Ragyogj! – Avagy Az Illúzióvilágod Elvesztése

Ma egy gyakorlott ÖnMunkás gyönyörű írását olvashatjátok. Arról, hogy mibe vágod a fejszédet, ha komolyan elkezdesz Munkázni. Arról, hogy ez nem könnyű. Arról, hogy ez kitartást igényel, és nem adják ingyen a szabadságot. Arról, hogy milyen szívesen elmenekülnél. Arról, hogy folyton résen kell lenned. Arról, hogy szép lassan átveszi a karmesteri pálcát a Munka, és önműködővé válik Benned. És arról, hogyan veszíted el darabonként az eddig felépített Illúzióvilágodat. És hogy mit kapsz helyette. Imádom, ahogy ez történik a körülöttem levő ÖnMunkásokkal, hogy elkezd beérni a Munkájuk, és naponta kapok olyan visszajelzéseket, melyektől majd’ elájulok. Az örömtől. Jó lenne, ha Tőled is kaphatnék ilyet. :)

„Szép lassan lehullnak, elvesznek az ÉN darabkái. Szép lassan lehullnak, elvesznek az illúziók. Szép lassan magad mögött hagysz mindent, ami szenvedést, kötődés, ragaszkodást, elvárást jelent. Az út hosszú és olykor fájdalmas. A Valóság szeretete nem engedi meg, hogy régi történeteket újakkal pótolj. Szenvedés nélkül semmiképp. Egy idő után rájössz, hogy nincs is rájuk semmi szükséged. Jön egy helyzet, amit már megint a kötődéseid, függőségeid szemüvegén keresztül nézve akarsz megoldani. Külső támaszt keresel, csodálsz valakit, sőt, továbbmegyek: már-már agyonnyomod őt a szereteteddel és a ragaszkodásoddal. A helyzetben dupla csavar van; ha ismered a Munkát, már megszabadultál egy sor hiedelmedtől, legbelül érzed, hogy valami nem jó, de mégis. Az egó nagyon kifinomultan csinálja a dolgokat, könnyen beleléphetsz ugyanabba a csapdába.

A legtöbben nem hisszük el, hogy az, amit látunk a másikban, önmagunk kivetülése. Az is Te vagy. Látsz valakit, aki merőben más, mint akikkel eddig találkoztál. Lenyűgöz. Elkápráztat. Beleszédülsz. Annyira, hogy fel sem tételezed, hogy magadat látod benne. Nem tudsz mást látni benne, csak magadat, de Te ezt még nem tudod, vagy ha tudod is, a szívedben még nincs benne az érzés. Ott áll veled szemben maga a Csoda és Te halálosan megrémülsz: „Úristen, mi van, ha elveszítem ezt a Csodát? Mi van, ha soha többé nem adatik meg nekem, hogy láthassak, átélhessek ilyet? Én már annyit szenvedtem, annyi szörnyűségen mentem keresztül, hogy ha elveszteném, abba egész biztosan belehalnék”.

Aztán, amikor már tényleg majdnem meghalsz a rémülettől és a kétségbeeséstől, elhangzik lelked mélyéről a varázslatos kérdés: „Igaz ez?” Tedd a szívedre a kezed: „Egészen, száz százalékosan biztos lehetsz benne, hogy igaz ez?” És Te ott állsz, mint akibe villám sújtott, és nem mered kihebegni, hogy NEM, mert attól félsz, hogy abban a pillanatban szertefoszlik a varázslat, hogy abban a pillanatban tényleg elveszítesz minden reményt, hogy még egyszer, talán utoljára belekapaszkodhass valakibe. Valakibe, akiről azt gondoltad, hogy életed utolsó szalmaszála, hogy Ő a Csoda személyesen. Kidagadnak az erek a nyakadon, összeszűkül a szemed, remeg minden porcikád, a sírás fojtogat és legszívesebben elmenekülnél. Aztán, amikor már félholt vagy a rémülettől és az ellenállástól és halálfélelmedben rettegsz, halkan, nagyon halkan megszólal benned a Bölcs. „Nem, nem lehetek benne biztos.”  Alig jön ki hang a torkodon, a világ leghalkabb „nem”-e ez, de elhangzik. Kimondtad. Vége. Pont. Itt a vég. Készülhetsz a teljes megsemmisülésre. Aztán furcsa hangot hallasz: lehullik egy tégla. Aztán még egy, majd még egy, majd egyre több, végül hatalmas robajjal összedől az egész történeted. Aztán szép lassan, nagyon óvatosan egyre nagyobbra nyitod az idegességtől résnyire préselt szemeidet és elkezdesz látni. Meglátod a legnagyobb ajándékot, amit valaha megláthattál: Magadat. Meglátod Magadat a másikban, és a másik embert saját magadban és hirtelen megérted, hogy Rólad szól az egész. Hogy nem kell mankó, nem kell támasz, nem kell semmiféle segítség. Nem kell magadon kívülre helyezned a középpontodat, nem is lehet, mert ott van benned. Mindig is ott volt, de Te nem vetted észre. Inkább agyonnyomod a másikat azzal, hogy ráhárítod a Te léted és boldogságod felelősségét. Inkább megpróbálod a lehetetlent, nem egyszer, de százszor, ezerszer, tízezerszer, csak hogy ne kelljen többé elveszítened senkit. Csak hogy megtarthass valamit, vagy valakit, ami, vagy aki sosem volt a tiéd. És abban a pillanatban ráébredsz, hogy épp ezért sosem vesztheted el. Aztán egy robbanást érzel a fejedben, ami végigkarcolja a gerincoszlopodat, lecikázik egészen a lábad ujjáig, de olyan erővel, hogy csak állsz ott és megdermedsz. Aztán kitör belőled a nevetés. Nevetsz, csak nevetsz percekig. Annyira, hogy folynak a könnyeid. Kineveted magad, de nem gúnyból, hanem igazi, szívből jövő szeretetből. Nevetsz a megkönnyebbüléstől és attól a megrészegítő érzéstől, amit Szabadságnak hívnak. Rájössz, hogy Te zártad magad börtönbe. Ráébredsz, hogy pont az általad dédelgetett történet állt az igazi boldogság és beteljesülés útjába. Megérzed, mi az, hogy „Elengedés”. Megérzed, mi az, hogy „Szabadság”. Megérzed, mi az, hogy „Szeretet”.

Tudod, minden fordítva van. Engedd, hogy lehulljon Rólad a páncél, és abban a pillanatban sebezhetetlen leszel. Engedd, hogy lehulljon Rólad a páncél és abban a szent pillanatban magadhoz tudod ölelni az egész világot. A páncél eltakarja azt a Ragyogást, ami Belőled jön és mindenki másból, aki meg meri engedni, hogy lehulljon róla. Hát engedd meg, hogy lehulljon és RAGYOGJ!”