Merj Eltűnni

Valahogy nagyon másképp tanultuk… Nekem olyasmi rémlik, hogy merj kitűnni, vagy még inkább: ki kell tűnnöd ahhoz, hogy legyél valaki. És senki nem mondja, hogy a valóságos boldogsághoz pont az ellenkező úton jutsz el. Micsoda átverés! Itt az ideje, hogy ezt is Megfordítsuk! Adyashanti szavai megint csak nagy segítségünkre vannak ebben. Kellemes eltűnedezést! Ezt aztán bármikor megteheted.

A NAGY BELSŐ TÉR

Amikor hajlandó vagy eljátszani azzal a lehetőséggel, hogy a dolgok máshogy is lehetnek, mint ahogy azt hitted, akkor valami megnyílik benned. Ezt a valamit én „nagy belső térnek” nevezem: ez az a hely, ahol megtudod, hogy nem tudod. Ez a belépési pont a szenvedés befejezéséhez – amikor tudatosul benned az a tény, hogy valójában nem tudsz. Pontosabban, nem tudsz semmit – nem érted a világot, nem érted a másik embert, nem érted saját magadat. Ez annyira evidens, ha csak egyetlen pillanatra is körbenézel. Amikor megnézzük a világot, melyet az emberi lények teremtettek, és azt, ahogy egymáshoz viszonyulunk, annyira egyértelmű, hogy egyáltalán semmit sem tudunk. Ez az egyik dolog, amit már kisgyerekként megláttam: ennek a felnőtt világnak van valami őrültsége. Mindenki úgy járkál, mintha tudna valamit, megjátszva, hogy tudja, mi valós és mi nem, és hogy kinek nincs igaza, de valójában senki sem tudja. Ettől azonban félünk. Nem nagyon akaródzik beismernünk, hogy senki nem tud semmit.

         Megint csak annak lehetünk tanúi, hogy milyen nagy ellenállás van bennünk azzal szemben, hogy ilyen módon felkavarodjunk és összezavarodjunk. De ha már eleget szenvedtél – és feltételezem, hogy már jócskán szenvedtél -, akkor talán már hajlandó vagy összezavarodni. Talán a szenvedésed már felébresztette benned a vágyat erre a nagy belső térre. Talán már hajlandó vagy kinyílni arra az elképzelésre, hogy lehet, hogy valami teljesen más vagy, mint aminek képzelted magad, hogy a többi ember is valami teljesen más, mint aminek gondoltad őket, és a világ is valami totálisan más, mint aminek hitted. A kiindulási pont, mint mindig, te saját magad vagy. Mivel ez a nagy belső tér bennünk van. Persze, hajlamosak vagyunk arra, hogy valaki mással kezdjük: „Te változz meg! Változz meg, és akkor majd én boldog leszek!” „Ha a világ megváltozik, boldog leszek.” „Ha a környezetem megváltozik, vagy a munkám, vagy a párom, akkor majd boldog leszek.” Ennek ellenére, saját magunkkal kell kezdenünk – nem „megváltoztatni” kell próbálnunk magunkat, mert ha még azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, akkor azt sem fogjuk tudni, hogyan változtassuk meg magunkat. Elsőként saját magunkat kell megvizsgálnunk, azt, akik valójában vagyunk. Mielőtt bármit is megpróbálnánk megváltoztatni magunkon, először rá kell jönnünk, ki és mi vagyunk, mert amikor felfedezzük, hogy mi is vagyunk, akkor belépünk a tudatosság dimenziójába, ami véget vet a szükségtelen szenvedésnek.

         Tehát, nézzünk saját magunkba most, ebben a szent pillanatban, bárhol legyünk is. Én épp egy széken üldögélek, és ha megvizsgálom, mi is vagyok, azt találom, hogy nem tudom. Azt találom, hogy végtelen rejtély vagyok. Azt találom, hogy biggyeszthetnék magamra valamilyen nevet, hívhatnám magamat ennek vagy annak, rengeteg módon leírhatnám, hogy mi vagyok, de valójában, mindezek csak gondolatok lennének. Amikor bekukkantok a gondolatok fátyla mögé, akkor azt találom, hogy rejtély vagyok. Bizonyos módon, eltűnök. Eltűnök, mint gondolat. Eltűnök, mint egy elképzelt valaki. Ha bármit is találok egyáltalán, akkor az, hogy a tudatosság megnyilvánulása vagyok, mely felismeri, hogy bármi, amit magamról gondolok, nem igazán az, ami valójában vagyok; felismerem, hogy a következő felbukkanó gondolatom sosem képes igazából leírni engem.

         Mit találsz, amikor benézel a gondolataid fátyla mögé? Mit találsz, amikor kinyílsz arra a valamire, ami az elméden túl van? Mi történik, amikor elcsendesülsz, önvizsgálatot tartasz, és nem ugrasz rá a következő gondolatra? Csendben tedd fel a kérdést, „Mi vagyok én, de tényleg?” Hát nem teljes csend-e ez a pillanat? És nem vagy-e teljesen tudatában ennek a csendnek? És nem evidens, hogy ha nem ugrunk bele az elménkbe, akkor valami tágas, elképesztő rejtély vagyunk, megfoghatatlan csoda, az éberség és a tudatosság nyugodt, csendes megnyilvánulása? Ezen a tudatosságon belül, a csend terén belül, sok gondolat merülhet fel, és fel is merülnek. Sok féle érzelem merülhet fel, és fel is merülnek, sok olyasmi, amiről azt hisszük, hogy tudjuk.  A valóságban azonban, ezek mind-mind csak képzelgések. Honnan is tudhatjuk, hogy mindez csupán képzelgés? Onnan, hogy amikor abbahagyjuk az elképzelését, eltűnik. Amikor abbahagyjuk saját magunk megnevezését, eltűnik az, akinek gondoljuk magunkat, egész addig, amíg újra nevezgetni nem kezdjük magunkat. De amikor megállunk egy pillanatra és körbenézünk, nyilvánvaló lesz, hogy csupán a nézés van, a tudatosság nyílt tere, és semmi több, mert a következő dolog egyszerűen a következő gondolat.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos exkluzív minicsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. március 19-20.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html