„A Munka elvégzése mindig visszavisz valódi önmagadhoz. Amikor egy hiedelmet alaposan megvizsgálsz, és felismered benne önmagadat, akkor a következő hiedelem is engedélyt kap, hogy a felszínre emelkedhessen. És akkor azt is megvizsgálod, vagyis visszacsinálod/érvényteleníted. Aztán jön a következő, a következő, és megint a következő. Szép sorban megkérdőjelezed és visszacsinálod őket. És egyszer csak azon kapod magad, hogy alig várod már a következő hiedelem felbukkanását. Elérkezik az a pont is, amikor észreveheted, hogy minden gondolatra, érzésre, személyre és helyzetre barátként tekintesz. Míg végül szó szerint keresned kell a problémákat, és rádöbbensz, hogy már évek óta nem is volt olyanod.” (Byron Katie)
A hét elején ÖnMunka „kezdők” írásait olvashattátok. (Itt található a bejegyzés: http://onmunka.blogspot.com/2011/08/ket-nap-az-eletedbol.html) Ma pedig ismerkedjetek meg egy „haladó” történetével, élményeivel, megtapasztalásaival, változásával.
„Egyszerűen csak eldöntődött, hogy elmenjek egy ÖnMunka tanfolyamra. Nagyon tetszett a módszer, azt gondoltam, van pár hiedelmem, azt rendbe tesszük, megfordítjuk, és kész, jön a boldog élet, tényleg milyen egyszerű ez a módszer. A tematikus napokon azért már bevillant, hogy talán mégsem ilyen könnyed és laza. Aztán eljutottam a facilitátor táborba, ahol az első napon megfordult a fejemben, hogy itt van-e a helyem, főleg, amikor megláttam a szobatársamat, de hát mindegy, kifizettem, majdcsak kibírom valahogy.
Aztán valahogy észrevétlenül elkezdődött A MUNKA, és szép lassan, néha nagyon gyorsan, megismertem egy másik „valóságot”. Arra az állapotra, amibe kerültem, még nem találtam meg a szavaimat, már ha egyáltalán nevet kell neki adni (Talán hivatkoznék a Zárt elme bejegyzésre: http://onmunka.blogspot.com/2011/07/zart-elme-vilag-legkemenyebb-dolga.html). Hazaérkeztem önmagamhoz - nyitott elmével, ahol minden pillanat tökéletes volt, és azt tapasztaltam, hogy a másiknak is nyitódik az elméje, és egyszer csak, anélkül, hogy akarnánk, megtörténik egy-két-három facilitálás, és nem aggodalmaskodom, hogy jól csinálom-e, szakszerűek-e a kérdések. Rájövök, hogy különválasztódik a vele való sírás az együttérzéstől.
Mióta kiderült, mire kell nekem a cukorbetegség, azóta csökkentenem kellett a külsőleg bevitt inzulin mennyiségét. Amióta nem „kell” ennem, azóta mérhetően fogytam. Minden és mindenki felé szeretettel fordulok. És bevillan – sírógörcs közepette - , hogy minden és mindenki szeret. Este, mikor lefekszem, az az utolsó gondolatom, hogy milyen jó, hogy holnap megint lesz lehetőségem egy újabb hiedelmemet megvizsgálni. Az apámmal tudok az elvárásoktól való félelem nélkül beszélni, (eddig nem is tudtam, hogy volt bennem félelem, köszönöm ennek a felismerését egy bizonyos eddig elítélt embercsoportnak), és hogy az anyámmal milyen lekezelően beszélek (hurrá, lehet ÖnMunkázni).
A fiam, talán egy kicsit megijedve kérdezte, hogy már soha többet nem leszek az az anyuka, aki kiabál? (Ráadásul apuka is változik). A lányom azt mondta, sokkal, de sokkal jobb, hogy ilyen vagyok és mindenkinek meg szeretné mutatni, milyen boldog családi életünk van. Most nincs bennem olyan, hogy „a lányomnak nem kellene…”. A nagyfiammal még nem találkoztam, bár a kutyakérdés elintéződött, elpusztult szegény pára.
Továbbra is azt érzem, hogy bábból pillangó leszek (azt hiszem, a hernyóállapotot már megléptem), ami sokszor nehéz ÖnMunkával jár, és ez jó. Eljön a pillanat, amikor kitárom a szárnyaimat és ott fogok röpködni a többi gyönyörűséges pillangóval.
Röviden most ennyi. Nem agyaltam, nem gondolkodtam, csak úgy íródott.”
Éva, 2011. augusztus 9.
„Nem én engedem el az elképzeléseimet – elfogadással megvizsgálom, aztán ők hagynak el engem.” (Byron Katie)
Ha szeretnéd hatékonyan, alaposan, segítő légkörben elsajátítani ezt a csodálatos önvizsgálati módszert, szeretettel várlak a legközelebbi 2-napos ÖnMunka Alaptanfolyamon, szeptember 10-11-én. A jelentkezési határidőt meghosszabbítottam aug. 18-ig.
Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése