2011. január 4., kedd

Szerelmeskedjünk – A Szerelem Három Minősége


Az utóbbi időben megint nagyon foglalkoztat a szerelem témaköre. És egyre több ÖnMunkást is körülöttem – köszönöm az ezzel kapcsolatos visszajelzéseiteket. És ez a szerelem már valahogy nagyon más, mint amit hagyományosan annak neveznek. Csupa ismeretlenség, és valami folyamatos „háttér” izzás. Legalábbis én így élem meg. Mindig is egy nagy rejtély volt számomra ez az egész szerelmesesdi, ezért is örültem meg Osho bácsi Szerelem, Szabadság, Egyedüllét című könyvének, ami megmagyarázza az „állapotomat”. Gondoltam, sokatok segítségére lehetnek a keresgélésben és a megértésben az ő egyszerű, sallangmentes szavai, ezért is szerelmeskedünk ma egy kicsit. Meg még lehet, hogy több felvonásban is, ahogy haladok a fejezetekkel. Persze, a legjobb, ha elolvassátok az egész könyvet, mert az ilyen kiemelt szemelvények akár félreérthetőek és ellentmondásosak is tudnak lenni. Lényeg a lényeg, ma szerelmeskedjetek Ti is velem! :-)

„A szerelem szinte képtelenség az emberi elme általános állapotában. A szerelem csak akkor lehetséges, ha az ember eljut a létezés szintjére, addig nem. Addig mindig csak valami más kerekedik ki belőle. A férfi beleszeret a nőbe, mert tetszik neki a járása, a hangja, vagy a szeme. Nincs ebben semmi rossz – a hang tud valóban gyönyörű lenni -, de ha egy hangba leszel szerelmes, előbb-utóbb kiábrándulsz, mert ez igencsak lényegtelen része egy emberi lényének.
         És az emberek mégis ezekbe a lényegtelen dolgokba szeretnek bele. Az alakba, a szemekbe… ezek lényegtelen dolgok. Mert ha együtt élsz egy emberrel, nem a testi arányaival élsz együtt; nem a szemöldökével vagy a haja színével élsz együtt. Ha együtt élsz egy emberrel, egy nagyon nagy és végtelen dologgal élsz együtt… szinte megfoghatatlan, és ezek a mellékes, apró-cseprő részletek előbb-utóbb teljesen elveszítik a jelentőségüket. És akkor hirtelen jön a meglepetés: „Most mit tegyek?”
         Minden szerelem romantikusan indul. De mire a mézesheteknek vége, az egésznek vége, mert az ember nem élhet romantikusan. A valóságban kell élnie – a valóság pedig teljesen más. Ha ránézel egy emberre, nem látod az ember teljességét; csak a felszínt látod. Olyan ez, mintha beleszeretnél egy autóba a színe miatt. Még föl sem emelted a motorháztetőt; lehet, hogy nincs is benne motor, vagy valami más hibája van. Akkor aztán nem sokra mész a színnel.
         Amikor két ember találkozik, belső valóságuk csap össze, a külső dolgok pedig jelentéktelenné válnak. És minél jobban ismered a másikat, annál jobban megijedsz, mert feltárul előtted a benne rejlő őrület. Akkor aztán mindketten úgy érzitek, félrevezettek benneteket, és dühösek lesztek. Bosszút akartok állni a másikon, mintha becsapott volna benneteket. Pedig senki nem csap be senkit.
         Az egész problémának az a gyökere, hogy mindketten azért vonzódtok a másikhoz, mert nem ismeritek még egymást. Az ismeretlen hat rátok, a szokatlant találjátok csalogatónak. De amikor már jól ismeritek egymást, számtalanszor szeretkeztetek már, az egész szinte rutinná válik – még a legjobb esetben is csak rutin, egyfajta kikapcsolódás, a romantikának azonban nyoma sincs. Nem élhetnek egymás nélkül a megszokás miatt, ugyanakkor nem élhetnek egymással sem, a romantika hiánya miatt.
         És ez az a kényes pont, ahol az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy vajon szerelem volt-e egyáltalán, amit érzett, vagy sem. Nem szabad áltatnia magát; őszintének kell lennie. Ha szerelem volt, vagy legalább egy töredéke szerelem volt, akkor is szereted, ha már ismered. Sőt, ha tényleg ott a szerelem, akkor még jobban szereted a másikat, mivel ismered. Ha ott a szerelem, akkor az túléli. Ha nincs ott, akkor elmúlik. Mindkettő jó.
         Az átlagos tudatállapot számára nem lehetséges az, amit én szerelemnek hívok. Az csak egy nagyon egységbe rendezett lényben történhet meg. A szerelem az egységbe rendezett lény működése. Nem romantika. Köze sincs ehhez a butasághoz. Egyenesen az emberhez megy, és belenéz a lelkébe. A szerelem tehát a másik ember legbensőbb lényéhez való vonzódás – és ez egész más. Minden szerelem képes idáig növekedni, sőt minden szerelemnek idáig kellene növekednie, de százból kilencvenkilenc sosem éri el ezt a pontot. A zavarok és a problémák annyira elhatalmasodhatnak, hogy mindent tönkretehetnek.
         Valójában nem a szerelem az alapkérdés tehát. A tudatosságod a kérdés. Az egész nem más talán, mint egy helyzet, melyben a tudatosságod növekedhet, és éberebbé válhatsz saját magaddal kapcsolatban. Talán ennek a szerelemnek vége lesz, de a következő szerelem jobb lesz általa; magasabb tudatossággal fogsz választani. Vagy talán ez a szerelem, egy magasabb tudatossággal, megváltoztatja a minőségét. Bármi történjék is, az embernek nyitottnak kell maradnia.

         A szerelemnek három dimenziója van. Az egyik ösztön-szintű; ez csupán vágy, fizikai jelenség, de minden innen indul – ezt is fontos a maga teljességében megélni. A másik emberi; magasabb szintű a vágynál, a puszta szexualitásnál. Nem csak a másik kihasználásáról szól. Az első csak kihasználás; a másik fél csak eszköz az első dimenzióban. A másodikban a másik fél nem eszköz, hanem egyenrangú fél. Ilyenkor a szerelem lényetek, örömötök, életetek költészetének és zenéjének kölcsönös megosztása. Osztozás és kölcsönös.
         A szerelem harmadik dimenziója pedig az isteni: amikor a szerelemnek nincs tárgya, amikor a szerelem már egyáltalán nem kapcsolat, amikor a szerelem létállapottá válik. Egyszerűen szerelmes vagy – nem egy konkrét személybe, hanem egyszerűen ez az állapotod. Folyton a szerelem állapotában vagy, úgyhogy bármit is teszel, szerelmesen teszed; bárkivel is találkozol, a szerelemmel találkozol. Még ha egy sziklát érintesz is meg, úgy érsz hozzá, mintha a szerelmedhez érnél; ha fákat nézel, a szemedben ott csillog a szerelem.
         Az első eszközként használja a másikat; a másodikban a másik fél már nem eszköz többé; a harmadikban pedig a másik tökéletesen eltűnik. Az első gúzsba köt, a második szárnyakat ad, a harmadik mindkettőn túllép; meghalad minden kettősséget. Nincs többé szerető és szeretett, csak szerelem van.
         Ez a szerelem végső állapota, és ez az, amiért érdemes élni, ez az élet célja. Az emberek többsége beleragad az elsőbe. Csak nagyon kevesek lépnek be a második dimenzióba, és a legritkább esetben történik meg, hogy valaki eléri a harmadikat. De ha kitartóan nézed a távoli csillagot, elérheted. És amikor elérhetővé válik, végtelen öröm tölt el. Az életedből többé nem hiányzik semmi.”

Byron Katie Munkája a szerelemnek eme végső megtapasztalásához visz el Téged fokról-fokra, mivel a tudatállapotod változik meg általa. Igazi kincs, ha benned is megszületett már az az elhatározás, hogy ebben a minőségben szeretnél élni. Tarts ki, megéri!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése