Az Önmegismerés Útja Néha Ráz

„Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy elindulj befelé magadba, és valódi válaszokat találj a Munka négy kérdésére. Amikor megteszed, akkor elveszíted a világról szóló összes történetedet – elveszíted az egész világot, amilyennek azt eddig értetted.” (Byron Katie)

Könnyű megijedni, elbizonytalanodni, eltántorítódni az Úton. Könnyű sutba vágni az egészet, amikor valamilyen „akadály” kerül eléd, amit az elméd úgy értelmez, hogy „Na, figyelj, nem jutottál sehova. Tök feleslegesen nyüstölöd magad ezzel az önmegismeréssel. Hagyd a francba! Sokkal nyugisabb volt az életed azelőtt, a boldog tudatlanságban. Jól van, hát szenvedtél, csak akkor azt sem tudtad, hogy lehet nem szenvedni, és az volt a normális számodra. Nézd csak meg, mit csinálsz: ugyanúgy szenvedsz most is. Felesleges. Add fel. Nem vezet ez sehova.”

         Az Út néha ráz. És csak az elme tudja elhitetni veled, hogy ezzel a rázkódással valami baj van. Mert elképzelte, hogyan is kéne kinéznie az Utadnak: szárnyalósnak, simának, villámgyorsan célba érősnek. És ha bármi történik, ami nem egyezik ezzel a képpel, akkor máris harcba kezd, ahogy szokta. Megpróbál meggyőzni, hogy nem jó úton jársz, megpróbál meggyőzni, hogy a váratlanul felmerült „nehézségek” nem összeegyeztethetők a „kívánatos úttal”. Az Útba minden belefér, az Úton bármi felmerülhet. Az Út nem nyújt védelmet a látszólagos kellemetlenségek, nehézségek ellen. Viszont, ha él Benned a Munka, akkor mindezt valahogy egy másik szintről, másik nézőpontból éled már meg. És szívesen látsz mindent, ami csak szembejön. Mert amúgy is szembejön…

Következzék egy teljes fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Töményre sikeredett. Lassan, meg-megállva olvasd, engedd mélyen magadba a szavakat, hogy megtalálják a hozzád vezető utat.

54 – Azt, ki a Valóságban vert gyökeret, semmi nem boríthatja meg.

Az életben csak három dolgot tudunk csinálni: ülünk, állunk, vagy vízszintesen fekszünk. Ennyi. Minden más történet. Az élet nem nehéz; a gondolkodásod teszi azzá. Ebből ered a boldogságod vagy a nyomorúságod. Kétféleképpen lehet ülni, állni vagy feküdni: vagy kényelmesen csinálod, vagy pedig feszültséggel telve. Ha nem tetszik, ahol éppen vagy, arra invitállak, hogy vizsgáld meg a hiedelmeidet.

            Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy elindulj befelé magadba, és valódi válaszokat találj a Munka négy kérdésére. Amikor megteszed, akkor elveszíted a világról szóló összes történetedet – elveszíted az egész világot, amilyennek azt eddig értetted. Amint megkérdőjelezed azt, amit hiszel, tisztán kezdesz el látni, mert az elme már nem áll többé harcban önmagával. Igazából elkezd izgatni a valóság, még a lehető legrosszabb dolog is, ami csak megtörténhet. Kitárod a karjaidat a valóság átölelésére. Mutass nekem egy problémát, ami nem egy hamis gondolat elhívéséből ered.

            Bármi történjék is, én mindig az ajándékot keresem meg benne. Semmi máshoz nincsen szemem. Tudom, hogy ha valamit vagy valakit elveszítek, megkímélődtem. Ha a férjem elhagyna, azt gondolnám, Honnan tudhatom, hogy nincsen szükségem rá? Onnan, hogy elment. Ha elveszíteném a lábaimat, azt gondolnám, Honnan tudhatom, hogy nincs szükségem lábakra? Onnan, hogy nincsenek lábaim. Természetesen a szabadság nem azt jelenti, hogy hagyod, kellemetlen dolgok történjenek – nem passzivitást vagy önkínzást jelent. Ha valaki azt mondja, le fogja vágni a lábaidat, fuss!

