Merj Szeretni – Egy Őszinte Levél

Merj megnyílni. Merj őszinte lenni. Merj történetek nélkül áramlani. Merj sebezhető lenni. Merj önmagadba nézni. Merd önmagadat felvállalni. Merj megengedni. Merj adni. Merj kapni. Merj hinni annak, ami van. Merj hinni a csodákban. Merj szeretni. Merj sírni. Merj élni. Merj játszani. Merj…

Mindez nonszensz is, mert ha még nem mersz, nem is tudsz merni, és nem is kell merned, mivel a félelmeid gúzsba kötnek. Semmi gond, csak végezd a Munkát. Rendszeresen. És a merészséged önálló életre fog kelni. Minden felsorolt vonatkozásban, és még jóval többen is. Nem Te fogod csinálni, tudod, hanem magától csinálódni fog. Szeretném, ha minél többen találkozhatnánk ott… Itt…

„Amint megnyílsz a szeretetnek, elveszíted az egész világodat. Vége. Ennyi volt. A szeretet semmit nem hagy. Totálisan kapzsi. A fájdalmunk a tagadásában van. Nincs semmi, mit nem adnál oda valakinek, ha nem félnél. És ezt nem tudod a te időd előtt megtenni. Egyelőre semmit nem kell adnod; csak kérdőjelezd meg a gondolataidat a Munkával. Amikor megértéssel tekintesz a gondolataidra, rájössz, hogy semmi veszítenivalód nincsen. Így aztán, végül kísérletet sem teszel a védekezésre. És akkor mindenedet odaadni kiváltsággá válik.” (Byron Katie)

Merészen és szeretettel osztom meg Veletek a következő levelet.

Valami Varázslat – A Kind of Magic

Most először érzek valami olyat, amit eddig sosem. Most először engedi meg nekem valaki, hogy az legyek, aki vagyok. Tényleg az lehetek, aki vagyok. Most először érzem, hogy nem baj, ha hibát követek el, mert nincs hiba. Most először nem rágom magam agyon szavakon, gondolatokon, érzéseken, mert nincs miért. Nem kell játszmákra, álarcokra, megjátszásokra, sértődésekre figyelnem. Könnyű ez? Annak tűnik. Én sosem szerettem a játszmákat. Mindig azon gondolkodtam, mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha mindenki megmondaná, megmondhatná, amit gondol, amit érez.

Most először fontos nekem valaki, akit nem akarok, hogy fontos legyen. Most először vagyok fontos valakinek, akinek nem akarok fontos lenni.

Tudod, először nem történt semmi különös. Rád találtam az interneten, illetve először nem is Rád, hanem a blogodra. Tetszett, amit olvastam. Aztán írtam Neked, aztán válaszoltál, aztán elkezdtünk kommunikálni. Már a legelején az volt az érzésem, sokkal többet elmondhatok Neked, mint amit a legtöbb embernek valaha is elmondanék. Hogy miért? Fogalmam sincs. Csak láttam, éreztem valamit, valami olyan finom áramlást, olyan jó értelemben vett ellenállás-nélküliséget, amihez foghatóval még nem találkoztam. Olyan volt, mint a víz. Olyan, mint a múlt heti sétánk. Valami olyan, amiből meg lehet érteni, de inkább csak érezni, milyen az a „semmi”. A semmi, ami mégis minden. Nem a gondolataidba kúszik be, hanem a bőröd alá, észrevétlenül. Eljut minden zsigeredig, néha a sárba taszít, néha az égig emel. Rabul ejt, mégis szabad maradsz. Tökéletesen szabad. Hullámzik, ugyanúgy, mint minden. Nem is hullámzik, inkább pulzál. Hol gyengédebben, hol erősebben, de mindig érzed.

Megítéltelek Ítélkezőlapon. Nem volt más választásom, mint elvégezni a Munkát Rád. Muszáj volt belenéznem, mi az, ami ennyire más. Mi az, ami ennyire felkavar és mégis hihetetlen békét ad egyszerre, egy időben. A kind of magic.

Nem mondanék igazat, ha azt írnám, könnyű erről írni. Úgy főleg nem, hogy tudom, Te is elolvasod majd. Nem akarok mindenképp jó benyomást tenni Rád, de nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem várom izgatottan a reakciódat. Hogy miért? Mert ez a kettősség teszi igazzá az érzéseimet. És tudod, óriási könnyebbség, hogy le is írhatom őket.

Amikor régebben írtam Neked bármit, volt, hogy ötpercenként megnéztem az e-mail fiókomat, válaszoltál-e. Aztán szép lassan leszoktam erről, mert egyre inkább kézzelfoghatóvá vált az a „más”. Először csak az érzésekben, aztán a gondolatokban, aztán mindenhol, mindenben. Valahogy kezdem megérezni a Valóság Szentségét. Nem gondolkodom rajta, mi lesz majd, mit gondolhatsz. Látod, azt hogy „Mit érezhetsz”, már nem mertem leírni. Nem lenne őszinte. Pedig tiszta őrület, pontosan tudom, és mégsem tudok semmit. Benne van az összes lehetséges folytatás. Minden. Tudod, azt adtad nekem, hogy lassan megtanulom megengedni a Valóságnak, hogy úgy alakuljon, ahogy alakul. Hogy minden az legyen, ami. Mindent megölelek. Illetve majdnem mindent. Azért van még mit tanulnom.

Hiszen erről szól az élet. Tapasztalunk, tanulunk, majd tapasztalunk, és ismét tanulunk. Sosem lehet a végére érni. De ami menet közben vár ránk, az maga a Csoda. A kind of magic. Nem a cél, az út maga.

Tudod, sokáig úgy voltam, mint a Kis Herceg. Megírtam az e-mailt és felkészítettem a szívem. Aztán inkább nyitva hagytam a szívem, mégsem érzem, hogy veszélyben lenne. Ez hihetetlen. Én azt tanultam, hogy vigyázni kell. Vigyázni kell magunkra, el kell rejtenünk az érzéseinket és az érzelmeinket, mert kihasználhatják őket. Érdekes, most vagy megőrültem, vagy igazam van. Nem rejtek el semmit. Nem lehet rejtőzködve élni. Nagy dolgokat befogadni meg főleg nem. Tudod, lesz, ami lesz, nyitva hagyom a szívem. Ha tévedek, akkor jó. Ha nem tévedek, az meg szuper.

Tudod, ilyen szabadságot még nem éreztem senkivel kapcsolatban. Ezt néhány hete még el sem tudtam volna képzelni. Előkerült bennem valaki. Ünneplem a megszületését. Valaki, aki mindig is ott volt, de senkiben sem volt annyi bizalom, és elvárásmentesség, hogy észrevegye. Senkit sem hibáztathatok érte, mert bennem sem volt meg a bizalom és az elvárásmentesség. Benned megvolt.

Nem tudom, milyen lett ez a kis írás. Az igazság akart lenni. Egy elvárásoktól, játszmáktól mentes vallomás. Olyan valami, ami csak az, ami. Semmi több. Szerintem akkor ér a legtöbbet.