Sok irányzat vallja, hogy majd akkor érkezel meg igazán Önmagadhoz, ha sikerült lecsendesítened az elmédet, elhallgattatni az állandó kotyogását, és elhajtani a gondolataidat. A tapasztalt ÖnMunka blog olvasó már tudja Byron Katie-től, hogy márpedig az elme nem fog csak úgy hipp-hopp megállni, bármennyire szeretnénk is, mert alapvetően nem a gondolattal van a gond, hanem azzal, hogy megragadjuk, és elhisszük. Erről szólt a hétfői és keddi bejegyzés is Adyashanti könyvéből. Természetesen, kellemes és érdemes mindenféle elmecsillapító gyakorlatokat, meditációkat végezni, ezek nagyban tudnak javítani a magunkhoz és a világhoz való viszonyunkon, viszont az alapproblémát nem orvosolják. Lehet, hogy a napi meditációs gyakorlatommal lecsendesítem ugyan az elmémet, de amikor valami olyasmi történik, ami a hiedelemrendszeremet kihívások elé állítja, akkor bye-bye nyugodt elme: máris kész a káosz. A Munka 4 kérdése újra meg újra eljuttat abba a csendbe, amiről Adya is beszél, és mivel egyre nagyobb megtapasztalásod lesz ebben a csendben, illetve abban, hogy a megvizsgált gondolatok már nem zargatnak többé, így egyre inkább rá mersz majd hagyatkozni erre a totális csendre. Még akkor is, amikor a felszínen vihar van. Ma folytatom Adya Falling Into Grace Első Fejezetét.
KIÚT A SZENVEDÉS MÁTRIXÁBÓL
Hát akkor, hogyan lehet kikeveredni innen? Hogyan tudunk nem elveszni saját gondolatainkban, kivetítéseinkben, hiedelmeinkben és véleményeinkben? Hogyan kezdjünk hozzá az ebből a szenvedés-mátrixból kivezető út megkeresésének?
Először is, egy egyszerű, mégis igen erőteljes megfigyelést kell tennünk: Minden gondolat – a jó gondolatok, a rossz gondolatok, a kedves gondolatok, a gonosz gondolatok – mind-mind valamin belül bukkannak fel. Minden gondolat egy hatalmas űrből bukkan fel, és oda is tér vissza. Ha megfigyeled az elmédet, felfedezed, hogy a gondolat csak úgy magától felbukkan – nem a te szándékod csinálja. Mi pedig épp azt tanuljuk meg, hogy megragadjuk a gondolatokat és azonosuljunk velük. De ha, akár csak egy pillanatra is, el tudjuk engedni gondolataink megragadásának ezt a szorongó szokását, akkor valami nagyon mélyre hatoló észrevételt tehetünk: azt, hogy a gondolatok csak úgy felbukkannak, teszik-veszik magukat, spontánul és önmaguktól fogva, egy óriási térben, tágasságban. A zajos elme valójában egy nagyon mély csendességben úszik.
Lehet, hogy ez elsőre nem lesz teljesen nyilvánvaló, mivel a csendre és nyugalomra szokás szerint a külső környezet vonatkozásában gondolunk: Csendes-e az otthonom? Abbahagyta-e a szomszéd kutyája az ugatást? Ki van-e kapcsolva a TV? Vagy pedig belső értelemben beszélünk a csendről: Zajos-e az elmém? Lecsillapodtak-e az érzéseim? Rendben vagyok-e mindennel? De az a csend és nyugalom, amiről én beszélek, az nem egy viszonylagos fajta csend. Az nem a zaj hiánya, még csak nem is a mentális zaj hiánya. Sokkal inkább annak az észrevételéről szól, hogy létezik egy mindig jelen levő csend, és hogy a zaj is ebben a csendben történik – még az elme zaja is. Te magad is megfigyelheted, hogy a gondolat az abszolút csend öleléséből merül fel. A gondolat szó szerint a gondolat nélküliség világából merül fel – minden egyes ötlet egy óriási térből bukkan elő.
Ahogy aztán tovább vizsgálgatjuk a gondolat természetét, különös tekintettel arra, hogy mi vagy ki az, aki tudatában van a gondolat felmerülésének, legtöbbünknek az a meggyőződése, hogy „Nos, hát én vagyok az, aki észreveszi a gondolatot.” Ez az, amit megtanítottak nekünk, és amit természetes módon feltételezünk – vagyis azt, hogy „te” és „én”, mint különálló egyének, „gondoljuk” a gondolatainkat. Hát ki más gondolná őket? De ha közelebbről megvizsgálod, akkor rá fogsz jönni, hogy nem igaz az, miszerint te vagy a gondolkodó. A gondolkozás egyszerűen megtörténik. Akár akarod, akár nem, mindenképp megtörténik, és abba is marad, akár akarod, akár nem. Amint elkezded megérteni ezt a folyamatot, elég sokkoló lehet, hogy az elméd csak úgy magától gondolkodik, és magától is áll meg. Ha nem próbálod kontrollálni az elmédet, akkor elkezded észrevenni, hogy a gondolat egy óriási térből bukkan elő. Ez pedig különlegesen fontos felfedezés, mert elkezded megtapasztalni, hogy van valami a gondolattól eltérő jelenlevő, és hogy nem vagyunk azonosak az elménkben felbukkanó következő gondolattal.
Amikor elhisszük a gondolatainkat, amikor elhisszük azt, hogy a gondolataink egyenlőek a valósággal, nem nehéz észrevennünk, hogy ez közvetlen úton vezet el minket a frusztrációhoz, az elégedetlenséghez, és végső soron a sok szinten történő szenvedéshez. Ez a felismerés szenvedésünk visszabontásának első lépése. Van azonban még valami, amit meg kell látnunk – valami még alapvetőbb dolog. Ez a mélyebb felismerés jóval az után érkezik, hogy megformáltuk a véleményeinket, a hiedelmeinket, és a fogalmasítási képességünket. Miért van az, hogy amikor már elkezdjük érteni, hogy az elménk okozza a szenvedésünket, mégis továbbra is akkora erővel és vehemenciával kapaszkodunk belé? Miért csimpaszkodunk bele oly mértékig ebbe az identitásba, ebbe az azonulásba, hogy néha már olyan, mintha az csimpaszkodna belénk? Ennek az az egyik magyarázata, hogy azt hisszük, az elménk tartalma – a hiedelmeink, az elképzeléseink, a véleményeink – vagyunk mi. Ez az elsődleges illúzió: hogy az vagyok, amit gondolok, hogy az vagyok, amit hiszek, hogy én az én különleges nézőpontom vagyok. Ahhoz, hogy átláthassunk ezen az illúzión, nagy segítség, ha még mélyebbre nézünk – abba, hogy mi is késztet arra minket, hogy ilyennek lássuk a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése