Tegnap már kicsit kaparászni kezdtük a hiba, hibázás témakörét; kíváncsi lennék, milyen válaszokat találtatok a két kérdésre – megjegyzésben osszátok meg, ha ránk is tartozik. Rengeteget tudunk felismerni, tanulni egymás tapasztalataiból is, és egy fajta „bátorságot” kapunk a saját magunkkal való őszinteséghez. Ezért is szeretem a csoportos Munkát – ott mindenki megérti, hogy benne is ugyanaz zajlik, mint bárki másban. És ha valakivel végigcsinálunk egy mély, felszabadító önvizsgálatot, akkor a többiek is ösztönzést kapnak, hogy ugyanez velük is megtörténhessen. Nincsenek új történetek, nincsenek új fájdalmak, nincsenek új szenvedések. Az összeset recikláljuk, újrahasznosítjuk, mióta világ a világ. És, ha egy valaki megkérdőjelezi a „saját” történeteit, az oldódik a közösből, így a többieknek már könnyebb dolga lesz utána. Legyél Te az az egy valaki a környezetedben, aki felgombolyítja „élete történetét”, és ne várd a körülötted élőktől, hogy ők is megtegyék ugyanezt. Ilyen is van, meg olyan is. Mindenki a maga idejében. Te foglalkozz a saját dolgoddal, ami Te saját magad vagy.
Vizsgáld meg, például a bűnösségedet. És nézd meg, hogyan bünteted magad mindezért. Ebbe, terveim szerint holnap megyünk bele részletesebben; bemelegítésnek jöjjön újra Byron Katie Az Öröm Ezer Neve egyik részletével.
„A bűn is csupán egy fogalmi dolog. Gondolj a legrosszabb dologra, melyet valaha megtettél. Menj bele olyan mélyen, ahogy csak tudsz, annak az embernek a szemszögéből nézve, aki akkor voltál. Az akkori korlátozott megértéseddel, nem a tőled telhető legjobbat tetted? Hogyan tudtál volna másként cselekedni, azokkal a gondolatokkal a fejedben, melyeket épp akkor elhittél? Ha tényleg komolyan elvégzed ezt a gyakorlatod, akkor meg fogod látni, hogy semmi más nem volt lehetséges. Az, hogy bármi más történhetett volna, mint ami épp akkor történt, mindössze egy mostani gondolat az akkori pillanatról, vagyis egy elképzelt múlt, amit a valódi múlttal vetsz össze, ami mellesleg ugyanúgy csak a képzeletedben létezik. Mindannyian ezen a földön, a tőlünk telhető legjobbat tesszük meg. És ha épp úgy véled, hogy megbántottál valakit, tedd jóvá, és köszönd meg a megtapasztalásnak, hogy megtanulhattad, hogyan nem akarsz élni. Soha senki nem bántana egyetlen másik embert sem, ha nem lenne összezavarodva. Ezen a bolygón az összezavarodottság az egyetlen szenvedési mód.
Egyszer épp Dublin utcáin sétálgattam egy katolikus pappal, aki nagyra tartotta a Munkát, és rendszeresen gyakorolta is. Odaértünk egy templomhoz, beinvitált, aztán egy ideig körbe-körbe sétálgattunk, majd rámutatott egy kis fülkére, és azt mondta, „Ez itt egy gyóntatószék. Szeretnél belépni?” Fontosnak tűnt számára, ezért igent mondtam. Így aztán ő belépett a fülke egyik felébe, én pedig a másikba, és elkezdtem gondolkodni, hogy Lássuk csak, milyen meggyónnivalóm van? Kerestem és kutattam, de semmi nem jött elő. Aztán a kicsi ablakon keresztül mégis csak eljött hozzám valami: a pap kezdett el gyónni nekem. Később, a templom falain kívül, végignéztük az összes elképzelt bűnét a négy kérdéssel, majd megcsináltuk a megfordításokat, ő pedig elmondta, hogy óriási tehertől könnyebbült meg.
Mindenki végzi a dolgát. Senki sem értékesebb, mint bárki más. Azok a dolgok, melyekről úgy hisszük, hogy oly szörnyűségesek, valójában nagyszerű tanítóink. Nincsenek hibák, és semmi sem hiányzik. Mindig azt kapjuk, amire szükségünk van, nem pedig azt, amiről úgy hisszük, hogy szükségünk van rá. Végül pedig ráébredünk, hogy amire szükségünk van, az nem csak, hogy az, amink van, hanem az, amit akarunk is. Így aztán szép lassan csak azt akarjuk már, ami épp van. És ily módon mindig sikert aratunk, bármi történjék is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése