Létezik-e Kudarc, avagy a Tökéletes Szerető

Azért (is) szeretem Byron Katie MunkaMódszerét és szavait, mert nem a szokásos cukormázról beszél. És a Munka végzése nem is a szokásos cukormázba vezet, hanem valami sokkal valóságosabba. Ezért is lehet akár ijesztő néhányak számára, és ezért is nevezem a bevállalósok módszerének és útjának. Pedig Katie szavai már így is sokat „finomodtak” a kezdetek óta. A 90-es évek elején íródott két könyvecske Katie korai időszakáról, valóságra ébredése után. Az egyik a Losing The Moon (A Hold Elveszítése), a másik pedig az A Cry in The Desert (Sikítás a Sivatagban). Ma már egyik sem kapható, állítólag néha-néha felbukkan az interneten egy-egy antikvár példány csillagászati áron. Én elolvastam mindkettőt – és majd még újra és újra el fogom olvasni, mert ez az a típusú olvasmány, amit mindig másképp értesz, ahogy haladsz a magadon végzett Munkáddal. Tervezem, hogy előbb-utóbb ezekből a könyvekből is kaptok ízelítőt magyarul, de most még Az Öröm Ezer Nevét illene befejeznem először. Igaz ez? :-)

         A mai olvasnivaló a szintén nem tündérmese stílusban íródott Öröm Ezer Nevéből „fordítodott” ide, amiből már többször idéztem. A téma a kudarc, és az oly vehemensen üldözött tökéletesség. Ez most megint egy egész fejezet (a 79.), amit régi Katie olvasó Barátaim már egyszer megkaptak, és most kíváncsi vagyok, mi minden újdonságot fedeznek fel benne. Kellemes felismeréseket kívánok!

„Lehetetlenség bármibe is belebukni. Annyi van, hogy a sikered nem biztos, hogy úgy néz ki, ahogy gondoltad, hogy majd fog. Ha például az volt a célod, hogy A pontból eljuss C pontba, te pedig A-ból B pontba jutottál, akkor ez nem félsiker – ez totális siker. Ha képes vagy C-be elmenni, természetesen szuper. Hisz ki ne szeretné azt, amikor az álma valóra válik? De, ha épp csak félútig jutsz, akkor nincs épelméjű okod azt hinni, hogy kudarcot vallottál a feladatod elvégzésekor. Ilyenkor az a feladatod, hogy megnyisd az elmédet, és rávezesd magad, miért is jobb az, hogy C helyett B-be érkeztél meg. Létezik az életben egy a te álmodnál édesebb álom: a valóság. Ez a végső álom, a legkedvesebb álom. Fogalmunk sincs, hogy merre tartunk, csak épp szeretjük azt képzelni, hogy tudjuk. Én ezt sosem hiszem már el. Ily módon pedig, bárhol legyek is, az utam teljes, én pedig sikeres vagyok, mert épp ott vagyok, ahol.

         Természetünk a jóság. Onnan tudom, hogy ez így van, mert bármilyen gondolat, mely valamit nem jónak lát, stresszként hat rám. Soha senki sem tud eltaszítani magától; egy egyszerűen nem lehetséges. Amikor valaki azt mondja, „Nem akarok veled lenni,” azt gondolom, Milyen csodás! Megmutatta nekem, hogy kivel nem kell lennem. Nem veszem személyesen. Csak eszembe juttatom, amikor én sem akartam saját magammal lenni, így megérthetem, amit érez, és elmehetek hozzá oda. És azt is tudom, hogy azért nem akar velem lenni, mert elhiszi, amit rólam gondol. Nem tud másképp tenni, hiszen nem kérdőjelezte meg az elméjét.

         Minden alkalommal, amikor úgy hiszed, hogy kudarcot vallottál, vesztesként azonosítod magadat. És minden egyes alkalommal, amikor ez a vesztes identitás bukkan fel benned, felszínre bukkannak az ezt bizonyító további gondolatok is. Így tartja magát az összezavarodott elme összezavarodva, így él folyamatosan a múlt illúziójában, mely valójában soha nem is létezett. Ha valaki azt mondaná nekem, „Katie nem sikerült válaszolnod az e-mailemre,” jót nevetnék magamban, és azt gondolnám, Még jó. Hisz csak így sikerülhetett épp saját magamnak lennem. (Aztán még azt is hozzátenném esetleg, „Meséld már el kérlek, hogy miről is szólt az e-mailed.”)

         Kitöltöttem egy tesztet valamelyik női magazinban. A fodrásznál várakoztam, megpillantottam ezt a magazint, és csak úgy találomra kinyitottam valahol. A következő főcím tárult a szemem elé: MENNYIRE JÓ SZERETŐ VAGY? És alatta egy oldalra való kérdés sorakozott. Felkészülsz a párod érkezésére? Nem. Szexi fehérneműt veszel fel? Nem. Bevetsz-e különleges praktikákat, hogy tetsszél neki? Nem. A végén összeadtam a pontjaimat, és azt láttam, hogy jól elbuktam ezen a teszten. Élveztem a helyzetet. Az ő értelmezésük szerint én egy szerencsétlen, botcsinálta nő vagyok. Az én értelmezésemben azonban én vagyok a tökéletes szerető. Miért is készülnék fel az érkezésére? Hogyan is vetíthetnék ki bármi jobbat, mint Stephen? És egyáltalán miért is foglalkoznék ilyesmivel? Ő minden, akit én akarok, amikor belép az ajtón, és minden egyes pillanatban. Felveszek-e szexi fehérneműt? Ez akár jó buli is lehet, ugyanakkor úgy látom, hogy ez a gondolat sosem szokott felmerülni bennem. És azt is látom, hogy ez teljességgel szükségtelen. Bevetek-e nála különleges praktikákat? Már így is tetszem neki, és semmit nem tettem azért, hogy ez így legyen. De hát mit is gondoltak ezek a magazinszerkesztők?!? A szerelem nem egy csinálás, sőt a szeretkezés sem. Kinek van szüksége kellékekre vagy technikákra, amikor a szív tágra van nyitva? A valódi terv mindig az, ami épp van, és ez eltörli bármilyen általam kitalált terv szükségességét. Fogalmam sincs, milyen tetszeni vagy mást tetszetősnek látni. Így aztán teljesen kizárt, hogy ne tökéletes szerető legyek.”