2010. december 16., csütörtök

Ha Nem Szenvedek Veled, Nem Szeretlek - A Valódi Együttérzésről


Tovább folytatom a Karácsonyra történő előkészületet – annak a bizonyos titkos szeretet-csapnak a nyitogatását magamban, és azokban az olvasókban, akik megengedik maguknak ezt a nyitogatást. Ma veszélyes vizekre evezünk; nagyon nagy nyitottság és bátorság kell annak a hiedelemnek a megkérdőjelezéséhez, miszerint ha valaki szenved, akkor nekünk is kötelességünk vele szenvedni, hisz így tudjuk kinyilvánítani az iránta érzett szeretetünket. Azt tanultuk meg, hogy ha valaki fáj, nekünk is fájnunk kell, ez a helyénvaló, emberséges viselkedés. Először is idézet Byron Katie-től ebben a témában:

„Elképesztő mennyien hiszik azt, hogy a szenvedés a szeretet bizonyítéka. Úgy gondolják, hogy Ha nem szenvedek, amikor te szenvedsz, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretlek. Hogyan is lehetne ez igaz? A szeretet békés, a szeretet félelemtől mentes. Ha pedig te épp azzal vesződsz, hogy kivetítsd, milyen érzés is lehet valaki másnak a fájdalma, hogyan lennél képes teljesen jelen lenni számára? Hogyan tudnád fogni a kezét, és teljes szívedből szeretni, miközben ő a fájdalom megtapasztalásán megy keresztül? Miért is akarná ő azt, hogy neked is fájjon? Nem lehet, hogy inkább azt szeretné, ha jelen lennél, és számíthatna rád? Képtelenség jelen lenni, amikor azt hiszed, hogy te is átérzed annak az illetőnek a fájdalmát. Ha valakit elüt egy autó, te pedig elképzeled, milyen is lehetett, akkor máris lebénultál. Bár néha, ilyen krízishelyzetekben, az elme elveszíti a viszonyítási pontjait, abbahagyja a kivetítést, nem is gondolkodsz, csak egyszerűen cselekszel, és az épp megfelelő dolgot teszed, még mielőtt bármiféle gondolkodásra időd lenne. Az egész a másodperc töredéke alatt történik. Ki lennél a történeted nélkül?”

Ha elég bátornak érzed magad, tarts velem ennek a hiedelemnek a Négy kérdéssel és Megfordításokkal történő megvizsgálásában. Hatalmas meglepetés és felszabadulás lesz a „jutalmad.” És megint csak ne felejtsd el, hogy a Munka során a Szíveddel lépsz kapcsolatba, és ha türelmesen várakozol a válaszra, akkor megtudhatod az igazságot. Vágjunk bele:

„Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”

1. Igaz az, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek?
Igen/nem/nem tudom. (Nincs magyarázkodás, védekezés, bizonyítékkeresés.)

2. Teljesen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Igen/nem/nem tudom.

3. Mi zajlik bennem, hogyan reagálok, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Becsukott szemmel utazgass magadban ezzel a kérdéssel.
Mit érzel? Hol érzed a testedben? Mi megy végbe benned, miket gondolsz magadról, mennyire vagy „magadnál”, mennyire vagy cselekvőképes? Hogyan tekintesz a szenvedőre, ha elhiszed ezt a gondolatot? Mire nem vagy képes, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben? Ez a gondolat feszültséget okoz benned vagy békességet? Mikor jutott életedben először eszedbe az a gondolat, hogy ha nem szenvedsz valakivel, akkor az azt jelenti, hogy nem szereted?

4. Csukd be a szemed, és tedd fel magadnak a kérdést: Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy ha nem szenvedek veled, akkor nem szeretlek?
Csak szemléld magad kívülről: hogyan vagy együtt a szenvedővel, ha nem tudod elhinni ezt a gondolatot, vagy nincs ott a fejedben? Jobban, vagy kevésbé tudod őt szeretni, ha nincs ott az a gondolat, hogy vele kell szenvedned? Jobban vagy kevésbé tudsz-e jelen lenni vele, segíteni neki, a rendelkezésére állni?

