Fix Tervek Vagy Valóság?

Mára egy „haladó” olvasmány Byron Katie, Az Öröm Ezer Nevéből. Szokás szerint az én magyarításomban. Ez úton szeretném megkérni azokat a kedves Olvasókat, akik más fórumokon kívánják nyilvánosságra hozni az ÖnMunka blogban általam, nem kevés időráfordítással lefordított, máshol magyarul nem olvasható anyagokat (pl. Adyashanti és Byron Katie), hogy a munkám megtiszteléseként legyenek szívesek az ÖnMunka blogot forrásként megjelölni. Több embertől is kaptam jelzéseket, és én magam is bukkantam rá a saját fordításaimra, forrásmegjelölés nélkül. Ahol kezdeményeztem a forrás utólagos megjelölését, ott ezt készségesen megtették. Köszönöm.

Öröm 57 – Engedd el a fix terveket és elgondolásokat, és a világ irányítani fogja önmagát.

Amikor követed a valóság egyszerű útját, észreveszed, hogy az minden bölcsességgel rendelkezik, amire valaha is szükséged lehet. Saját bölcsességre egyáltalán nincs szükséged. A tervek feleslegesek. A valóság mindig megmutatja neked, hogy mi a következő lépés, sokkal egyértelműbben, kedvesebben és hatékonyabban, mint ahogy azt te bármikor is képes lennél felfedezni.

            Múlt héten Koppenhágában vettem egy fekete szemtapaszt, hogy pihentessem a jobb szememet, amikor fáj – ez az én kis kalózjelmezem. A szemeim egyre kevesebbet látnak, egyre hosszabb időszakokban, és a fájdalom is intenzívebbé vált. A szaruhártyám sejtjei gyors ütemben pusztulnak. Izgalommal várom, hogy megtudjam, amit a vakok tudnak: a világ kedvességét látás nélkül, ahogyan a többi érzékszerv élesebbé válik, ahogy a kezek megtanulják az újfajta érzékelést, és a barátok meg idegenek segítőkészségét.

            Aztán kiderül, hogy vagy megvakulok, vagy nem. Mielőtt még elindultam a nyári európai körutamra, egy szemspecialista mesélt a szaruhártya-átültetésről. De hozzátette, hogy számomra ez még nem nyújthat megoldást úgy négy-öt évig. Jó. Stephen kutakodott kicsit ez ügyben, és megtudta, hogy ha valaha is szeretném ezt a műtétet, akkor minél hamarabb, annál jobb. Jó. Új szemekkel fogok látni. Tovább folytatja a kutatást, és megtudjuk, hogy a műtétnek utóhatásai vannak: kényelmetlen varratok a szemben, és 12-18 hónapos gyógyulási idő. Van egy asszony, akinek 16 hónap után még mindig hat varrat van a szemében, alig lát valamit, és még erős fájdalmaktól is szenved. Jól van: ezt én is meg tudom csinálni. Az emberek azt mondogatják nekem, hogy „Katie, hagyd abba az utazgatást.” Ez lenne a valóság útja? Ki tudja? Sikeres lesz-e a műtét vagy sem, befogadja-e a szervezetem az új szövetet, vagy kilöki, fogok-e látni, vagy sem, a valóság majd eldönti, hogy ilyen körülmények között is képes leszek-e utazni a világban. Jelenleg azonban még azt mutatja, hogy igenis maradjak mozgásban.

            Stephen felfedezi az interneten, hogy létezik egy újfajta szaruhártya transzplantációs eljárás („legmodernebb technológia”, mondja mosolyogva), DSEK a neve, és a vezető sebész Dr. Mark Terry az Oregon állambeli Portlandban él. Az egész műtét összesen egy órácska, nincsenek varratok, vagy legfeljebb kettő-három, és csak a szaruhártya belső rétegét ültetik át (endothelium), a gyógyulási idő pedig hetekben mérhető. Jó. Aztán később azt olvassa, hogy a Fuchs’ disztrófia online csapatának vezetője azt nyilatkozza, hogy „Ne, ne, ne, ezt nem szabad megcsináltatni, még csak kísérleti stádiumban van, nincs elég adat, a disztrófia visszatérhet, ha nem távolítják el az egész szaruhártyát, ne hagyják, hogy kísérleti patkányként használják önöket!” Jó: lehet, hogy mégis a hagyományos sebészeti eljárás az út. Aztán Stephen tovább kutakodik, beszél orvos barátaival, rengeteg kérdést tesz fel, és megint csak az új típusú műtétnél lyukadunk ki. Jó: ez könnyebb lesz. Honnan tudom, hogy műtétre van szükségem? Hiszen, végül is nincsen szükségem a szemeimre. De a fájdalom egyre erősebb, és időnként ez teljesen kimerít; csökkenti az emberekkel végzett Munkám hatékonyságát. Ez megmutatja nekem a valóság útját. És épp itt, és épp most, még semmi sem történt, és nem is tudhatom, hogy mi fog történni.

            Ezeket a sorokat az után diktálom, hogy a jobb szemembe gyógycseppeket csepegtettem. Végzem a munkámat, épp egy hétvégi intenzív kurzust tartottam, este pedig úgy egy órán keresztül könyveket dedikáltam, egész addig, amíg már nagyon szúrt a szemem. Milyen csodás pillanat is ez: Stephen gépeli a szavaimat, lágy szellő libben be a hotelszoba nyitott teraszajtaján keresztül, a stockholmi ég, a hála, amit két orvos iránt érzek – Pascale mamája az egyik, aki sürgősségi szemcseppet postázott nekem Franciaországból, a másik pedig Gustav apukája, aki itt Stockholmban felírt nekem egy másik fajta cseppet. Ők mind a valóság útja, akik lehetővé teszik, hogy tovább működjek ebben a pillanatban. Holnap, reggeli után pedig Gustav felvesz minket a szállodában, és kivisz minket a repülőtérre, ahonnan Amsterdamba repülünk. Ki tudja, milyen lesz a szemem állapota? Csak annyit tudok, hogy itt ülni, azt csinálni, amit csinálok, és annak lenni, aki épp vagyok, jó dolog.

            Kinek a szaruhártyáját fogom vajon megkapni? Ki fog meghalni, és nekem új látást ajándékozni, ha sikeres a műtét? Akár én vagy te, ő is pontosan időben fog meghalni, egyetlen pillanattal sem korábban vagy később, és én fogom megörökölni a még abban az emberben élő szaruhártyákat – nő lesz-e vagy férfi? Öreg vagy fiatal? Fekete, fehér, vagy sárgabőrű? (Van egy kedves férfi Németországban, aki nagyon szereti a Munkát, és felajánlotta nekem a szaruhártyáit. Stephen megköszönte neki, és tudatta vele, hogy nem felel meg donornak, hiszen még nem halt meg.) Szeretem a valóság útját. Szeretem, hogy amikor majd meghalok, a testrészeim is újra fognak hasznosítódni. Vegyétek a szívemet, a szerveimet, a másodkézből kapott szemeimet, vegyétek el, amire csak szükségetek van – hisz nem az enyémek, és soha nem is voltak azok.

            Várom azt is, hogy esetleg megvakulok, ha nem sikerül a műtét. Hisz már majdhogynem jártam ott. Már van élményem arról, milyen is légikikötőkön átnavigálni úgy, hogy nem látom a jelzéseket, és nem tudom elolvasni a monitorokat. Sok szállodát is megjártam már, miközben a világ csupán egy nagy paca volt, álltam emberek ezrei előtt úgy, hogy nem láttam a jelentkező kezeket, egy arcok nélküli és színek nélküli világban – egy csodás világban, ahol nagyon egyszerű az élet. Stephen szemüveg nélkül is tökéletesen lát és olvas, és a szállodai reggelikkor hamar elboldogulok magam is, miután megmutatja, hol van a lágy tojás, a koffeinmentes kávé, hol kell betenni a kenyeret a pirítóba, és hol van a joghurt meg a gyümölcs. Tudom, hogy semmit nem kell tudnom, az érzékelés pedig mutat nekem árnyakat, textúrákat, a világ ragyogásának érzetét. Összeszedegetem a reggelimet, majd Stephennel együtt átsétálunk a nagy ebédlőn, azt a férfit keressük, aki velünk fog üzleti reggelizni. Ahogy lépkedek, minden sötét, mégis vannak benne különbségek, sötét és még sötétebb árnyak. Az egyik árnyék megmozdul. „Peter az, Kedvesem?”, kérdezem. Stephen pedig azt válaszolja, „Igen. Itt van, ő az.” Stephen nélkül sem lennék bajban: odasétálnék az illetőhöz és megkérdezném, „Peter, te vagy az?” És ma a valóság oly kedves, hogy nincsenek akadályok az utamban, nincsenek elkallódott székek, vagy tárgyak a földön, melyekben elbotolhatnék.

            Mindig tudom, hogy az út tiszta. És amikor orra esem valamiben, akkor jól kiélvezem azt az esést. Az elesés egyenlő a nem eleséssel. Felállni ugyanaz, mint nem lenni képesnek felállni. Az egyetlen mód, hogy megismerd a valóság útját az az, ha elkülönülés nélkül kapcsolódsz hozzá. Folyamatos szeretkezés, ahol a valóság az egyetlen szerető.

            Mindenhol a hétköznapi jót látom. A hétköznapi jó úgy néz ki, hogy pl. egy ember elveszíti az egyik lábát, egy másik pedig megkapja a fizetésemelést, amiért annyira megdolgozott, vagy egy nő, aki olyan elhízott, hogy lehajolni sem tud. A jó a csatornából jövő bűz, vagy a kék égen lassan úszó felhők. Többé már nem hiszem azt, hogy egy lábatlan embernek nem kellett volna elveszítenie a lábait. Megértem, hogy ő igenis akarja a lábait, megértem, hogy azt hiszi, szüksége van rájuk, és látom, mekkora fájdalmat okoz neki ez a hiedelme. A nyomorúság sosem származhat a lábak elveszítéséből; csakis az az iránti vágyból, ami épp nincs.

            A „kéne” meg a „nem kéne”, az „akarom” és a „szükségem van rá” töltetű megvizsgálatlan gondolatok torzítják el az általános jóság megjelenését, ami pedig mindenhol virágzik. Amikor elhiszed ezeket a gondolataidat, akkor összenyomod az elmédet, és ha az elméd épp összepréselt állapotban van, akkor képtelen vagy meglátni, hogy miért is jó a lábak elveszítése, miért is jó a vakság, a betegség, a halál, az egész látszólagosan szenvedő világ. Így tudattalan maradsz mindarra a jóra, ami körbevesz, kizárod azt a csodás emelkedettséget, amit akkor éreznél, ha végre felismernéd ezt a jót. Bármit gondolsz is, a valóság a természetes út. Nem hajlandó meghajolni a te elképzeléseid előtt, és nem vár a beleegyezésedre sem. Egyszerűen csak olyan, amilyen, akár megérted ezt, akár nem.