Mélyen – Állítsátok Meg a Világot, Ki Akarok Szállni!!!

Pokol.  Nincs rajta sok szépítenivaló.  Ahol most vagyok lelkileg, az azt hiszem, a pokol. Gyűlölöm magamat.  Amiért nem tudom megoldani az életemet.  Gyűlölöm a hullámzó kedélyvilágomat. És főleg, hogy nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak!!!

Kinyitni a számat nincs kedvem, mert ha kinyitom, csak félreértés és vitatkozás van a párommal.  Utálom magam, ha ki akarok lépni a kapcsolatból,  és utálok itt maradni.
Szétrobbanok a feszültségtől.

Utálom ezt a világot, ahol egy földrengés és egy atomerőmű katasztrófa letöröl a térképtől egy országot és emberek ezreit, csupán pár nap alatt.  Ennyi az élet?  Azért születünk, hogy így pusztuljunk el?

És utálom magam minden kiejtett szavamért, hiszen mit nyavalygok én hozzájuk képest?Utálom a nőt, akihez elmentem kineziológiai oldásra, mert azt mondta, hogy „a világ szabadságába az is belefér, hogy valaki egyszer megnyomja az atombomba gombját és elrepítse ezt az egész világot.”

Utálom magam, hogy én ezt nem tudom lakonikus nyugalommal befogadni, mert nem fér az agyamba, nem fér a lelkembe!

Aggódás, félelem, tehetetlenség.  Ennyi vagyok e pillanatban.

És innen nézve úgy tűnik, hogy amikor éppen nem ez vagyok, az csak azért van, mert muszáj néha valami örömöt is keresni, hogy elfelejtsem a sok nyomorúságot.
Amúgy meg aki, mint én, nem képes elviselni az életet úgy, ahogy az van,  az nem életrevaló. Csak kolonc a maga és mások nyakán.

Szóval, tulajdonképpen igaza van a páromnak, amikor azt mondja, hogy nekem az egyedüllét való.

Utálom magam azért is, hogy ezt a levelet írom. Nem elég, hogy én szarban vagyok, másra is rákenem.

Peace. Love?  Azt nem tudom, hogy mi. Sorry.

Angyalkám!

Köszönöm, hogy megosztottad velem a fájdalmadat. Teljesen értem, amin átmész, nem kevésszer jártam ott, és nagyon ritkán még mindig ellátogatok oda. Amikor úgy érzem, semmi értelme ennek az egésznek. Az nekem sokat segített, amikor megvizsgáltam azt a hiedelmet, hogy „Kell, hogy értelme legyen az életemnek.” Tedd meg ezt Te is.

Ezeket a fájdalmakat is mind-mind engedni kell feljönni magunkban, és megélni őket, nem elmenekülni, hanem „adni neki”, ahogy mondani szoktam. Hadd fájjon, hadd szúrjon, hadd tépjen, ne állj ellen neki, semmi bajod nem lesz tőle. És érdemes közben jegyzetelni, mik jönnek fel még gondolati szinten.

A leveledből a következőket ajánlom KÖTELEZŐ jelleggel megvizsgálni:

- Meg kéne tudnom oldani az életemet. (Egyáltalán, mi az, hogy megoldani? Honnan tudod, mi számodra a megoldása az életnek? Honnan tudnád, hogy megoldottad?)

- Nem kéne hullámoznia a kedélyemnek. (Erre is mondja Katie, hogy „Hopeless”, azaz „Reménytelen”.)

- El kéne tudnom dönteni, mit csináljak. („Melyik bolygón?” – kérdezi Katie)

- Szétrobbanok a feszültségtől. (Csak addig, amíg nem engedem meg magamnak, hogy ezerrel feszült legyek. Gyere, igázz le, Feszültség, tegyél magadévá, tépjél szét, imádlak!)

- Nem kéne megszületnünk.

- Nem kéne embereknek elpusztulniuk.

- Nem kéne szerencsétlenségeknek, háborúknak, szenvedésnek lennie a Földön.

- Nyugalommal kéne mindezt fogadnom. (Ne csinálj úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy. Ha majd már mindent megvizsgáltál, akkor úgy fogod fogadni, ahogy akkor fogod, és az sem biztos, hogy az épp lakonikus nyugalom lesz. Mindig úgy fogadom, ahogy éppen fogadom, nem tudom úgy fogadni, ahogy fogadnom kéne. Érted ezt, Aranyom???)

- Nem kéne félnem. (Majd ha már nem félek, nem fogok félni. Addig is vizsgáljam meg, mitől félek.)

- Cselekednem kellene. (Akkor fogok cselekedni, amikor cselekszem, nem akkor, amikor úgy gondolom, hogy kéne.)

Kérlek, írd össze, hogy milyennek szeretnéd látni az életedet. Mikor lennél elégedett, nyugodt, békés. Mi az, ami szerinted most hiányzik? Mert ezek a gondolatok okozzák a szenvedésedet, a félelmeidet. De erre Te magadnak, a saját vágyaid, gondolataid megvizsgálásával tudsz csak rájönni, hiába mondja bárki más, azt maximum elhinni tudom, de az nem az enyém, ezért borul, amíg nem dolgoztam meg magamban.

- Kolonc vagyok mások nyakán.

- Nem vagyok képes elviselni az életet. (Ajánlom az „Élettel kapcsolatos gondolataimat nem bírom elviselni” megfordítást.)

- Nem vagyok életrevaló. Persze, pont Te, aki külföldön él évek óta, menedzseli az ő drága Párját, utazgat ide-oda, ekkora bőröndöt tud cipelni, a barátait meg bírja reikizni, nekem ilyen fincsi csokikat tud ajándékozni, olyan csodásan tud mosolyogni és pityeregni, ez a nő ne lenne életrevaló? Ugye, viccelsz? Mit mondjon az a szomszédasszonyom, aki másfél évet feküdt depresszióval ágyban, és mit mondjon Katie, aki több évig ki sem mozdult a szobájából? Tudod, hogy ez utóbbi mit mondott? Hogy szívesen még meg is duplázná, ha ez kellene ahhoz, hogy megtalálja őt a Munka, és azt másoknak odaadhassa. Mi csak elképzeljük, hogyan is kéne kinéznie a mi csodálatos életünknek, és nem értjük, hogy miért nem olyan. Azért nem olyan, mert épp olyan, amilyen ő akar lenni, nem pedig olyan, amilyennek én akarom. Én ez ellen maximum küzdeni tudok, de sokkal egyszerűbb, ha szeretem. És magamat is benne, az összes vélt hibámmal és hiányosságommal. Ilyen vagyok, kész! Holnap majd másmilyen leszek, de az sem olyan lesz, amit én kitalálok nagy okosságommal, hanem olyan, ami számomra a legtanulságosabb, hogy felébredjek és ébren is maradjak.

- Nekem az egyedüllét való.

- Rá tudom másra rakni a szaromat. (Igenis rakd rám, saját különbejáratú engedélyt kapsz hozzá, hátha pont rám van szükséged ehhez a nem könnyű útnak a végigjárásához. És rám már nem igazán tudod rám rakni, úgyhogy ne kímélj!!! Mindig is tudtam, hogy mazochista vagyok… Igaz ez???)

Édesem, teljesen rendben van, ahogy vagy, ez egy stáció. Nem könnyű, de szükséges. Az ideje lerövidíthető, ha megvizsgálod az ajánlott hiedelmeidet és még azt a sok mást, ami feljön. Van min dolgoznod, van hozzá eszközöd, tedd most ezt az első számú prioritássá. Nem a Pároddal való kapcsolatodat, hanem a saját magaddal valót. A sorrend nem megfordítható, ahogy a mellékelt ábra mutatja. És tudod, másokért is teszed, azokért, akik arra várnak, hogy valaki mutasson nekik utat, hogyan is kell ezt csinálni. Benned megvan ez az erő, különben nem jöttél volna hozzám. Én is kíméletlenül szembenéztem magammal, Te is képes vagy ezt megcsinálni. És képes vagy mindezekkel együtt végtelenül szeretni magadat. Meg fogsz ide érkezni. Az utolsó hiedelem, ahogy Katie mondja: God is good and God is everything. A Valóság/Isten jó és a Valóság/Isten minden. Ha eddig a hiedelemig visszabontod magadat, ezt már nyugodtan megtarthatod.

Ölellek, Andi

És egy ÖnMunkás Társ válaszlevele:

Kedves!

Először is: üdv a Pokolban. Legalább már nem vagyok egyedül. Pontosan tudom, miről beszélsz. Nem egyszer éreztem már, hogy nincs tovább. Ennél már nem lehet rosszabb, de főleg azt, hogy ELÉG VOLT! Nem akarom tovább ezt az állapotot. Nincs mit szépíteni, tényleg olyan érzés, mintha éppen magát az ördögöt kerülgetnéd időnként.

Hogy miért? Mert nyáron úgy éreztem, nem tudom megoldani az életemet. Nincs munkám, nincs önbecsülésem, kikapcsolták az áramunkat és az internetet, nem tudom, mi történt a párommal, csak azt érzékeltem, hogy lassan egy éve nem kellek neki, semmilyen szinten. Még csak egy érintésre, egy simogatásra sem. Élek a nagy semmiben, telnek a napok és fogalmam sincs, mi lesz holnap. De szeretném, ha nem lenne holnap. Ha véget érne ez az egész kicseszett nyomorúság egyszer s mindenkorra. De még ahhoz is gyáva voltam, hogy kimenjek egy jóképű kamion elé és véget vessek mindennek. Azt akartam, hogy inkább a Jóisten pusztítson el egy infarktussal vagy agyvérzéssel, hogy ne kelljen sokáig szenvednem. És nem akartam magamra vállalni a felelősséget sem, nem akartam, hogy a lányaimnak le kelljen sütni a szemüket és esetleg hazudniuk kelljen, amikor megkérdezik a felvételi elbeszélgetésen: „Volt öngyilkos a családban?”

Aztán jött az ősz. Esővel, széllel, újabb kétségekkel. Aztán hirtelen bizonyossággal. A feleségemnek van valakije… Amikor már kellőképpen sokat lubickoltam az önsajnálatban és az önmarcangolásban, hirtelen ráeszméltem, mi volt az én szerepem és tanulságom ebben a történetben. Ott világított előttem, hogy mit rontottam el. És tudod, Drága, mindannyian elrontunk egy csomó dolgot. Egész egyszerűen nem tudunk másképp tenni, csak úgy, ahogy éppen tettünk abban a pillanatban. Te miért várod el magadtól, hogy mindig mindent jól csinálj? Ki mondta neked, hogy nem szabad tévedned? Tudod, még egy álló óra is pontos napjában legalább kétszer. Egy nyomorult, elromlott szerkezet. Hát akkor Te? Neked nem szabad tévedned? Nem lehetsz ennyire öntelt, hogy tévedhetetlennek gondolod magad!

Én már kezdem érezni; nem akkor vagy jó helyen, amikor a szenvedés hiánya miatt rosszul érzed magad. Mert le merném fogadni, hogy ha jól vagy, akkor pillanatokon belül lelkiismeret-furdalásod támad, mert épp jól vagy. Honnan tudom? Na, mit gondolsz, én mit csinálok magammal? Meg még jó néhányan, kb. 7 milliárd ember itt a Földön?

Tudod mit? Megszívattuk magunkat. Hittünk Andinak és a blogjának. Mert milyen jó is volt eddig, azok voltunk mindenki szemében, akiket eddig megszoktak. De nem, mi elkezdtünk Munkázni, kinyílt a szemünk, hacsak résnyire is, és megláttuk, hogy van valami más. Van valami, amit észrevettek már néhányan és elindultak felé. Többek között Andi is. Kinyílt a szemünk, de ez azzal jár, hogy bizonyos dolgok soha nem lesznek már a régiek. Csapdába került az Egónk. Halálos veszélyben érzi magát. Érzi, hogy kezd kicsúszni a kezéből a gyeplő, de figyelj csak: sosem volt a kezében a gyeplő. Csak azt gondolta, hogy ott van. Amúgy tényleg, jönnek a hullámvölgyek és mi türelmetlenekké válunk és követelőzünk, mert nem kéne, hogy jöjjenek. Dehogynem. Különben honnan a francból tudnád meg, mennyi szemetet cipelsz még magaddal? Halló, itt az ideje letenni a terheidet! Ébresztő!!!

Hála az Égnek, hogy jönnek a hullámvölgyek. Senki sem mondta, hogy sétagalopp lesz. Én Munkáztam pénteken (is). Puszta kíváncsiságból feltettem a kérdést, „Az vagyok, akinek gondolom magam?” Ilyen ellenállással még soha nem találkoztam magamban. Majdnem három órán keresztül tartott a meditáció. Közben felment a pulzusom kb. 160-ra, migrénem lett és majdnem elhánytam magam. Utána két órán keresztül csak ültem és néztem ki a fejemből, majd aludtam három órát. Felkavarodott a szar, de nagyon. Közben olyan kérdésekre kaptam választ, amiket föl sem tettem.

Tudod, hogy én mit láttam az elmúlt hét végén? Négy (öt) csodálatos, mélyérzésű, tiszta szívű és végtelenül jó embert, telis-tele érzelemmel, akik belátták, hogy ha változtatni akarnak a világon, azt először magukban kell kezdeni. Ott volt három GYÖNYÖRŰ NŐ, akkora szívvel, hogy az egész világ beleférne az összes csokijával együtt és akkora érzékenységgel és szeretettel a szívükben, amit BÁRMELYIK, ismétlem, BÁRMELYIK férfiember örömmel fogadna, akinek a helyén van a szíve. Ha meg nincs, akkor nincs miről beszélni.

Ki akarsz lépni a kapcsolatodból? Nem akarsz. Honnan tudom? Onnan, hogy én sem akarok az enyémből. Ha ki akartunk volna lépni, már nem lennénk benne. De emiatt ne bántsd magad (én sem teszem), mert Te sem az ismeretlentől félsz, hanem az ismert elvesztésétől. Addig is nézd meg, mit mesél neked az a kapcsolat Rólad. Töröld le a könnyeidet, ülj le, vegyél elő egy Ítélkezőlapot meg a Négy kérdést, és menj végig rajta. És ne csodálkozz, ha ellenállsz neki, ha rosszul leszel, ha fél napot alszol utána, és aztán hullámvölgybe kerülsz. Majd elmúlik, csak türelem.

Kedves, vedd le a szürke szemüvegedet, de ne tegyél fel rózsaszínt se. Te így vagy jó, ahogy vagy. Nincsen Veled semmi baj, hidd el nekem. Sem élhetetlen, sem magadnak való nem vagy, mindössze összezavarodtál és magányra van szükséged. De csak átmenetileg, biztos vagyok benne.

Puszillak