Két Nap Az Életedből

„A Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt.” (Byron Katie)

Csokorba gyűjtöttem néhány ÖnMunka Alaptanfolyami visszajelzést. Az egyik a tárgyilagos tréner kolléga, a másik a fájdalomba belefáradt lelkes-aranyos, a harmadik az önironikus spirituális kereső. Az a fantasztikus a Munkában, hogy mindenki megtalálja benne önmagát, teljesen mindegy, milyen „háttérrel” rendelkezik. Nem kell hozzá semmilyen előzetes tanulás, sőt. Minél többet „tudunk”, annál nehezebben engedjük magunkat azon túlra, illetve annál kevésbé akaródzik megkérdőjelezni azt a „tudást”, amit esetleg hosszú évek során gyűjtögettünk össze.

A kiscsoportos Munka egy csoda. Olyan mélységek élődnek meg, hogy az szinte hihetetlen. Mert a Munka ilyen a gyakorlatban. Mélyen beléd hatol, és abban a pillanatban átalakít: sosem leszel többé ugyanaz. Emberek, akik sosem látták egymást előtte, figyelnek lenyűgözve a másikra, mert minden történet róluk is szól. Minden történet rólam, rólad, mindannyiunkról szól. Minden történet belőlem, belőled, minannyiunkból tisztul ki, nem zargat többé a vele járó stressz.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy két nap nem elég. Két nap alatt bőséges ízelítőt kapsz magadból, a Munkából, az életed alapproblémáiból; feloldozódsz jó pár konfliktus alól, megtanulod azt a Munka-menetet, ami alapján tovább tudsz önvizsgálni. Egyedül, ÖnMunka párral, gyakorlott facilitátorokkal, vagy épp velem. A Munka RENDSZERES végzése elkerülhetetlen, ha szeretnéd mindazt a kondicionáltságot, programozottságot, hiedelemrendszert visszacsinálni, amit születésed óta elhittél. Gondolj csak bele, hány évig ment „beléd”.

         Tapasztalataim szerint fél-egy év elmélyülés a Munkában mindenképp szükséges ahhoz, hogy már rá se tudj ismerni „régi” önmagadra. Azért ennyi, mert fokozatosan engedődik meg, hogy egyre mélyebbre hatoljunk a tudatalattinkban. Nem előrángatunk dolgokat a mélyből, hanem mindig az adott nyitottsági szinten dolgozunk. Barátkozunk önmagunkkal, ismerkedünk, felfedezünk, ámulunk, sírunk, és hangosan kacagunk. Sokat. :) Nem kinevetünk, hanem megkönnyebbülten nevetünk azon, milyen egyszerű is az élet, ha már nem hisszük el többé azt, amihez azelőtt foggal-körömmel ragaszkodtunk. Kitartó Munkát kívánok Nektek. Megéri.

„Akkor élünk igazán, amikor nem hisszük el a történeteinket – nyitottan, várakozón, bizalommal telve, és az éppen előttünk lévő lépést szeretetteljesen meglépve.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Köszönöm ezt mind, feltétlenül olvasni fogom a blogbejegyzéseket is. A tréningekkel általában az a baj, hogy némely ugyan nagyon hasznos, de hazamész, és a feledés homályába hullik az egész. Ez nem fog, mert kaptunk egy eszközt, egy jó kis szerszámot, hülyék lennénk nem használni. Kinyomtatom a blogot is, és végigolvasom. Kellenek ezek, hogy elmélyüljön a tudás, amit átadtál.

Szeretnék visszajelezni.

Profin vezeted a csoportot, és könnyedén, lazán, erőlködés nélkül, kedvesen és szeretettel. Az ÖnMunka a véredben van már, ez kiderült, amikor mélyebbre mentünk, és mindig, minden mellékágon topon voltál, résen voltál, észrevétetted velünk a rejtőzködő csalafintaságokat.  Nagyon nagy a háttértudásod. Ez az, ami nem könnyen átadható a facilitátoroknak - ebben évek munkája, tanulás, olvasottság van.

Szeretettel: Magdi

Kedves Andi! Kedves Csoporttársak és Munka-társak!

Nagyon örülök, hogy ilyen jó kis csapat jött össze erre a hétvégére! Élveztem minden pillanatát! A titoktartás az teljesen természetes sőt!!! Olyan legeslegbelsőnkből fakadó mély érzéseket „fájdalmakat” gondolatokat osztottunk meg egymással, amit ritkán tesz az ember főleg nem „idegenekkel”. Igazából mi már abban a pillanatban nem voltunk idegenek, mikor beléptünk a Napraforgós ajtón, Andi csodálatos lénye és lelke által behálózott rezidenciába.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem elsősorban Andinak és nektek is kedves „MunkaTársaknak” „Work-mates”, hogy annyi mindent adtatok ez alatt a két nap alatt. Sokszor már teljesen el voltam keseredve, hogy nincs kiút a mélypontokból és most egy olyan kincset adott Andi a kezembe/kezünkbe, amivel kezelni tudjuk a „fájdalmakat” és a gondolatokat, amiket kapunk… már csak erő és kitartás kell a Munkázáshoz.

Csatlakozom Magdihoz, ill. minden egyes szavával egyetértek, és köszönetet mondok Andi neked, hogy elhoztad hozzánk egy A SZEBB ÉLET-hez vezető utat, illetve annak lehetőségét, ami persze rajtunk áll vagy bukik.

A napi üzeneteid erőt adnak, és megértést, hogy „ami van, az van”, hogy mások is azonos gondokkal / gondolatokkal küzdenek, és hogy nem kell megerőszakolni magunkat soha a Munkával, de ha úgy van, hogy jön magától a kedv, akkor viszont nagy sikereket és kisebb megvilágosodásokat lehet elérni. Andi nagyon sok sikert kívánok neked, további sok Munkázót, egy szebb és élhetőbb világot hozzon a Földnek az általad képviselt és profi módon tovább adott „Munkamódszer”.

Én igaz nem tudtam olyan szépen fogalmazni, mint Magdi, de azt, amit leírtam viszont én is szívből írtam! Kívánom minden Munkatársamnak, hogy találjátok meg az igazi BOLDOGSÁGOT ÖNMAGATOKKAL/BAN! 

Andi nagyon szépen köszönök minden gondolatot, szót, bölcsességet, nevezzük bárminek, amit ez alatt a két nap alatt adtál nekem, illetve mindennapi soraiddal adsz. Sokszor láttam rettentően kilátástalannak az életet, amely érzések most az általad megmutatottaknak köszönhetően előbb utóbb enyhülni fognak majd szépen lassan eltűnnek… örökre hálás vagyok, leszek neked! Sok erőt, egészséget és boldogságot kívánok!

Sok szeretettel: Enikő

Kedves Andrea!

Korábban is elhatároztam már, hogy bár hagyományos értelemben nem sokra vittem az életben, de egy nagy luxust megengedek öreg koromra magamnak: önmagam leszek.

Azért ez a 2 nap tényleg életem legnagyobb élménye volt. Komolyan. Voltam régebben hasonló rövidebb helyzetekben, de sose mertem önmagam lenni. Hát ezen legalább túl vagyok. Jobb későn, mint soha.

Csináld sok-sok kezdőnek (is), és ha egy kicsit hitelesebb leszek, küldök én is embert biztosan, lehet, sokat. A haladóbbaknak meg talán nem árt, ha a szájukba rágod, ne olvasgassanak 100 könyvet a MUNKA helyett. Az én ún. „ezoterikus életem”,  is olvasgatás volt. Nem akarok csúnyát mondani: önkielégítés.

… Élménybeszámoló következik. Voltam egy tanfolyamon, már talán írtam, életem legnagyobb élménye volt. (Még akkor is szabadnak éreztem magam, mikor a "vallató széken" ülve 7, azaz hét nő esett nekem, mivel éppen a nejemmel kapcsolatos gondolataimat Munkáztam.)  Andrea bűbájos egyéniségén túl is volt ott "valami", ami egyedül nem jön. Úgy tűnik, a csoportmunka előnyei, hatalmasak és mindent felülmúlóak. Néhány hét alatt többre jutottam önismeretben és rögeszme-leépítésben, mint azelőtt 20-30 év alatt. És ráadásul volt egy csörrenés, leesett a tantusz nálam. Persze lehet, tévedgetek, de volt már ilyen, és lesz is.

Mindenesetre, vállalom a veszélyt (azért kíméljetek) és idekenem. Szóval: valami félelmetesen egyszerű, de nehezen megközelíthető dolog van itt. Keressük az Egységet a Világgal (Istennel, Tudattal, stb.), ahonnan alaposan kiszakadtunk. Egységből kétségbe estünk. Nyakunkon az egó, egy csomó gondolatstruktúrával, rögeszmével és az ezek által generált érzelmeikkel, köztük örömeinkkel, fájdalmainkkal (inkább fájdalmainkkal). Az egyik, rossznak is nevezhető esetben azonosulunk velük, ekkor tudatlanul és tudattalanul vergődünk az uralmuk alatt, és nem csak hülyeségeknek, de szörnyűségeknek is nevezhető dolgokra vetemedhetünk. A másik, jobbnak is nevezhető esetben felismerjük ezt, valamennyire tudatosodunk, és azt mondjuk: uccu vissza az egységbe. Legalább is ezt szeretnénk. De hogyan?

Buddha, Jézus, Tolle, stb, stb. mind erről beszél, a maga korának és hallgatóságának megfelelő szinten és fogalmi rendszerben előadva. (De nemcsak a fogalmi rendszer más, hanem a nyelv és a gondolat önmaga is kevés, "a kimondott szavak már nem AZOK", legfeljebb ODA mutatnak, ha mutatnak és csak egyeseknek.) Manapság talán Tolléé az egyik legtisztább tanítás, elmélet, főleg persze "nagyokos keresőknek", akik mindent összeolvastak már, mert egységbe fogja eme törekvéseket. Az Új Föld az utolsó könyvem, azt hittem.

Szóval, vissza az 1-séghez, de hogyan? Jézus egyszerű, nagyon erős eszközeit ma már félremagyarázzák, de él azért (no, nem a keresztény vallásban általában), Tolle pedig nagyjából azt javasolja, legyünk jelen, fogadjuk el a pillanatot, a MOST-ot, állítsuk le a gondolatokat, szabaduljunk meg tőlük és akkor feltör, jön a belső célunk, az ihletett cselekvés, vele a Lét öröme, a "Mennyek országa".  Jó, de hogyan, mit tegyünk? Vannak gyakorlatok, amiket javasol, és működnek, de nekem többnyire csak akkor, ha éppen jó passzban vagyok, én ezt tapasztaltam. (Persze nyilván nem általános és nem kategorikus ez így, maradjunk abban, nálam nem működött.)

A lényeg, mikor kórházban voltam, éppen majdnem meghaltam, nagy szükség lett volna rá, de se imádkozni, se "Tollésan" jelen lenni, elfogadni, gondolatot leállítani nem tudtam. Csak az járt a fejemben, túl kell élni, irány mielőbb vissza a vállalkozásomhoz, szükség van rám. E gondolat uralma alól kiszabadulni nem tudtam, pedig jó lett volna minden résztvevőnek és statisztának, legfőképpen nekem. De nem működött semmi.

Egy láncszem hiányzott, és ehhez egy praktikus szemléletű megvilágosodott ember, nevezetesen egy nő, Byron Katie (A nők már csak ilyenek, nem?) kellett, aki az elmélet teljes ismeretében és megtapasztalása után (Ne feledjük, Tolle azt írta a Négy kérdés hátlapjára: "Ez a kötet mindenre választ ad...")  nagyjából azt mondja: A gondolatok vannak, jönnek, mennek, némelyek ártatlanok, némelyek uralkodni akarnak, de mieink azok, ne akarjunk megszabadulni tőlük, legfeljebb csak az uralmuktól. Kérdőjelezzük meg őket, de alaposan, aztán nézzük tüzetesen meg milyen hatással vannak ránk, és milyen mások lennénk nélkülük. Aztán forgassuk meg őket alaposan és lássuk be, minden igaz lehet és az ellenkezője is, nevetséges az egész, főleg az, hogy valamelyik verzió uralkodjon rajtunk. A gondolatok uralma elvész, kinevetjük, aztán megsajnáljuk, majd megszeretjük őket, azaz a teljes egónkat, mégis csak ő is mi vagyunk, még ha a "fantom énünkről" van is szó. De ezzel kész.

A poén az, hogy vagy 15 éve egy tiszta szívű, rövid korszakomban én ezt az Egységet, amit keresünk, egy teljes napig átéltem, tudom, mit keresek, de úgy elveszett, eltűnt, mint sicc. Most Katie és Andrea kizökkentett és elindított, úgy érzem. Újra bizakodom és dolgozom. Éreztem én, hogy munka nélkül, csak a kiválasztottaknak adatik meg az egó leépítés, és talán egy fajta megvilágosodás. Mi átlagemberek már megint csak dolgozhatunk, és így is csak reménykedhetünk, De a kis eredmények is gyönyörűek, jók és fontosak, más Út pedig nem nagyon látszik.  Nagy élmény volt, köszönöm. Kinek is?

K.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. szeptember 10-11. Budapest

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

„A Munka mindig kevesebb történetet hagy meg benned. Ki lennél a történeted nélkül? Sosem tudhatod, amíg meg nem vizsgálod. Nem létezik olyan történet, mely Te lennél, vagy ami feléd vezetne. Minden történet tőled elfelé vezet. Fordítsd meg őket; csináld vissza az összeset. Te az vagy, aki akkor marad, amikor a történet megértésre lel.” (Byron Katie)