Nézzük a Megfordításokat:

Az eredeti állítás: „Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”

+ „Ha nem szenvedek veled, szeretlek.”
Kérlek, keress konkrét példákat arra, hogyan tudnál nagyobb szeretettel lenni valaki iránt, ha nem hinnéd azt, hogy vele kell szenvedned! Ha rendesen, meditálva megnézted a 4-es kérdést, akkor ott már láthattad, miként is vagy a gondolat nélkül.
Katie mesélt a School-ban egy történetet, amikor is szemtanúja volt egy esetnek, ahol egy kutyát elütöttek. A kutya hevert az út szélén, a többi ember pedig sikoltozott, szörnyülködött, bepánikolt, egyedül Katie volt az, aki odakuporodot a kutyus mellé, belenézett a szemébe, és ott volt vele, ott volt neki, teljes figyelmével, szeretetével rá figyelt. Amikor a kutyus meghalt, a többiek még mindig nem voltak maguknál: pont ezzel mulasztották el a szeretet odaadását egy ilyen fontos pillanatban.
Hogyan tudnál Te segítségére lenni a szenvedőknek, fájdalomban levőknek, panaszkodóknak, ha nem lennél képes te is velük szenvedni?

+ „Ha szenvedek veled, nem szeretlek.”
Ez az előző megfordítás pepitában. Ha bepánikolok, elveszek, sajnálkozom, akkor ezzel elvágom magam a szeretet-forrásomtól. És ha magamat elvágtam, akkor hogyan tudnék neked adni belőle? Nagyon ősi mintánk, hogy összekeverjük a sajnálatot, az aggodalmaskodást a szeretettel. Ha elég nyitott vagy, kérlek, keress konkrét példákat, amikor te ezt teszed/tetted az életedben.

„Sokan úgy hiszik, hogy az együttérzés azt jelenti, hogy átérzik a másik ember fájdalmát. Ez teljes őrültség. Nem lehet egy másik ember fájdalmát érezni. Csak elképzelni tudod, hogy te mit éreznél, ha te lennél annak a másik embernek a helyében, és a saját kivetítésedet érzed. Ki lennél a történeted nélkül? Fájdalomtól mentes, boldog, és totálisan nyitott, ha valakinek épp rád van szüksége. Amíg úgy gondolod, hogy létezik egy te és egy én, addig a testeket tegyük legalább rendbe. Azt szeretem az elkülönült testekben, hogy amikor neked fáj, nekem nem – épp nem rajtam van a sor. És amikor nekem fáj, neked nem. Ott tudsz lenni nekem anélkül, hogy a saját szenvedésedet kettőnk közé állítanád? A szenvedésed nem tudja megmutatni nekem az utat. A szenvedés csak további szenvedést szül.” (BK)

És végül a kutyusoshoz hasonló emberes történet Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből:

„Egyszer egy férfival sétálgattam a sivatagban, akinek szélütésre utaló tünetei támadtak. Leültünk, és azt mondta, „Oh, Istenem, haldoklom. Tegyél valamit!” Csak a szája egyik feléből tudott beszélni, mert a másik oldala lebénult. Én pedig nem tettem semmi mást, csak ültem mellette, szerettem, belenéztem a szemébe, tudván, hogy mérföldekre jártunk bármilyen telefontól vagy járműtől. Akkor azt mondta, „Téged ez nem is érdekel, igaz?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem.” És a könnyein keresztül elkezdett nevetni, majd én is. Végül pedig visszatértek a képességei; a szélütés távozott, nem szándékozott maradni. Ez a szeretet ereje. Holmi törődésért nem hagynám el őt.”

9 megjegyzés:

  1. Kedves Andrea!
    Szorgalmasan olvasom a blogod, de ez a post most kifejezetten elvette a Kedvem Katie-től és a Munkájától :(
    A kutyát elütik, ő meg csak szereti és nem csinál semmit? Gyakorlatilag hagyja meghalni?
    Azt még értem, hogy nem akadok ki, mert semmi haszna, de legalább felemelem a telefonom és hívok egy orvost, mert a kutyára nincs ráírva (de egy elütött emberre sem), hogy meg fog-e halni vagy sem. Ha biztos lehetek benne, hogy meg fog halni, akkor tényleg nincs értelme mentőt, orvost hívni. Na de biztos lehetek benne?? Tényleg??

    VálaszTörlés
  2. Ez nem azt jelenti, hogy nem hív mentőt vagy segítséget, a tiszta elme természetesen ezt teszi, és amíg a segítség megérkezik, addig ott van pánik nélkül. A fenti kutyás példában nem szerepelt az, hogy ne hívott volna segítséget, így cselez ki minket az elme, hogy elmenekülhessünk egy bizonyos ponton. Bárhol megtalálja a kibúvót, belelátja, beleolvassa egy történetbe, ahol pedig nincs is ilyen leírva. Ha Te pont ezt olvastad bele, itt fontos kulcsaid vannak. És ha elvette a kedvedet a munkától, akkor fordítsd meg, mert saját magad megismerésétől vette el a kedvedet. És pont ez a jól-tudom elme működési mechanizmusa, és nagyon hatékony munkát végez, mert kevesen vagyunk olyan eltökéltek, hogy ilyen elbizonytalanodáskor is feltesszük a kérdéseket a minket felháborító állításra. Ezt mindenki csak saját maga teheti meg, kívánom, hogy minél többeknek megengedődjön. Andrea

    VálaszTörlés
  3. Valóban nincs oda írva, hogy nem hívott mentőt. Ahogy az sem, hogy hívott. Biztos, hogy hívott? 100%?
    Egyébként igazad lehet, Katie történeteit olvasva kezd olyan emberekre hasonlítani, akik totál elvesztik a kapcsolatot a halandó ember által ismert valósággal és ilyeneket csinálnak. És ez ijesztő, és ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az mondom, hogy én nem akarok ilyenné lenni.

    VálaszTörlés
  4. Azt javaslom, hogy jó alaposan Ítéld meg Byron Katie-t egy Ítélkezőlapon, vagy akár csak írd le egy teljesen üres papírlapra, hogy miket gondolsz róla, mi nincs szerinted rendben vele, milyennek kéne lennie. Utána pedig egyenként ereszd át az összes róla szóló ítéletedet a Négy kérdésen és Megfordításokon. Főként a saját magadra fordításokat nézd meg közelebbről, hogy megtaláld magadban, Te hol haragszol magadra azokért a történetekért, amiket most az elméd Katie-re veszít. Ameddig valakiben zavar valami, addig azzal én nem szembesültem, és én haragszom magamra azokon a pontokon. Ha ezek nem Byron Katie-re, akkor majd valaki másra lesznek kivetülve, ez tövényszerű, mert az elme így működik. Vagyis, Te nem leszel szabad addig, amíg magadban nem találod meg "Byron Katie-", aki nem BK, csak a TE róla szóló történeted, ahogy ezt a legutóbbi bejegyzésben is részletesen elmagyarázta. (Mit jelent az, hogy a másik ember az én kivetítésem?) Azok az emberek a mestereink, a guruink, akikkel valami bajunk van, ők juttatnak vissza saját önvalónkhoz a róluk szóló hiedelmeink megkérdőjelezése által.
    Nézd csak meg, mi zajlik Benned, amióta "megtetszett" ez a BK, és mi váltotta ki belőled, hogy már nem vonz. Csakis a saját elhitt történeteid, melyekből semmi nem igaz. Ezt elhinni nem lehet, csak személyes önfelismeréssel megtapasztalni, a Munka erre való. Szeretettel üdvözöllek, Andrea

    VálaszTörlés
  5. Az elméd természetesen nem veszít, hanem vetít. :) De elszólásnak nem volt jó, hisz épp a veszítés az, amit nem bír eviselni a jól-tudom elme, az egó, vagyis, hogy ne neki legyen igaza. Erről szól a Legnagyobb akadály: Én Tudom című bejegyzés pl.

    VálaszTörlés
  6. Jól elvagyok: elszólásnak nem volt rossz (a fenti kommentben), automatikusan a megfordítást írtam, hátha ebben már minden úgy lsz, ahogy szánom...

