, a jövő pedig sosem érkezhet el. Végső soron semmi nem valós, ezért, amikor az emberek az erőszakról beszélnek, akkor én azt az erőszakot veszem észre, amit ők alkalmaznak, abban a pillanatban, a valóság ellen. Miért is kéne félned a valóságtól? A valóság jóindulatú azok számára, akik tisztán látnak.

            Még régebben, nem sokkal az után, hogy 1986-ban felébredtem, egy keresztény pap azt mondta nekem, „Túlságosan nyitott vagy. Nincsenek határaid, nincs ellenállásod, ez pedig nagyon veszélyes. Gonosz entitások beléd sétálhatnak és átvehetik feletted az irányítást, mert minden ajtód nyitva áll, és neked is, meg nekünk is borzasztó károkat okozhatnak.” Akkoriban olyan voltam, mint egy csecsemő: szinte mindig hittem az embereknek. De amikor ez a férfi a gonoszról beszélt, tudtam, hogy amiről beszél, az nem lehetséges. Amikor azt mondta, hogy léteznek olyasmik, hogy entitások, hittem neki, mert semmi okom nem volt rá, hogy ne tegyem. De számomra a „gonosz” azt jelentette „zavarodott”. Bárki, aki azt gondolja, hogy a gonosz létezik, az ijedt, és épp ezért zavarodott. Én pedig tudtam, hogy itt minden szívesen látott vendég – minden. Ez a test nem az enyém, és bármi, ami be kíván lépni, szívesen látott. Örömömet lelem ebben. Mi olyasmi léphetne be egyáltalán, ami képes túlélni az igazságot? Az igazság az az erő, mely felszabadít minket, és ezzel kapcsolatban senki sem tud tenni semmit. A világban nincs semmi borzasztó. A gonosz csupán egy újabb történet, mely visszatart minket a szeretetnek való megnyílástól. Én annyit tudok, hogy a Valóság/Isten minden, és a Valóság/Isten jó.

            Elmehetek bárhova, mert számomra minden metaforikus; minden belső. A külső az én belsőm. Nincs mód arra, hogy ne félelem nélküli életet éljek. Legyökereztem a valóságban. Imádom, és semmi mást nem tudok kivetíteni, csak szeretetet.

            Jeruzsálem: Egy palesztin férfi, aki nemrég vett részt az egyik rendezvényemen, meghív Gázába. Igen, persze, hogy megyek, nem tudom, miért ne tenném. Izraeli, ortodox zsidó barátaim aggódnak, „Nem, nem, nem mehetsz oda, nagyon veszélyes, szörnyűséges szegénység van, azok elkeseredett, erőszakos emberek, nem fog tetszeni nekik, hogy zsidókat tanítasz, lehet, hogy vissza sem engednek majd Izraelbe.” Nagyon erősen kötődnek a történeteikhez, épp azt gondolják, hogy megmenteni próbálnak engem. Nem veszik észre, hogy a történeteik egy nem-létező jövőről szólnak, és ezeknek nincs jelentése számomra. Nyitott elmével hallgatom őket, és mivel nem hiszem el, amit ők gondolnak, tovább folytatom arab barátommal való találkozásom szervezését.

            Hú, micsoda fal és ellenőrző pont is az! Belépek Gázába, a szennyvíz szabadon folyik az utcán, húszan-harmincan laknak egy kétszobás lakásban, néhány épületben óriási lyukak tátongnak, és mindez így van rendben. Gyalogolok. Mezítlábas gyerekek jönnek elém, széles mosollyal üdvözölnek, szívélyesen meghívnak a házakba, csodás ételt eszem az utcán, beszélek az emberekkel, a barátom fordít, a Munkát végezzük. Egy férfi azt meséli, hogy hét golyónyom van a testében; néhányat meg is mutat, és elmondja, izraeli katonák megdobálásáért lőtték tele. Amikor politikáról beszél, süt belőle a zavarodottság és az elkeseredettség. Még mindig úgy gondolja, hogy a kődobálás változást hozhat. Még a golyók sem tudták ettől eltéríteni. Ekkora ereje van őrült gondolataid elhívésének.

            Szabadon mehetek bárhova a világban, akivel csak akarok, akkor, amikor kedvem tartja. Nem tudok veszélyt kivetíteni. Nincsenek határaim, hova mehetek el. Szeretek menni, mert szeretem azt, amivel utazom. Az épelméjűség nem szenved, soha. A tiszta elme gyönyörű, és csak a saját kivetülését látja. Alázatosan fejet hajt saját maga előtt; térdre esik saját maga előtt. Semmit nem tesz hozzá, semmit nem von ki; egyszerűen csak tudja, mi a különbség a között, ami valós és a között, ami nem. Ezért aztán, a veszély nem lehetőség.

            Az, aki szereti, ami van, mindent szívesen lát: az életet, a halált, a betegséget, a veszteséget, a földrengést, a bombákat, bármit, amit az elme „rossz”-nak bélyegezhet. Az élet elénk hoz mindent, amire szükségünk van, hogy megmutassa, mit nem csináltunk még vissza. Semmi rajtunk kívül álló nem képest szenvedést okozni számunkra. Megvizsgálatlan gondolataink kivételével minden hely Paradicsom.”

A Sikeres Ember, Avagy Nincsenek Hibák…

Elindultunk az év vége felé, és egy újabb év kezdetéhez közeledünk. Sokan ilyenkor fogadkoznak, hogy majd a jövő év más lesz, végre megvalósítják ezt vagy azt az álmukat, végre kiteljesednek, vagy épp elindulnak a hőn áhított siker felé vezető úton. És akkor végre boldogok lesznek. (Ehhez kapcsolódóan ajánlom még figyelmedbe A Siker Természetéről című novemberi bejegyzést.) Az elkövetkező napokban ezeket a témaköröket szeretném körbejárni, amolyan Byron Katie-sen, tarts velem, nyisd ki az elméd, és figyelj, mi történik veled a héten a zuhany alatt… Magyarázat az itt következő Katie idézetben, melyet tegnap frissiben fordítottam valamelyik hírleveléből.

„Én senkit nem vagyok képes csődtömegnek látni. Mert ez egyszerűen nem lehetséges. Sok olyan emberrel találkozom, aki azt hiszi saját magáról, hogy ő csődtömeg, és olyanokkal, akik úgy gondolják, hogy a világgal valami baj van. Összezavarodott emberekkel találkozom, akik harcban állnak a valósággal, és képtelenek szeretni azt, ami éppen van. Harcolnak azzal, ami éppen van, és közben dührohamot kapnak, mert elhiszik, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Ha, mondjuk elveszítetted az összes pénzedet, és tiszta az elméd, akkor megérted, hogy épp nincs szükséged rá. És pont ez által tapasztalhatod meg a nincstelenség tiszta örömét. Ha viszont te másfajta történetet mesélsz nekem erről, akkor összezavarodottnak látlak. És nem is csoda, ha boldogtalan vagy. Hisz nem a valóságot látod, hanem a róla szőtt történetedet. Milyen halálos is azt hinni, hogy a boldogtalansádat a pénznek vagy bármi másnak a hiánya okozza.

Azelőtt én is csődtömegnek hittem magam. Az elmém szolgált is ennek minden bizonyítékával. Később megláttam, hogy egyetlen bizonyíték sem volt igaz, egy sem állta meg a helyét. Ha a valóságot nézem, akkor régebben is tökéletes életem volt. A különbség a most és az akkor között annyi, hogy akkor vak voltam, most már látok, akkor süket voltam, most már azonban hallok. Meghaltam a magamról elhitt hiedelmeim, identitásom sírjában, és amióta nem írom felül a valóságot a történeteimmel, szó szerint feltámadtam. A feltámadás azt jelenti, hogy láthatóvá teszed azt a valóságot, ami az oly erőteljesen elhitt, megkérdőjelezetlen rémálom alatt van.

A sikeres emberi lény az, aki pont ezeket a sorokat olvassa. Tán 150 kilós vagy? Sikeres vagy. Neked most pont az a dolgod, hogy 150 kilós legyél. Tán beteg vagy? Most pont az a dolgod, hogy sikeresen beteg legyél. És ez nem azt jelenti, hogy a helyzet nem fog megváltozni. Csak ebben a pillanatban kéretik tőled betegnek lenni. Tudsz így is boldog lenni, úgy, ahogy épp vagy? Vállald el ezt a feladatot. Esetleg nem érted a szavakat, amiket épp olvasol? Tökéletes! Akkor még nem az a dolgod, hogy értsd őket. Lehet, hogy holnap reggel a zuhany alatt beléd robban a megértés, saját magadnak, mint sikeres emberi lénynek a mély megélése és nagyraértékelése. Bepillantást nyerhetsz abba, milyen értékes, szükséges és nélkülözhetetlen vagy az élet egésze számára, és megértheted mennyire fontos, hogy az legyél, aki éppen vagy, mindannyiunkért. A világegyetemben nincsenek hibák. A jelen pillanatban épp tökéletes a korod, a magasságod, a nemed; erre van tőled szükség. Nincs partnered? Tökéletes. Tökéletes vagy ebben a munkakörben, és a munkakörök változnak. Szereted már magadat feltétel nélkül? Ez a mély megértés – ez is siker. Amikor megérted, hogy te a valóság útja vagy, maga tökély, akkor már semm nem gátol meg abban, hogy ráismerj: sikeres vagy, és semmi sincsen elromolva.

Hagyományos értelemben a siker egy elmeállapot. Nem is lehet más. Valaki vesz egy lottót, nyer egy rakás pénzt, boldog elmeállapotot tapasztal meg, és gyakran azt hiszi, hogy ezt a pénz vagy a nyerés okozza. És ezzel a gondolattal aztán azt tanítja meg magának, hogy egyenlőség jelet tegyen a pénz, a nyerés és a boldogság közé. A pénz és a nyerés, melyet annyian sikernek értékelnek, semmi más, mint egy elmebéli robbanás, ami a jövő illúziójába vezet, ahol minden szép és jó, és ezek az illuzórikus elmeképek elhitetiik velünk, hogy létezik idő. Az előbb pénz nélkül álldogáltál valahol, most pedig egy rakás papírbankóval a kezében álldogálsz ugyanott. Jó megállni a pillanatban, és észrevenni, éppen hol is állsz, ki vagy mi áll ott, és mi is az, ami valójában támogat és fenntart téged.

Ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy „Katie, te sikeres vagy?”, azt mondanám, hogy „Igen. Minden egyes gondolatomat szeretem, hogyan is ne lehetnék így sikeres?” És akkor lehet, hogy felfigyelnék a régi álomra. Az álomvilágban a sikert fizikai szépséggel, a lakóházaddal, a kocsiddal, dollármilliókkal mérik, illetve több étellel, mint amit meg tudsz enni, és a legfinomabb, különleges tárgyakkal is. És mindezt akár boldogtalanság is koronázhatja. Akár szomjan is pusztulhatsz egy kristálytiszta, mély tóban.”