A Szeretet Koldusai

Hogyan szerethetjük önmagunkat? Az egyik módja, ha nem keressük mások elfogadását – ez az én tapasztalatom. Mert amikor nem keresem az elfogadást magamon kívül, rájövök, hogy valójában nincs is mit keresnem, hiszen bennem van. Többé nem hajszolom mások elfogadását; azt akarom, hogy az emberek azt gondolják rólam, amit gondolnak. Mások elfogadását keresni kényelmetlen. Az önvizsgálat megmutatta nekem, hogy igazából pont annyi elfogadást akarok, amennyit kapok, és semmi többet. (Illetve pont annyit kapok, amennyire magamat elfogadom?). Ez a szeretet – nem akar változtatni semmin. (Byron Katie)

Pár hete írtam egy bejegyzést önzés, önfeladás témakörben (itt találod: http://onmunka.blogspot.com/2011/06/onzes-onzetlenseg-onfeladas-onszeretet.html), ami szép kis eszmecserét indított el a Facebook-os ÖnMunkás csoportunkban. Attila nagyon frappánsan fogalmazta ott meg az ő megélését az önzésről, aztán pedig nekem jutott valahogy eszembe a szeretet koldusai kifejezés, és megkértem, hogy írjon ez alapján egy szösszenetet. Elkészült. Ma ezt osztom meg Veletek. Attila, köszönöm, köszönjük.

„Mikor  elfutott az utolsó ló

S olyan üres már az egész lelátó

Ha a vagyonom egy tízes lesz

Te majd kézen fogsz és hazavezetsz

Mikor elgurult az utolsó forint

És a saját fiam csak úgy rámlegyint

Mikor senkim nincs és nem is lesz

Te majd kézen fogsz és hazavezetsz”

Rájöttem, miért nem szeretjük a koldusokat. Miért zavarnak minket, és miért kerüljük ki őket az utcán, ha csak lehet. Azért, mert mindannyian koldusok vagyunk. Ott állunk az élet sűrűjében, koszos, gyűrött kalappal a kezünkben, és koldulunk. Szeretetért, megértésért, elfogadásért, és ha egyik se megy, akkor legalább egy kis együttérzésért. Közben a szemünk sarkából azt figyeljük, kitől mennyit kapunk ezekből. Aztán, ha könnyűnek találtatik a megmérettetésnél, megpróbáljuk elvenni a másiktól. Vagy, ami még rosszabb, visszavenni a másiktól azt, amit eredetileg mi adtunk neki. Állítólag azért adtuk, mert szeretjük őt. Sokszor azonban azért adjuk neki, hogy simogassuk az egónkat, vagy másképpen fogalmazva a jól-tudom elménket. Azt, aki mindig pontosan tisztában van vele, hogy kitől és miből mennyi jár nekünk.

Ő úgy gondolja, egész életében mást se csinált, csak adott és adott, és mi az eredmény? Egy nagy nulla, vagy majdnem az. Ilyenkor jön a felháborodás: „de hát ez semmi, nekem ennél sokkal több jár! Tartozik nekem a világ ennyivel!” Gondolod? Egy fenéket tartozik. Te tartozol a világnak és saját magadnak, legfőképpen saját magaddal. De ezt a jól-tudom elme nem fogadja el, és koldul. Megpróbálja másoktól megszerezni, amit saját magának nem adott meg. Önző módon viselkedik, mert azt hiszi, a világ rosszul működik, és neki több jár.

Mi az önzés? Szerintem az, amikor másokból próbáljuk kicsikarni, amit nem adunk meg magunknak. Nem szeretjük magunkat, de másoktól elvárjuk, hogy szeressenek. Büntetjük magunkat, és másoktól elvárjuk, hogy sajnáljanak érte. Jót teszünk azért, hogy elismerést váltsunk ki másokból. Azt az elismerést, amitől saját magunkat viszont távol tartjuk. Nem a ’mert megérdemlem’-re gondolok, hanem arra, amikor felismerjük, hogy MINDENKI tanít. Első pillanatban azt hisszük, milyen kegyetlen velünk az élet, nekünk semmi sem sikerül, milyen szegények vagyunk, "bezzeg neki könnyű", stb. Ilyenkor álljunk meg, nézzük meg magunkat szeretettel. Én azt találtam, hogy amikor ilyenek járnak a fejemben, az olyan, mintha ott állnék egy trágyakupac közepén lapáttal a kezemben, jó magasra feldobálnám, majd alászaladnék, hogy biztosan jusson mindenhova. Aztán csodálkozom rajta, hogy mások is engem dobálnak vele. Meg persze saját magukat is, de hát ez az ő dolguk, ugye.

Számomra az, hogy szeretem magam, nem jelent mást, mint hogy kezdem felismerni, hogy minden helyzet alkalom arra, hogy rájöjjek, mennyit szemétkedtem magammal, hányszor csaptam be, csaltam meg, hagytam el, és rúgtam ki magam. Ha önző vagyok, akkor sajnálom és sajnáltatom magam ezek miatt. Talán sikerül, és akkor átmenetileg megkapom másoktól, amit magamnak nem adtam meg. Vagy pedig szeretem magam, ami nekem egyre inkább azt jelenti, hogy hajlandó vagyok tanulni, nyitottá válok elmében és szívben és akkor megértem, hogy az, ami van, az pontosan azért van, mert számomra az a lehető legjobb alkalom arra, hogy tanuljak, tapasztaljak, és még nyitottabbá válhassak a szeretet számára. Vagyis ha önző vagyok, akkor biztosan nem szeretem magam. Akkor azon morcogok, hogy mások miért nem szeretnek engem. Ha meg szeretem magam, akkor fel sem merül bennem, szeretnek-e, vagy sem. Mindegy, mert akár így van, akár úgy, mindenképp felhívják a figyelmemet arra, hogy mit művelek magammal. Ennél jobbat meg úgysem tehet velem senki.

Amíg azonban a jól-tudom elménk irányít, ez nem elfogadható. Olyankor mérlegelünk, összehasonlítunk, követelünk és irányítani akarunk. Kiállunk az utcára koldulni. Elhisszük, hogy a Valóságnak értékelnie kellene azt a sok mindent, amit mi adtunk másoknak. Ezzel egy probléma van: az esetek jelentős részében nem másoknak adunk, csak megpróbáljuk igazolni magunkat a Valóság/Isten, vagy saját magunk előtt. Nem igazi szeretetet adunk, ez inkább amolyan hoci-nesze dolog. Újabb történeteket gyártunk, amikkel kedvezőbb színben tüntetjük fel saját magunkat. Ezzel megint csak van egy probléma: a Valóságot/Istent ez nem érdekli. Egy kicsit sem, ugyanis ez csakis egy valakit érdekel: az egónkat. Ő akar ebből tőkét kovácsolni. Abból, amit szerinte kapnunk kellene, vagy kapnunk kellett volna, és ha nem kapja meg, akkor fogjuk a koszos, gyűrött kalapot, és kiparancsol minket koldulni.

Hogyan, akkor a Valóság/Isten ilyen érzéketlen lenne? Szó sincs róla. Nem az, hiszen folyamatosan kapunk, de mi ezt sokszor nem értékeljük, vagy nagyon is értékeljük olyan módon, hogy előjelet teszünk elé. Pozitív előjelet, ha kedvező az eredmény, negatív előjelet, ha nem az. Ilyenkor jön, hogy „ennek nem kellett volna megtörténnie”. De meg kellett, mert megtörtént. Szerintem igenis van szabad akaratunk, mert ilyenkor eldönthetjük, elfogadjuk-e a Valóságot olyannak, amilyen, vagy szembeszállunk vele és szenvedünk miatta. Nem a Valóság miatt, a döntésünk miatt.

Amikor mások dolgával vagyunk elfoglalva, teljesen képtelenség tartósan boldognak lenni. Olyankor jön a „de miért így, miért nem úgy, miért ennyi, miért nem több, vagy éppen kevesebb, stb”. Olyankor mi döntjük el, hogy nekünk mi lenne jó. Olyankor nem tanításként tekintünk életünk nehézségeire, hanem kitolásként. Olyankor haragszunk, frusztráltak vagyunk és bezárkózunk. Olyankor nem szeretjük magunkat, mert nem úgy alakult az életünk, ahogy szerettük volna. A jól-tudom elménk utál minket. Hiány keletkezik, ami viszont a legnagyobb áldása is lehet az életünknek, ha felismerjük: „itt van valami, amivel hadilábon állok magammal”.

Van olyan ember, akinek a társaságát alig tudod elviselni? Köszönd meg neki a létezését és az üzenetét, tartsd felé a másik orcádat is. Nála jobb tükröt senki sem tarthat eléd, hogy felismerd, mit rejtegetsz magadban a történeteid miatt. Mit próbál elhitetni veled a jól-tudom elméd? Hol zárja be azt a kaput, amit a Valóság/Isten szélesre tárt előtted és alig várja, hogy belépj rajta? Tedd le a koszos, gyűrött kalapot a kezedből, nyisd ki az elmédet és a szívedet, és soha többet nem lesz szükséged alamizsnára.

A szenvedés ott kezdődik, ha elhiszed a gondolatot, hogy bárkinek szeretnie kellene téged. Ezért is mondom sokszor: „Ha imádkoznék, az így szólna: „Istenem, ments meg a szeretet, az elfogadás és az elismerés utáni sóvárgástól. Ámen.” (Byron Katie)

Ha mindezt szeretnéd gyakorlatban is megélni, szeretettel ajánlom figyelmedbe a legközelebbi Alaptanfolyamot – aug. 13-14.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. augusztus 13-14. Budapest. (Jelentkezési határidő júl. 21.)

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html