Börtönbe Zárva

„Soha senki nem bántana egyetlen másik embert sem, ha nem lenne összezavarodva. Ezen a bolygón az összezavarodottság az egyetlen szenvedési mód.” (Byron Katie)

Összezavarodottság alatt az elme összezavarodottságát értjük. Mindig minden tettünket az befolyásolja, hogy milyen történetet hiszünk éppen el magunkkal, a másikkal, a világgal, a körülményekkel kapcsolatosan. Ez adja az indítékunkat. A félelmeink rajtunk keresztül „kiélik magukat”. Egészen addig, amíg meg nem kérdőjelezzük őket. És ennek a folyományaként az összezavarodott elméből tiszta elmékké válunk. A tiszta elme nem hiszi el többé a rajta átúszó gondolatokat, így képes a Valóságot meglátni, nem pedig a valóságról szőtt torzított meséjét.

         Byron Katie Munkásságának immár több mint 20 éve alatt mindig is kiemelten kezelte a börtönlakók sorsát. Rengeteget jár még ma is börtönökbe, ahol az elítélteket tanítja meg a Munkára, a saját magukkal való szembenézésre. Sokak számára Katie elhozza a szabadulást. Szabadulást a saját elméjük börtönéből.

         Amíg elhiszed a történeteidet, a félelmeidet, addig te sem lehetsz szabad. Mert addig az élet bármikor hozhat olyan fordulatot, ami pillanatok alatt az elméd, félelmeid börtönébe zár. Mi a legeslegnagyobb félelmed? Amire még csak gondolni sem mersz, annyira rettegsz tőle? Amint rágondolsz, máris kalitkába dugtad magad, feltéve, hogy elhiszed azt, amit az a történet mesél neked. Máris pörög az elméd kivetítővásznán a horrorfilm, te pedig a pillanat ezredrésze alatt úgy érzed magad, mintha máris történne. Emlékszel: elhitt gondolat –> érzés –> cselekvés –> a Te valóságod. Ezt nevezi Katie a teremtés folyamatának. A félelemről hamarosan írok majd bővebben, most egyelőre maradjunk a börtönnél, illetve az onnan való kiszabadulásnál.

Mára két írást ajánlok a figyelmedbe. Az elsőt Katie blogjáról fordítottam, a másikat pedig a könyvéből. Ha elolvastad őket, gyűjtögesd össze a Te börtöncellád rácsainak alkotóelemeit. Téged milyen történetek tartanak kínzó mentális és érzelmi fogságban?

Levél a Soledad Börtönből

„2009 októberében részt vettem Byron Katie egyik börtönkurzusán. Ms Katie megkérdezte a résztvevőket, „Mi az, ami miatt legjobban szégyelled magad az életben?”

A legtöbb bebörtönzött társamhoz hasonlóan, Ms Katie kérdését a bűntettem megnevezésével, a magamra illesztett címkék felsorolásával (gyilkos), és annak a dominóhatásnak a leírásával válaszoltam meg, melyet a bűntettem oly sok más emberre is gyakorolt. Ide tartozik az áldozatom, az áldozatom családja, a közösségem, a családtagjaim. És a saját meg nem valósított lehetőségeimet is számba vettem a kihatások között.

Egy héttel később elolvastam Ms Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvét. Miután végignéztem, ahogy Ms Katie végigcsinálta a Munkát néhány börtöntársammal, akik közül sokan hozzám hasonlóan életfogytigosok, majd elolvastam a könyvét, már jobban tudok „megfordítani”. Megvizsgáltam az összes magammal kapcsolatos gondolatomat és címkémet (börtönlakó, életfogytigos, gyilkos, stb.), aminek eredményeként sokkal pozitívabban viszonyulok magamhoz. Még a tükörben is szembe tudtam nézni magammal, bent a cellámban, és 31 éve tartó fogságom alatt először valami mély békesség járt át, és egy teljesen más szintű megértése annak, ki is vagyok valójában. Többé már nem félek a holnaptól, és nem cipelem a tegnap terhét sem magamon. Ehelyett a ma valóságának tavában úszkálok, hagyom magam áramolni a pillanattal, sőt az egész értékes napomat mosollyal az arcomon töltöm.

Ms Katie, hálásan köszönöm a kurzust. Kérem, jöjjön hozzánk vissza minél hamarabb, és segítsen nekünk, hogy magunkon segíthessünk.

C.”

A következő részlet pedig Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből való. Ez az a könyv, melyet a fenti levél írója is olvasott, és amelyikből már én is sok lefordított részt feltettem az ÖnMunka blogra. Katie a következőképpen írja le börtönlakókkal végzett Munkájának élményét és tapasztalatát:

„Hasonló szabadságot élhetnek át olyan emberek is, akik elvesztették valamely szerettüket. Egyszer egy börtönben gyilkosságért, nemi erőszakért, és más súlyos bűncselekményekért életfogytiglanra ítélt rabokkal végeztem el a Munkát. Megkértem őket, hogy vessék papírra dühös, neheztelő gondolataikat: „Haragszom …….. -ra, mert ………” Aztán megkértem őket, hogy egyenként olvassák fel az első mondataikat. Az egyik férfi annyira remegett a dühtől, hogy képtelen volt végigolvasni a mondatát, ami a következő volt: „Haragszom a feleségemre, mert felgyújtotta a lakásunkat, a kislányom pedig bent égett.” Évek óta élt haragjának, veszteségének és elkeseredésének poklában. De igen kivételes ember volt, aki tényleg kíváncsi volt az igazságra. Később aztán, amikor felolvasott egy másik állítását – „Arra van szükségem, hogy a lányom éljen” – feltettem neki a Munka második kérdését: „Teljesen biztos lehetsz-e abban, hogy ez igaz?” Magába merült a válasz megkeresésére, és amit ott talált, az szétrobbantotta az eddigi hitét. Azt válaszolta, „Nem, nem lehetek benne teljesen biztos.” Erre én, „Lélegzel?” Ő pedig, „Igen,” és az arca felragyogott. Rádöbbent, hogy nincs szüksége a lányára, ahhoz hogy éljen, hogy a rengeteg dühe és elkeseredése alatt valójában jól van, és hogy igazából még abban sem lehet teljesen biztos, hogy mi lett volna a legjobb a kislánya számára. A belőle kiáradó könnyek és nevetés a legmegindítóbb dolgok a világon. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy elvégezhettem vele a Munkát. Ő pedig mindössze annyit tett, hogy megkérdőjelezte a saját hiedelmeit.”