    VálaszTörlés
  7. Uh, hát ezt még emésztem egy ideig :)
    Illetve jelenleg még fogalmam sincs, hogy hogy is kellene ennek nekiállni. (Kellene...? :) )

    Nem akarom szétdarabolni a kommentjeim, így ha nem gond ide írok másik 2 postal kapcsolatban is.
    Az egyik a "Létezik-e Kudarc, avagy a Tökéletes Szerető" című.
    Az "És azt is tudom, hogy azért nem akar velem lenni, mert elhiszi, amit rólam gondol." mondat után a következő jutott eszembe: Mi van akkor ha jogosan nem akar velem lenni valaki? Úgy értem, hogy rondán beszéltem vele, kiabáltam, sértegettem, nagyon csúnyán bántam vele. Erre ő azt mondja, hogy szemét módon bántam vele, és ezért nem akar velem lenni. És igaza van. Nem látom itt azt a részt, hogy bármit is kivetítene rám, hiszen minden, de legalábbis a nagy része igaz lehet annak, amit rólam gondol, hiszen megtettem, amit tettem... Fordítgathatom én ezt akárhová, majdnem olyan lenne, mintha megöltem volna valakit, és azt remélném, hogy a fordítások majd feltámasztják, vagy hogy valaha is elhiszem, hogy megöltem valakit és annak úgy kellett lennie.
    Netán akkor és ott pont azt kellett tennem, amit tettem? Valahogy nem akaródzik ezt elfogadni, és főleg nem akaródzik ezért megbocsájtani magamnak :(
    Kezd egyre nagyobb káosz lenni a fejemben :(

    A másik az általad is említett "Mit jelent az, hogy a másik ember az én kivetítésem?" alatt 'Arany' kommentje, amiben több ponton is magamra ismertem, és pl. rájöttem, hogy nekem ritkán jutnak eszembe ilyen frappáns felismerések magamról. De hogy fogok így haladni? (Félek a változástól, ezért nem is lesznek olyan válaszaim, kérdéseim, amik segítenek a változásban?!)

    Úgy látom van egy "kis" dolgom.. :)

    VálaszTörlés
  8. Vicces, leírtam az előbbi kommentem, aztán olvasgattam tovább és nicsak, pont olyan postok jöttek, amik a bűntudatról szólnak... :)
    Igaz, még nem nagyon sikerül ezeket a gondolatokat a magaménak érezni...

    VálaszTörlés
  9. Ezeket a gondolatokat ne próbáld magadénak érezni, így ugyanazt csinálod, mint bármi mással. A Munka akkor működik, ha gyakoroljuk, és akkor saját magunkban fedezzük fel mindezt, semmit nem kell senkinek elhinnünk, hisz addig max papagáj módjára tudjuk ismételgetni a Mesterek, guruk által mondottakat. A Munkában az a szuper, hogy elvisz a saját bölcsességedhez, és ha megszokod, hogy saját magadban minden kérdésedre választ találsz -no nem azt a választ, amiről eddig azt hitted, hogy az a válasz -, akkor megnyugszol és elcsendesedsz. Katie írásai ebből a megnyugvásból, elcsendesedésből, békességből származnak, ezért olyan érthetetlenek sok helyen a zakatoló jól-tudom elmének, mely foggal-körömmel ragaszkodik a saját igazához. És adj magadnak időt, ez egy hosszadalmas folyamat, amit rengeteg év alatt magunkba kondicionáltunk, az nem távozik el 2 nap alatt. De még 2 hét vagy hónap alatt sem.
    És kezdj el a fejedben futó folyamatos kommenteket figyelni, ezek a Te nyersanyagod a Munkához. Ajánlom, hogy ne önmagaddal kezdd, hanem egy külső személlyel, akivel kapcsolatosan vszlg sokkal konkrétabban meg tudod fogalmazni az ítéleteidet. És ha már abban gyakorlatot szerzel, akkor már nagyobb rálátásod lesz saját magadra is.
    Csak a blog elolvasásából nem lehet eljutni önmagunkhoz. Ahhoz Munkára van szükség a saját hiedelmeinken. És a blog ennek nagy megtámogatója. Örülök, hogy még itt vagy. :) Üdvözöllek, Andrea

    VálaszTörlés