            Honnan tudhatod, hogy a rákra van szükséged? Onnan, hogy rákos vagy. De a rák elfogadása nem azt jelenti, hogy hátradőlsz és semmit sem teszel: ez a tagadás. Elmész a legjobb orvosokhoz, és a lehető legjobb kezeléseket veszed igénybe. Azt hiszed, hogy a tested akkor fog leghatékonyabban gyógyulni, ha feszült vagy és rettegsz, és ellenségként kezeled a rákot? Vagy akkor, ha szereted azt, ami épp van, és felfedezed az összes okot, amiért igazából jobb neked a rákkal, és aztán ebből a nyugodt középpontból mindent megteszel, ami a gyógyuláshoz szükséges? A belső békénél semmi sem életadóbb.

            Egyetlen esetben tudsz szenvedni: ha elhiszel egy olyan gondolatot, mely vitába száll a valósággal. Te vagy a saját szenvedésed okozója – de csak az összesé. A világon nem létezik szenvedés; csak megvizsgálatlan történetek vannak, melyek elhitetik veled, hogy van szenvedés. Nincs a világon szenvedés, mely valós lenne. Hát nem elképesztő ez?

            Az élvezet és a fájdalom is kivetítések, és ezt csak egy tiszta elme képes megérteni. Az önvizsgálat után megváltozik a fájdalom megtapasztalása. Az öröm, mely eddig is mindig ott volt a fájdalom felszíne alatt elsődlegessé válik, és a fájdalom kerül ez alá. Azok, akik a Munkát végzik, többé nem félnek a fájdalomtól. Belecsendesülnek. Figyelik, ahogy jön és megy, és azt látják, hogy mindig a tökéletes pillanatban érkezik, illetve távozik.

            Ma reggel fájnak a szemeim. Ezzel a Fuchs disztrófiával az a helyzet, hogy felhólyagosodik a szaruhártya belső fele, és néha nagyon intenzív a fájdalom. Emellett, a szemorvosom arra kért, hogy naponta hat-nyolc alkalommal csöpögtessek sóoldatot a szemeimbe; ez felszárítja a homályos látást okozó nedvességet, de szó szerint só a sebbe – tovább fokozza a fájdalmat. És még a cseppentés után is, amikor ránézek a kisunokám pofijára, csak egy elmosódott foltot látok. Észreveszem a gondolatot, hogy Milyen gyönyörű a kis Marley!, és aztán az is eszembe jut, hogy a betegségem előrehaladásának ismeretében, elérkezhet az idő, amikor már többé nem fogom látni az arcát. Tisztán értem, hogy ez felesleges is; egyetlen olyan helyet sem találok magamban, ahol ez végső soron számítana. Lehet, hogy egyik unokámat sem fogom látni felnőni, lehet, hogy sosem látom többé Stephen, vagy a gyerekeim arcát. És ahogy ezt átgondolom, keresem a szomorúságot, és csak örömöt találok. Az élet iránti hála mindent elsöprő érzése bugyog fel bennem, hogy mennyire teljes is az élet, és hogy mennyire nem hiányzik sosem semmi, hogyan is van minden pont úgy, ahogy lennie kell. Tovább várok, és figyelem, találok-e bármilyen szükségletet magamban, és semmi nem merül fel.

            Egy másik napon, ahogy a nappaliban üldögélek, forró teát öntök a kannából egy csészébe, és nem látom, hogy a csésze meg van repedve, és a forró tea a bal kezemre ömlik. Hoppá! Micsoda kaland! Még amikor a kezem lüktetni kezd is, tudatában vagyok, hogy épp a totális tökéletességet figyelem. Hogyan is hihetném azt, hogy a kezemnek nem kellett volna leforrázódnia, mikor épp ez történik vele? Miért mozdulnék el a valóságtól egy olyan fantázia felé, hogy milyennek kéne lennie a kezemnek? Amikor már élő benned az önvizsgálat, akkor a gondolatok már nem vonnak el attól, hogy szeresd azt, ami éppen van, és ahogyan épp történik.

(Byron Katie – Az Öröm Ezer Neve)