Nemzetközi Összefogás az Örömért

Múlt pénteken, április elsején indult egy nemzetközi Az Öröm Ezer Neve olvasó összefogás. Az amerikai ötletgazda a következőket írta a felhívásban:

„Szeretettel meghívlak Benneteket, hogy olvassuk együtt Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve-Harmóniában Élni Azzal, Ami Van című könyvét. Jelképesen gyűljünk össze 81 napon keresztül, és naponta olvassunk el egy fejezetet. Mi, a férjemmel április 1-én, Bolondok napján kezdjük, és szeretnénk, ha minél többen csatlakoznátok hozzánk ebben a béke megteremtésére irányuló forradalomban. Tegyük mindezt a bolygón már egyre nagyobb számban élő öröm és béke „bolondjainak” tiszteletére.

Én akkor olvastam ezt a könyvet, amikor a fiamnak agydaganata volt, és ez a könyv segített át a félelmemen. Ha mindezt együtt, karöltve, a bolygó minden részén tesszük, nagy segítségére lehetünk az elme és a szív megnyílásának, és a közös béke elérkezésének.

Az öröm és a békesség mindannyiunk számára elérhető.

Szeretettel, Colleen és Myles”

Ahogy a rendszeres blogolvasók már tudják, Az Öröm Ezer Nevét majd’ egy éve kezdtem el fordítani, főként azért, hogy magyarul is elérhető legyen ez a fantasztikus, soha meg nem unható, mindig újat mondó, mindig az aktuális megéléseidhez alakuló könyv. Tömény bölcsesség, tömény öröm, tömény élet. A fejezetek nem egymásra épülnek, bárhol felnyithatod, akár kérdezhetsz is tőle, és a választ mindig megkapod. Azért 81 fejezet van a könyvben, mert Lao-ce Tao te King-jén alapszik, abban az értelemben, hogy Stephen Mitchell, Katie férje, újrafordította a Tao-t angolra. Fejezetenként felolvasta Katie-nek, Katie pedig hozzáfűzte a saját meglátásait, tapasztalatait.

Azt is előre szoktam bocsátani, hogy nem vagyok profi fordító, bőven lehetne még csiszolni a szövegen, mégis úgy gondolom, hogy ez már így is érthető, élvezhető, és végtelenül simogató olvasmány. Nemrégiben megkerestem az Édesvíz kiadót, hogy van itt egy majdnem kész fordítás a könyvből (már kb. 70 fejezetet fordítottam le), esetleg kiadhatnák. Azt a nagyon kedves választ kaptam, hogy annak idején ők ennek a könyvnek a kiadási jogait is megvették, de mivel Byron Katie könyvei nem bizonyultak pénzügyileg nyereségesnek a magyar olvasók körében, ezért vissza is adták. Nekem sok sikert kívántak a Munka terjesztésében Magyarországon. A könyvek azért nem bizonyultak sikernek, mert az emberek nagy része instant recepteket kíván olvasni, melyektől szenvedései azonnali feloldozását várja. Nézzétek csak meg a könyves sikerlistákat. Azt, hogy aztán mennyire működnek ezek a receptek, azt hiszem, már elég sokan látjuk, és egyre többen keresnek VALÓDI megoldást, valódi önfelfedezést. A Munka elvezet Önmagadhoz és pont.

Nem értek a könyvkiadás menetéhez, nem is igazán szeretnék ezzel foglalkozni, az viszont fontos lenne, hogy minél többen olvashassák ezt a könyvet magyarul is. Ezért arra kérem az esetleg ezen a téren kompetens olvasókat, hogy ha van valamilyen ötletük a könyv kiadásával, terjesztésével kapcsolatban, keressenek meg engem. (oraveczandi@yahoo.com) Addig is, most a teljes első fejezetet felteszem a blogra, és sok korábbi bejegyzésben olvashattok további fejezeteket a könyvből.

Öröm 01 – Az a tao, amit el lehet mondani, nem az örök Tao.

A valóságot nem lehet szavakkal kifejezni. A szavak korlátoznak. Főnevekbe, igékbe és melléknevekbe erőlteted bele a valóságot, és ez által megszakad a pillanatról-pillanatra való áramlás. Az a tao, amit el lehet mesélni, nem az örök Tao, mivel az elmesélés kísérlete az idő keretei közé szorítja. Időben megállítódik már csupán a megnevezés kísérlete által. Abban a pillanatban, hogy bárminek nevet adsz, az már nem örök többé. „Örök” alatt a szabadot, korlátlant, időben vagy térben elhelyezetlent, akadály nélkül megéltet értem.

            Nem létezik név arra, ami most itt ül ebben a karosszékben. Én az örök megtapasztalása vagyok. Már csak az „Isten” gondolatával is, minden megáll és időben jelenik meg, és amint megteremtem „Istent”, máris megteremtettem „nem-Istent” is. Ide pedig bármit behelyettesíthetsz – mondjuk a „fa” gondolatával létrehozom a „fát” és a „nem-fát” is; a mechanizmus ugyanaz. Mielőtt bárminek nevet adsz, a világban nincsenek dolgok, nincsenek jelentések. Nincs semmi más, csak békesség egy szavak nélküli, kérdések nélküli világban. Egy olyan tér, ahol már minden megválaszolódott, örömteli csendben.

            Ebben a szavak előtti világban csak a valós létezik – a megosztatlan, megfoghatatlan, már jelen levő. Bármilyen látszólag elkülönülő dolog nem lehet valós, mivel azt az elme hozta létre az elnevezéseivel. Amikor ezt megértjük, a valótlan gyönyörűvé válik, mivel semmi sincs, ami fenyegethetné a valósat. Én sosem látok semmi elkülönültet, amit úgy hívnak, hogy „fa” vagy „te” vagy „én”. Ezek a dolgok pusztán a képzelet szüleményei, amit vagy elhiszünk, vagy nem hiszünk el.

            Az elnevezések adása az illúzióvilág, az álomvilág kiindulópontja. Amikor az egésznek letörjük egy kis darabkáját, és azt mondjuk rá, hogy „fa”, akkor ez az első álom. Ezt hívom én „első generációs gondolatnak”. Aztán a gondolat újabb gondolatot szül, és akkor már van nekünk „magas fánk, szép fánk, az a fa, ami alá le szeretnék ülni, illetve az a fa, amelyik bútornak való, vagy az, amelyiket meg kell óvnom”, az álom pedig csak folytatódik tovább. A gyerekek egyetlen pillanat alatt zuhannak bele az álomvilágba, a világ álmába, mégpedig akkor, amikor először kapcsolnak hozzá egy szót egy dologhoz. És az is csupán egy pillanatba telik, hogy te mindezt megkérdőjelezd, és megtörd a varázst, és hálás legyél a mindenség Taojának – fa, nem fa, világ, nem világ.

             Amikor az elme elhiszi, amit gondol, akkor annak ad nevet, amit nem is lehet megnevezni, és a név által próbálja valóssá tenni. Elhiszi, hogy az elnevezései valósak, és hogy létezik odakint egy tőle elkülönült világ. Ez az illúzió. Az egész világ kivetítés. Amikor lezársz és rémült vagy, akkor az egész világ ellenségesnek tűnik; amikor viszont szereted, ami épp van, minden a világon a szeretteddé válik. A belül és a kívül mindig illeszkednek – ők egymás tükröződései. A világ az elméd kivetülése.

            Azzal, hogy nem hiszed el a gondolataidat, felszabadítod magadat attól a legalapvetőbb vágytól, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Észreveszed a szavak nélkülit, a gondolatok nélkülit. Megérted, hogy minden rejtélyt te magad kreáltál. Valójában pedig rejtélyek nem léteznek. Minden teljesen nyilvánvaló, a napnál is tisztább. Végtelenül egyszerű, mivel valójában nem létezik semmi. Csupán a történet valamivel kapcsolatban, ami épp most jut eszedbe. És még csak ez sem.

            Végső soron a „rejtély” egyenlő a „megnyilvánulással”. Csupán új perspektívából tekintesz rá. A világ optikai csalódás. Csupán te vagy, kiakadva és nyomorultan, vagy örömtelien és békességben. Végső soron a „vágy” ugyanaz, mint a „vágytól mentes”. A vágy ajándék; az észrevevésről szól. Minden érted történik, nem pedig veled.

            Én megkérdőjeleztem a gondolataimat, és megértettem, hogy őrültség harcolni azzal, ami éppen van. Soha nem akarom, hogy bármi is történjen azon kívül, ami éppen történik. Például, a 93 éves anyukám hasnyálmirigyrákban haldoklik. Gondozom, főzök és takarítok rá, mellette alszom, napi 23 órát vele vagyok a lakásában (reggelente a férjemmel elmegyek sétálni). Most már egy hónapja tart ez. Olyan, mintha az ő lélegzete lenne az én életem pulzálása. Fürdetem, a legintimebb részeken mosom meg, beadom a gyógyszereit, és közben mély hálát érzek. Én vagyok ott, én haldoklom rákban, az utolsó napjaimat alvással, tévézéssel és beszélgetéssel töltöm, és a létező legcsodásabb fájdalomcsillapító szereket kapom. Teljesen lenyűgöz testének, az én testemnek a szépsége, a szövevényessége. Életének utolsó napján pedig, ahogy ülök az ágya mellett, megváltozik a lélegzése, és tudom: most már csak percek kérdése. Aztán megint egy váltás, és én tudom.  A tekintetünk egymásba kapcsolódik, néhány pillanattal később pedig már elment. Még mélyebben nézek bele azokba a szemekbe, melyeket az elme üresen hagyott, az elme nélküli szemekbe, a nem-elme szemeibe. Várom, hogy valami változzon. Azt várom, hogy a szemek a halált mutassák nekem, de semmi nem változik. Épp annyira jelenlevő, mint amennyire mindig is volt. Szeretem a róla szóló történetemet. Hogyan máshogy is létezhetett volna valaha is?

            Egy férfi pisztolyt nyom a gyomromba, felhúzza, és azt mondja: „Meg foglak ölni.” Megdöbbenek, hogy ennyire komolyan veszi a gondolatait. Egy olyasvalaki számára, aki énként azonosítja magát, az ölés gondolata bűntudatot okoz, ami szenvedéssel teli élethez vezet, úgyhogy megkérem, annyira finoman, ahogy csak lehet, hogy ne tegye. Nem mondom meg neki, hogy az ő szenvedése jár a fejemben. Azt mondja, hogy meg kell tennie, én pedig megértem; emlékszem, hogy a régi életemben én is úgy hittem, hogy meg kell tennem dolgokat. Megköszönöm neki, hogy a legjobbat teszi, ami tőle telik, s észreveszem, hogy el vagyok bűvölve. Így fogok meghalni? Így ér véget a történet? És ahogy az öröm egyre csak fokozódik bennem, elcsodálkozom, hogy a történet még mindig zajlik. Sosem ismerheted meg a befejezést, még akkor sem, ha éppen befejeződik. Teljesen elérzékenyülök az ég, a felhők, és a holdsütötte fák látványától. Imádom, hogy egyetlen pillanatot, egyetlen lélegzetvételt sem szalasztok el ebből az elképesztő életből. Várok. És csak várok. Aztán végül nem húzza meg a ravaszt. Nem teszi meg magával.

            Az, amit „rossznak”, és az, amit „jónak” hívunk, ugyanarról a helyről származik. A Tao te King azt mondja, hogy mindennek az eredetét „sötétségnek” hívják. Milyen csodás név (ha már névre van szükségünk)! A sötétség a mi forrásunk. Mindent magába ölel. Természete a szeretet, mi pedig összezavarodottságunkban rémületnek, csúnyaságnak, elfogadhatatlannak, elviselhetetlennek nevezzük. Minden feszültségünk abból származik, amit azzal kapcsolatosan hiszünk, hogy mi van abban a sötétségben. Úgy képzeljük, hogy a sötétség tőlünk különállóan létezik, és valami szörnyűségeset vetítünk rá. A valóságban azonban a sötétség mindig jóindulatú.

            És mi a „sötétség a sötétségben”? Az az elme az, ami semmit sem tud. Ez a nem-tudó elme az univerzum középpontja – ő az univerzum – rajta kívül nincs semmi. Az, hogy miért épp a sötétség a kapu mindenfajta megértéshez, az az, hogy amint megérted a sötétséget, teljesen tisztában leszel azzal, hogy semmi tőled elkülönülő nem létezik. Végső értelmezésben semmilyen név, semmilyen gondolat nem lehet igaz. Minden ideiglenes, minden változó. A sötétség, a megnevezetlen, az elgondolhatatlan – ez az, amiben tökéletesen megbízhatsz. Ez nem változik, és jó szándékú. Amikor ezt felfogod, akkor rád tör a nevethetnék. Semmi komolyság nincsen sem az életben, sem pedig a halálban.