Több, Mint Amire Szükségem Van

Néztem tegnap az embereket egy hipermarketben. Hihetetlen mennyiségű áruval megpakolt kocsikat tolnak, és tanakodnak, hogy kinek, milyen ajándékot válasszanak a teljesen felesleges kategóriából. Ami majd landol a szekrény mélyén, vagy rosszabb esetben, a kukában. Ételből is hegyeket hordunk haza, mintha hónapok óta nem ettünk volna, és mintha már soha többé nem vásárolhatnánk újra. És ennek az ételnek a feleslege is a kukában végzi.

         Mindeközben meg sem fordul a fejünkben, hogy hálásak legyünk mind azért a dologért, amit megvásárolhatunk, és amink már amúgy is van. Nem is beszélve azokról, amikért semmit nem kell tennünk, mégis minden pillanatunkban a rendelkezésünkre állnak. És azokról az emberekről, akik a munkájukkal mindezt lehetővé teszik számunkra. Mi sokkal inkább egy elégedetlenkedő, kákán is csomót kereső népség vagyunk; nem tanultuk meg értékelni azt, amink van. Azon sírdogálunk, hogy miért nincs ezünk meg azunk, közben pedig elfelejtjük élvezni az életet úgy, ahogy az éppen kibontakozik. Ami már így is többet nyújt, mint amire szükségünk van. Mindössze észre kell ezt vennünk. Mára egy ezzel kapcsolatos részt fordítottam Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Ami nem csak így Karácsony táján aktuális, hanem az év minden napján.

„Az éjjeliszekrényemen van egy lámpa, amit nem kapcsolok fel, és van egy ébresztőóra, melyet nem használok. Könyvbemutató körúton vagyok, és a valóság éjszakáról-éjszakára többet nyújt számomra, mint amire szükségem van.

         Annyira hálás vagyok a szállodáknak. Adnak nekem párnát, matracot, lepedőt, mindent, amire csak szükségem van egy fincsi éjszakai alváshoz. Mindig mindenről gondoskodnak, túl azon, ami nekem egyáltalán eszembe jutna. Vannak ablakok. Van papír zsebkendő. Van jegyzettömb és toll is. Van egy Biblia is, mely oly kedves sokak számára – ez most a fiókban marad. Az éjjeliszekrényemen még egy üveg víz is van a reggeli teámhoz. Jobban szeretem a palackos vizet, mint a csapvizet. A benzinkútnál, az élelmiszerboltban, vagy a szálloda kis boltjában vásárolom meg. Megnézegetem a palackozott vizek márkaneveit, kíváncsi vagyok, melyiket fogja kiválasztani a kezem, és imádom, hogy sosem tudhatom, egészen addig, amíg le nem kap egyet a polcról. Élvezem a hűtőtől a kasszáig tartó utat. A pénztáros lehet férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, fehér-vagy színesbőrű, vagy épp ázsiai. Általában váltunk néhány szót. És ez nem kis dolog. Egész életemben arra vártam, hogy találkozzam ezzel az emberrel. Elönt a hála, szeretem azt, ahová a választásaim visznek. És szeretem a reggeli teámat.” (Byron Katie)