Érdekes telefonokat kapok mostanában. Jót derültem az egyiken, amikor a telefonáló hölgy kijelentette, hogy „Nem tudom, mit csináltál x-szel, de rendbejött az agya”. A másik tegnap történt - az úriember valami olyasmit mondott, hogy ráférne egy „agymosás”, mert két ismerősén is azt látja, hogy nekem köszönhetően „nagyon jó irányba indultak el.” Mondtam nekik, hogy mindannyian maguknak köszönhetik a változást, én csupán feltettem nekik a kérdéseket, ők pedig meghallották a saját válaszaikat. És közben kicsit beszélgettünk. Nem az én érdemem, ami velük történt; nyitottak voltak, és készen álltak a „hallásra”.
Már nem gondolom, hogy bárkit is bármire meg tudnék tanítani, vagy bárkinek is rám lenne szüksége. (Lásd a tegnapi bejegyzést: Az Igazi Mester…) Rengeteget dolgoztam ezen a témán a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. Nagyon szeretem másokkal is végezni a Munkát, mert mindig tovább tisztítom magamban is a hiedelmeket: hiszen, amivel ők jönnek hozzám, az az enyém is, és mindannyiunké. (Lásd a Nincsenek Új Gondolatok című bejegyzést). Én tanulok tőlük, én tanulom tovább saját magamat. Csak oda kell figyelnem rájuk. Ezzel kapcsolatos Byron Katie szavakat fordítottam mára, a szokásos Öröm Ezer Nevéből.
„Sosem tekintek magamra tanítóként. Természetesen, használhatsz engem, tehetsz fel kérdéseket nekem. Én pedig válaszolok, te azt hallod, amit szerinted mondtam, és felszabadítod magadat (vagy nem). A kitükröződésed vagyok. Én számodra se több, se kevesebb nem vagyok, mint a te rólam szóló történeted. Te meséled azt a történetet is, hogy milyen csodálatos vagyok, meg azt is, hogy milyen szörnyűséges; te látsz engem megvilágosodott lénynek, vagy mindentudó gurunak, vagy épp New Age-es szerzetnek, vagy egyszerűen barátnak. Te adsz engem magadnak, vagy te veszel el engem magadból.
Imádok láthatatlan lenni. Nincs benne felelősség, nincs kit megmenteni vagy tanítani. Mindig én vagyok a tanuló: nyitott, izgatott és új. Mindig szépséggel vagyok telve; feneketlen tartály vagyok, melybe mindig fér még több. Ha lenne felelősségem, az az lenne, hogy segítsek ráébredned a saját igazságodra. Te látod, te mondod, belőled jön, és vagyok a tanú. Az ujjam visszamutat magadat magadhoz. Te vagy minden, mi az én létezésemből maradt, egészen addig, míg elhiszed, hogy létezel.
Én csak a négy kérdést és a megfordításokat tudom felajánlani neked. Odaadom őket, hogy darabokra szedhesd a saját identitásodat. Azt mondják az emberek, „Ilyen és ilyen vagyok, szilárd vagyok, valós vagyok”, és bár én mindezt tiszteletben tartom, elhinni sosem tudom. Én tudom, hogy mi vagyok, és tudom, hogy mi nem vagyok, és hogy bármit is csak kivetíteni tudok. Ahogy az emberek megválaszolják a négy kérdést, elkezdik darabokra szedni mindazt, amiről azt hiszik, hogy az ők, a létezésükkel kapcsolatos összes félelmetes gondolatot, és ebben a folyamatban, ahogy szétszedik a rémálmot, azt is szép lassan észreveszik, hogy még a szépről szóló álom sem igaz. Ez egészen addig zajlik, amikor már semmi más nem marad, csak a mi saját természetünk: briliáns, végtelen, szabad.
Az önvizsgálatot haza tudod vinni magaddal; reggelire elfogyaszthatod minden nap. Ez kiiktat engem, mint hatalmasságot, és egyben valami még hatalmasabbá tesz: egyenlővé, a béke egyenlő lehetőségévé, a tanulóval leülő tanulóvá. Ez a legegészségesebb felállás, az a forgatókönyv, mely kiiktatja a tanárt.
Imádom, amikor a munkám kiiktatódik! Miért is akarnám, hogy bölcsnek vagy szentnek lássanak? Mi mást akarnék nyerni ebből, mint egy történetet? Minden felismerésem az enyém; nincs mód arra, hogy neked is oda tudjam adni. És még ha esetleg képes is lennék odaadni neked a felismeréseimet, akkor ezzel együtt azt állítanám, hogy te nem tudod ugyanezt megtenni, majd én megteszem helyetted. Azaz függőséget tanítanék, és azt, hogy a válaszokat valahol magadon kívül találod meg. A kérdéseken kívül semmim nincs számodra.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése