Félelem Nélkül Élni Immár Lehetséges

Mostanában sok új olvasót üdvözölhetek a blogon, ezért szeretném röviden megismételni azt, hogy Byron Katie két magyarul megjelent könyve mellett, az én magyarításomban itt olvashatók egy itthon nem megjelent könyvének, Az Öröm Ezer Nevének fejezetei (A Thousand Names for Joy). Ezek teljesen önállóan értelmezhető fejezetek, nem egymásra épülnek, a tematikát pedig a Tao Te King adja (Ezt Katie férje, Stephen „újangolosította”), az egyes fejezetek bevezető idézete mindig onnan származik. Én pedig örömből és kedvtelésből fordítottam le a könyv immár nagy részét - nem profi fordító módjára - hogy minél többen élvezhessék Katie szavait magyarul is.

Mára egy igen tartalmas részt választottam ki a könyvből, sok előzetes magyarázatot nem igényel. Kapcsolódik a nemrégiben megkezdett Élet és Halál témaköréhez, ha nem olvastad volna annak az első részét, érdemes megtenned, itt találod: http://onmunka.blogspot.com/2011/04/elet-es-halal-1.html

Félelem nélkül élni… A Munka rendszeres végzése, a hiedelmeid szép sorban történő megkérdőjelezése ide vezet. Ez kezdetben teljességgel elképzelhetetlen, aztán fokozatosan megéléssé, megtapasztalássá válik. Képzeld el, milyen az, amikor már nem tud semmi félelmetes gondolat táptalajra találni benned, mert tiszta az elméd, és minden eshetőséget megvizsgáltál. És megint csak, ne siettess semmit, nem is tudod; jól ki van azért „találva” ez a folyamat. Mindent a maga idejében, egyre tisztább elmével, egyre kevesebb félelemmel. Ha végzed a Munkát, nincs más mód. És akkor a beígért fejezet.

Öröm 46 – Nincs a félelemnél nagyobb illúzió.

Csakis attól félhetünk, aminek gondoljuk magunkat – minden olyantól, amit még nem vizsgáltunk és értettünk meg magunkban. Például, ha azt gondolnám, hogy unalmasnak láthatsz, akkor ez megijesztene, mert még nem kérdőjeleztem meg ezt a gondolatot. Vagyis nem az emberek ijesztenek meg, hanem én ijesztenem meg saját magamat. A saját feladatom saját magam megijesztése, egészen addig, amíg nem kérdőjelezem meg ezt a félelmet. A legrosszabb dolog, ami történhet az az, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondolod rólam, amit én már amúgy is gondolok magamról. Vagyis én üldögélek a saját magammal teli medencében.

            A félelem ennyi: elhiszed, amit gondolsz – se több, se kevesebb. Mindig a jövőről szóló történet. Ha szeretnél szándékosan félelmet magadnak, készíts terveket. A félelem többé nem lehetséges, ha megkérdőjelezted az elmédet; csak akkor lehet félelmet megélni, amikor az elme egy múltbeli történetet kivetít a jövőbe. Csak azért tudunk jövőt kivetíteni, mert vannak múltbeli történeteink. Ha nem ragaszkodnánk a múlt történetéhez, a jövőnk olyan ragyogó, olyan szabad lenne, hogy nem izgatnánk magunkat az idő kivetítésével. Észrevennénk, hogy máris a jövőben élünk, és hogy mindig most van.

            Pár évvel ezelőtt történt, hogy sétáltam valahol, amiről később kiderült, hogy egy magán kocsibehajtó volt. Észrevettem, hogy nincs kijárat, és ekkor több hatalmas kutya indult meg felém, hangosan ugattak. A gondolatom az volt, „Kíváncsi vagyok, meg fognak-e harapni.” Nem tudtam kivetíteni, hogy meg fognak, ezért nem volt bennem félelem sem. Odarohantak hozzám, morogtak és vicsorogtak, majd abbahagyták, körbeszaglásztak, én pedig vártam és figyeltem, és észrevettem, hogy az élet igen édes, eddig. Aztán visszavezettek a kocsibehajtó elejére. Ők boldogok voltak, én boldog voltam… Csodás találkozás volt.

            „De Katie,” mondhatja valaki, „a félelem nem biológiai eredetű? Nincsen szükség rá az üss vagy fuss reakcióhoz? Azt még értem, hogy nem feltétlenül kell félni egy vicsorgó kutyától, de mi lenne, ha egy zuhanó repülőben ülnél – akkor sem félnél?” Itt a válaszom: „Van a testedben üss vagy fuss reakció, amikor meglátsz az úton egy kötéldarabot? Egyáltalán nem – hülyeség lenne. Csak akkor kezd erősen dobogni a szíved, ha azt képzeled, hogy a kötél egy kígyó. Vagyis a gondolataid ijesztenek bele téged az üss-vagy-fussba, nem pedig a valóság.” Természetesen, nem tudhatom, mit gondolnék vagy éreznék egy elképzelt helyzetben. Csak annyit mondhatok, hogy már nagyon régen nem féltem. És voltam néhány nagyon érdekes körülmény megélője.

            Félelem nélkül élni teljesen természetessé válik, miután megkérdőjelezted a gondolataidat. Szokták kérni tőlem, hogy meséljem el, hogyan is néz ez ki a mindennapi életben, és ilyenkor unokám, Marley születésének történetét szoktam elmondani. Amikor Roxann szülése beindult, mindannyian ott voltunk a szülőszobában – én, Stephen, Scott, a vejem, és Scott szülei. Minden szuperül ment egészen addig, amíg a bébi el nem akadt a szülőcsatornában. Elkezdett visszacsúszni a méhbe, és a szíve kezdett kifáradni. A kórház kicsi volt, és ezen az éjjelen, hajnali háromkor, nem volt elég személyzet sem, az orvosnak nem volt szakképzett asszisztense, és a szobát kezdte belengeni a pánikhangulat. Az orvos úgy döntött, hogy császármetszést hajt végre, durván elhajtott minket, majd eltolta Roxannt a műtőbe. Roxann sikoltozott, senki nem mondott nekünk semmit, így minden okunk megvolt azt hinni, hogy ő és a baba komoly bajban vannak. Aztán a sikolyok abbamaradtak. Haragos, pánikoló utasításokat hallottunk a hall végéből. A sürgősségi osztályról felém rohant egy asszisztens, megkért, hogy hívjak fel egy bizonyos számot, és kérjem meg az illetőt, aki felveszi, hogy azonnal jöjjön be a kórházba, majd magyarázat nélkül elfutott. Miután elintéztem a telefont, odasétáltam Scott szüleihez. Amikor megláttak, megkérdezték, hogy imádkoznék-e velük. Meglepett a kérdés. Nem volt imával kapcsolatos vonatkoztatási pontom. Belenéztem kedves, fáradt, ijedt szemükbe, és azt gondoltam, Nincs semmi, amit kérnék. Én azt akarom, amit Isten akar. De természetesen csatlakoztam hozzájuk. Megfogták a kezemet, becsukták a szemüket, imádkoztak, én pedig ott voltam velük, szerettem őket, és tudtam, mennyire fájdalmas is lehet az, amikor egy bizonyos kimenetelt szeretne az ember.

            Eközben nem volt belső ellenállás, nem volt félelem. Számomra a valóság Isten. Ebben mindig bízhatok. Nem kell kitalálnom, mi Isten akarata. Minden történés Isten akarata, akár él, akár meghal az unokám, és ezért az én akaratom is. Vagyis az imám már válaszra is talált. Teljes szívemmel szeretem Roxannt, és örömmel odaadnám az életemet, hogy megmentsem az övét, és most erre nem kaptam felszólítást. Végül pedig kiderült, hogy a császármetszés jól sikerült, és mind Roxann, mind pedig a baba jól vannak.

            Létezik egy másik út is. Ha elhittem volna olyan gondolatokat, hogy „Jobb, ha Roxann él, mint ha meghal,” vagy „Az unokámnak rendben meg kell születnie,”, vagy „Az orvosnak felkészültebbnek kellett volna lennie,” akkor nagyon zaklatott lettem volna. Akár beronthattam volna a műtőbe, ami csak tovább nehezítette volna a helyzetet. Lehetett volna düh, frusztráció, rettegés, ima (abból a fajtából, mely a megváltoztathatatlant próbálja manipulálni). Ez csak néhány módja annak, hogyan is szoktunk reagálni, amikor elhisszük, amit gondolunk. A valóság ellen folytatott harc nem egyszer pont így néz ki, ami nem csak, hogy zavart elméjűség, hanem teljességgel reménytelen is, és nagyon fájdalmas. De amikor megkérdőjelezed az elmédet, a gondolatok csak ki-be folynak, és nem okoznak stresszt, mivel nem hiszed el őket. És azon nyomban ráébredsz, hogy az ellenkezőjük pont úgy igaz lehetne. A valóság megmutatja neked, abban a békés elmeállapotban, hogy problémák nem léteznek, csak megoldások. Mert tudod, teljes mélységedben, hogy bármi történjék is, pont annak kell történnie. Ha elveszítem az unokámat vagy a lányomat, akkor olyasvalamit veszítek el, ami nem is volt az enyém. Ez jó dolog. És vagy ez van, vagy pedig Isten egy szadista, és nekem nem ez a tapasztalatom.

            Én nem parancsolgatok Istennek. Nem gyártok feltételezéseket azzal kapcsolatban, hogy az élet vagy a halál jobb-e nekem, vagy bármely szerettemnek. Hogy honnan is tudhatom ezt? Én mindössze annyit tudok, hogy Isten minden, és Isten jó. Ez az én történetem, és ragaszkodom hozzá.