2010. december 22., szerda

Csodás Találkozások


Kicsit eluralkodott a napjaimon a karácsony előtti rohanás, így ma „csupán” egy szép találkozás történetét osztom meg Veletek. A forrás újra Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyve. Ezt a részt hónapokkal ezelőtt fordítottam le, és azóta még nagyobb nyitottsággal fordulok az emberek felé: mindenki egy izgalmas, csodás univerzum, és megtiszteltetés, hogy találkozhatom vele. Ha feldolgozzuk a hiedelmeinket, a félelmeinket, az előítéleteinket, akkor napjaink csupa ilyen csodás találkozásból fognak állni. Én menthetetlen idealistaként már el is képzeltem azt a világot, ahol az emberek ilyen nyitottan, kíváncsian, elfogadón, örömmel és szeretettel telve fordulnak egymás felé. Velem tartasz?

„Egy fogyatékos férfi jön oda hozzám a könyvesboltban, ahol könyveket szignózok a felolvasóestem után. Óriási haskörfogata van, és kicsike, szinte kúpszerű feje, a nyelve kilóg a szájából, mint a kutyáké, karjaival hadonászik, a szemei pedig ide-oda cikáznak. Nem tudok nem belészeretni, a hitelességébe, a valóság gyönyörűséges megjelenésébe. Egyértelműen azt akarja, hogy közelebb menjek hozzá. Meghívást kapok az ő világába. „Hello”, mondja, „Bobnak hívnak.” Nagyon lassan beszél, alig érthetőek a szavai, nyáladzik. Elfogadom a meghívást, közelebb megyek hozzá, összenyomjuk a homlokunkat. A tekintete találkozik az enyémmel, aztán ide-oda kapkodja a szemeit; én egyenesen beléjük nézek, várom, hogy visszatérjenek. Aztán a semmiből egyszer csak a karjai körém fonódnak, odahúzzák az arcomat az ajkaihoz, és megpuszil, közben picike röffentés-szerű hangokat hallat. Ezt a nagylelkűséget nem lehet szavakkal leírni. A pillanat egyre csak tart és tart és tart. Olyan, mintha ő is tudná, amit én tudok: hogy ő a fény az életemben, ő az én világom, a mindenem. Belenézek a szemébe, és azt mondom neki, „Köszönöm a puszit.” Majd megfigyelhetem, mennyire helyénvaló a köszönömöm. A szeretet megtapasztalása óriási és mindent elemésztő; hogyan is lehetne elég egy egyszerű köszönöm? Mégis elég. Még amikor totálisan felfal a szeretet, a „Köszönöm” minden, amire szükség van.
         Hogyan fogom most elhagyni életem szerelmét? Hallom magamat, ahogy azt mondom, „Viszlát, Bob, szeretlek.” És észreveszem, ahogy belém lép az élet, miközben elsétálok – az emberek, a falak, az ajtó. Az élet egyre csak folyik belém, ahogy az a drága ember beáramlott. Minden lépés az, ahol épp vagyok, még ha úgy is tűnik, mintha mozognék. Milyen csodás, ha nincs szükséged a világra, ha nem felé mész, hanem hagyod, hogy rád találjon és beléd lépjen. Úgy találom, hogy bennem mindennek, mindenkinek, minden helyzetnek, a létezés minden ízének van helye. Imádom azt a nyitottságot, ami vagyok.” (Byron Katie)

2 megjegyzés:

  1. Ha egy pillanatra elfelejtem az előítéleteimet/félelmeimet, megszületik A Kapcsolat

    Nem oly rég utaztam a HÉV-en. Hétvége volt, esős-trutyis idő, kevesen szánták rá magukat az utazásra. Gondoltam, leülök a leghátsó üléskupacra. Sosem szoktam leülni – szorongok utazás közben (is) az idegenektől, nem szeretem, ha hozzám érnek, ha beszél(get)ni akarnak. Az egész kocsiban talán 4-en lehettünk elinduláskor, ebből 3-an ültünk a kocsi második felében. A negyedik utas egy down-kóros fiatal lány volt, ő először a kocsi első részében foglalt helyet. Egyszer csak felállt és elindult hátra.
    És már ott is állt mellettem:
    - Nem baj, ha ide ülök hozzád? Ott elől nincs senki.
    - Persze, nyugodtan – mondtam, közben pedig egy pillanat alatt elkezdtem tervezni magamban, hogyan kerülök ki mihamarabb ebből a helyzetből.
    A lány elkezdett beszélni hozzám, mesélt az életéről.
    Gyorsan végigfutott bennem (4 kérdés+megfordítás hiperintenzív változat :D), hogy nem kell kikerülnöm a helyzetből. És elkezdett érdekelni. Átadtam magam az élménynek. A down-kórosok szeretnek kapcsolódni az emberhez, szeretik megérinteni a másikat, beszélgetni. Sokkal több szeretet van bennük, mint „egészséges” társainkban. Természetesen ez így nem igaz: ők másként, talán kicsit könnyebben tudják kifejezni az érzéseiket.
    - Te meddig mész? – kérdezte.
    - Margit hídig.
    - Jajj de jó, akkor addig megyünk együtt, és nekem már csak egyet kell mennem egyedül! Batthyány téren vár a barátom, ünnepeljük a születésnapját, nem ma van, de dolgozott aznap, én meg suliban voltam,…
    Hatalmas tükör nekem ez a lány: a nyíltan felvállalt félelmével, hogy nem szeret egyedül utazni. Inkább beszélget valakivel – haha, én is ezt csinálom, csak épp telefonon „zaklatok” valakit, bebújva a járművek leghátsó csücskébe. Szóval így is lehet: a világ felé fordulva.
    - Köszönöm a beszélgetést! – és hálás szívvel szálltam le Margit hídnál; hálás voltam magamnak, hogy nem menekültem el egy kedves, fiatal lány elől, aki csak beszélgetni akart, mert fél egyedül.

    VálaszTörlés
  2. Andikám, köszönöm, köszönjük, hogy megosztottad ezt a történetet egy különleges Találkozásról. Én tegnap egy vak emberbe nyaláboltam bele, aki úgy nyargalt mindenki előtt le-föl a lépcsőkön a botjával tapogatózva, hogy arra gondoltam, meg kell kicsit ismernem, és megelőznöm, hogy baja essék. (Nem, mintha nélkülem baja esett volna, ismerte a járást.) Aztán 2 perc nyalábolás után már nem is akartam volna elengedni, annyira tündéri volt: nem panaszkodott, humoros volt, nyitott és hálás. Nem is nagyon a segítségért, hanem a Kapcsolatért. Aztán végül elfutott jobbra, én meg még most is itt őrzöm azt a nyalábolást. :-)

    VálaszTörlés