„Mi más lenne a jó ember, mint a rossz ember tanítója? Mi más lenne a rossz ember, mint a jónak feladata? Ha ezt nem érted, el fogsz tévedni, bármennyire okos is légy. Ez a nagy-nagy titok.” (Tao Te King)
Pénteken sok téma került terítékre az Összejövetelen. Érdekes, hogy már előtte kiválasztottam azt a fejezetet Byron Katie Az Öröm Ezer Nevéből, amit Húsvét hétfőre, azaz mára terveztem feltenni. Aztán gyönyörűen összeállt a kép, hogy miért is pont erre esett a választásom.
Olyan izgalmasan működik a kondicionált elménk. Amikor sarokba szorítva érzi magát, akkor a legvadabb, legsokkolóbb, legfelháborítóbb témákkal, példákkal jön elő, csak hogy bizonyítsa az igazát, miszerint ő jobb, mint mások. Próbál halálra rémíteni, próbálja a világot a legszörnyűségesebb helynek látni, és ezt a legtöbben el is hisszük neki. És ilyenkor halálra rémülve éljük az életünket. Nem tudunk másképp tenni, össze vagyunk zavarodva.
Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogyan is zajlik ez az egész: elhiszel egy gondolatot, keletkezik benned egy rossz érzés, és robotként cselekszel. Robotként, automataként, nincs választásod. Mint ahogy a gyilkosnak sincs választása, amíg elhiszi, amit hisz. Ez került szóba pénteken. Katie egyik nagyon mély mondata: „Soha egyetlen ember sem bántana egy másik embert, ha nem lenne összezavarodva.” És azt is kihangsúlyozza, hogy semmiképp nem a gyilkosság helyesléséről van szó, illetve, hogy „Ha gyilkolok, kérlek benneteket, állítsatok meg, és zárjatok be.” Egyszerűen tényekről beszélünk. Amíg létezik a gyilkosság és az erőszak legkülönbözőbb formái, addig létezik. Minden bennünk kezdődik, minden belőlünk indul ki. Abban a pillanatban, amikor egy gyilkost magad alá helyezel, megvetsz, azt hiszed, hogy Te jobb vagy, mint ő, Te gyilkoltad meg őt: semmibe veszed, kicsinálod. Ez nem is ember, gondolod. Arról nem is beszélve, hogy mit művelsz saját magaddal. Kérlek, nézd csak végig az életedet, mi mindennel gyilkolod magadat. Milyen gondolatokkal csinálod ki magadat pillanatról-pillanatra? Milyen módon veted meg saját magadat? És hogyan csinálod ki gondolatban a többi embert, hogyan veted meg őket? Tudod, ezekkel a gondolatokkal kell elvégezned a Munkát, nem a gondolattal van a baj. Nem szenteskedőnek kell lenni, és azt mondani, hogy Te mindenkit szeretsz, közben pedig észre sem veszed a gyilkos gondolataidat, vagy épp gyűlölöd magadat azért, hogy ilyenjeid vannak. Ők csak addig vannak, amíg elhiszed őket. Amíg meg nem kérdőjelezed őket, és fel nem ismered, hogyan is szól a gyilkos is rólad.
Már többször írtam arról, hogy Katie kiemelten fontos területként kezeli az elítéltekkel végzett Munkát, rendületlenül járja a börtönöket, és segít ráébreszteni a „leggonoszabb” bűnelkövetőket arra, hogy mi is motiválta őket arra, hogy például öljenek. Azok, akik ezt végigcsinálják Katie-vel, vagy valamelyik Facilitátorával, valóban rehabilitálódnak: ők már nem fognak többet gyilkolni. Kitisztul az elméjük, és megértik a saját működésüket. Megértik, hogy soha semmi mást nem akartak, mint hogy szeressék őket és boldogok lehessenek. Mint ahogy mi mindannyian. És mint ahogy mindannyian elhitt gondolataink általi gyilkosok is vagyunk. Saját magunk, mások, és az Élet gondolati gyilkosai. Egészen addig, míg felül nem vizsgáljuk az elménk tartalmát.
Húsvéti metaforaként úgy jön most nekem, hogy olyan ez, mintha az Önvizsgálat révén saját magadat feszítenéd keresztre, majd harmadnapra feltámadnál. Önmagad Megváltója tudsz lenni, hisz más úgysem fogja ezt megtenni Neked. A folyamat hál’ istennek sokkal finomabb és gyengédebb, mint a keresztre feszítés, úgyhogy ne félj tőle. Csak csináld.
És akkor mindez Katie és Stephen csodás tolmácsolásában Az Öröm Ezer Nevéből:
Öröm 27 – „A jó a rossznak tanítója, a rossz a jónak támasztója. Ha nem becsülik tanítóikat, ha nem szeretik támasztóikat: olyan a legbölcsebb, mint a legvakabb. Íme a legmélyebb és legsúlyosabb.” (Az eredeti Weöres-féle Tao fordításból.)
Mi más lenne a jó ember, mint a rossz ember tanítója? Mi más lenne a rossz ember, mint a jónak feladata? Ha ezt nem érted, el fogsz tévedni, bármennyire okos is légy. Ez a nagy-nagy titok. (A Stephen-féle modernizált szöveg nem túl kifinomult magyarítása általam.)
Hogyan is tudnék nem rendelkezésére állni bárkinek, aki segítséget kér tőlem? Szeretem az embereket, olyannak, amilyenek, akár szentnek, akár bűnösnek vélik magukat. Jól tudom, hogy mindannyiunk a kategóriákon túl létezik, felfoghatatlanul. Csak akkor vagy képes elutasítani az embereket, ha elhiszed a róluk szóló történeteidet. És igazából, én nem elfogadok vagy elutasítok, hanem tárt karokkal fogadok mindenkit.
Ez nem azt jelenti, hogy egyetértek az emberi károkozással, vagy a durvaság bármilyen formájával. De senki sem rossz természettől fogva. Amikor valaki bánt egy másik emberi lényt, azt azért teszi, mert össze van zavarodva. Ez pont úgy igaz az átlagemberekre, mint a börtönökben ülő, és velem a Munkát végző gyilkosokra és erőszaktevőkre. Ők szó szerint halálig védelmezték fájdalmas, megkérdőjelezetlen gondolataikat.
Amikor, mondjuk, egy gyerekét verő asszonyt látok, akkor nem csak ott állok és nézek, és nem is tartok kiselőadást az anyukának. Ő teljesen ártatlanul cselekszik megkérdőjelezetlen hitrendszere alapján. Mivel elhiszi az olyan stresszes gondolatait, hogy - „Ez a gyerek tiszteletlen,” „Nem hallgat rám,” „Nem kéne visszabeszélnie,” „Nem szabadott volna azt tennie, amit tett,” „Valahogy kényszeríteni kell őt az engedelmességre” – nincs más mód, mint hogy üssön. Összezavarodottnak lenni nagyon fájdalmas. Így aztán, amikor látom az anyát, aki én vagyok, akkor én az anya felé közelítek, mert ő a probléma forrása. Lehet, hogy odamegyek hozzá, és azt mondom, „Segíthetek Önnek?” vagy „Tudom, hogy milyen fájdalmas megütni a saját gyerekét. Én is ezt csináltam régebben. Megjártam ezt az utat. Szeretne beszélni róla?” A szeretet nem csak úgy álldogál ott – a tisztánlátás sebességével száguld. Magába öleli az anyát és a gyereket is. Ha az anyának segítünk az önvizsgálattal, akkor egyben a gyermeknek is segítünk. És azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy végső soron nem is kettőjükért teszem, hanem saját magamért, az én igazságérzetemért. Így válik a cselekvés igazán személyessé, ami – személyes tapasztalatom alapján – sokkal hatékonyabb, ha tiszta elmével és megfontolástól mentesen teszem.
Ugyanez a helyzet az ígéretekkel. Én azért tartom meg az embereknek tett ígéreteimet, mert ezek magamnak tett ígéretek. Ők az én dolgom: semmi közük a másik személyhez. Jó pár évvel ezelőtt, amikor Kölnben jártam, egy német barátom megkért, hogy menjek be hozzá a kórházba, amint tudok. Haldoklott, és az volt a szíve vágya, hogy halála pillanatában én fogjam meg a kezét, és nézzek bele a szemébe. „Természetesen,” mondtam. „Azonnal ott leszek.” A kórház egy órányi autózásra volt, egy másik városban. Egy másik német barátom felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Az volt a titkos terve, hogy míg én a haldokló mellett üldögélek, addig ő elintéz néhány ügyet a városban.
Amikor már a kórház közelében jártunk, elkezdte kérdezgetni a gyalogosokat, hogy merre kell mennie a saját ügyének intézése érdekében. Szóltam neki, hogy ígéretet tettem, és szeretném betartani. Tudomást sem vett rólam, csak tovább kérdezősködött. Megkocogtattam a vállát, mélyen belenéztem a szemébe, és nagyon jól érthetően azt mondtam neki, „Kérlek, most azonnal vigyél be a kórházba.” Nagy ívben tett rám. Úgy öt perccel később, amikor végre sikerült megtudnia, hogy merre is menjen, tovább hajtott, és végre kitett a kórháznál. Két igen szomorú nővér fogadott. Bemutatkoztam, ők meg sajnálkozva mondták, hogy elkéstem: Gerhard pár perccel azelőtt halt meg.
Akkor felbukkant bennem az a gondolat, hogy „Ajjaj, elkéstem,” és ezzel egy időben egy kimondatlan Igaz ez? is felmerült. Meleg, belső mosolyt éreztem. Ha elhittem volna, hogy későn érkeztem, akkor talán szomorú és csalódott lettem volna, haragudhattam volna a sofőrömre, vagy épp magamra, amiért megbíztam benne, sőt akár teljes elkeseredésbe is zuhanhattam volna, amiért cserbenhagytam Gerhardot halálának pillanatában. Azt azonban már nagyon jól tudom, hogy a valóság időzítése mindig sokkal jobb, mint az enyém. Megtettem, ami tőlem tellett, és teljesen nyilvánvaló, hogy pont az a pillanat volt a legtökéletesebb az érkezésemre, amikor megérkeztem. Se nem túl korán, se nem túl későn.
Megkértem a nővéreket, hogy engedjenek be Gerhard szobájába, ők pedig odavezettek hozzá. Mellé ültem. A szemei tágra nyíltak voltak; meglepettnek tűnt. Megfogtam a kezét, üldögéltem mellette egy kicsit, és ez egy csodás, csendes látogatás volt. Szeretem megtartani az ígéreteimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése