Álomvilágból A Valóságba – Elszenvedésből A Megengedésbe

„Minden érted történik, nem pedig veled.” (Byron Katie)

„Amikor egy gondolat fáj, az annak a jele, hogy nem igaz.” (Byron Katie)

Ma egy újabb gyakorló ÖnMunkás, Attila tapasztalatait ajánlom figyelmetekbe. (Az előzőt, Éva történetét itt találjátok: http://onmunka.blogspot.com/2011/08/hernyobol-pillango-munka-segitsegevel.html)

Amikor először utánanéztem a Munkának és Byron Katie-nek az interneten, a következő éjszakán nem tudtam aludni. A mai napig nem találok rá magyarázatot, hacsak azt nem, hogy az első pillanatban éreztem, hogy valami rendkívüli és igazán nekem való dologra bukkantam. Nem tudom megmondani, hogy mi fogott meg benne, de talán a szelídsége és az, hogy semmit sem akar rámerőltetni.

Én teljesen egyedül kezdtem el a Munkát, letöltöttem a kincsamivan.hu-ról a Munka- és Ítélkezőlapokat, jó alaposan elolvastam Andi instrukcióit és hajrá. Néha azért felhívtam, különösen akkor, ha fizikai rosszullétet és nagyon erős ellenállást tapasztaltam saját magamban, ami elég gyakran előfordult, különösen az elején.

Az első Munka-meditációk elvégzése után vegyes érzéseim és tapasztalásaim voltak. Volt olyan, ami után a fellegekben jártam, de olyan is akadt köztük, ami teljesen letört. Nem végeztem őket rendszeresen, legalábbis nem naponta. Eleinte, az első két hónapban egy héten négy-öt Munkát csináltam meg, később ez ritkult. Pontosabban az elvégzett meditációk száma nem ritkult, csak a módszerem lett más: eleinte csak egyet csináltam meg egy alkalommal, később hármat-négyet is egymás után, de csak hetente. Ahogy jött.

Az Alaptanfolyamot két hónappal azután végeztem el, hogy találkoztam a módszerrel, és hogy elkezdtem alkalmazni. Nekem nagyon izgalmas és tanulságos volt, szembesültem azzal, hogy mindenki ugyanazokkal a gondolatokkal és problémákkal találja szemben magát. (Az elkövetkezendő hónapokban több alkalommal ültem megfigyelő ismétlőként az Alaptanfolyamon, részt vettem néhány Tematikus tréningen, legfrissebben pedig az augusztus eleji egyhetes elvonuláson.)

Az Alap elvégzése után ritkultak a Munka-meditációk (a kitöltött Munkalapok), de összességében a hatás egyre erősödött. Nem tudom pontosan megmondani, mikor következett be az, amit sokan mondtak már előtte, hogy a Munka szép lassan kiveszi a kezemből a karmesteri pálcát és elkezd bennem dolgozni. Igazság szerint minden egyes Munkázás után ez történik, de van egy pont, amitől kezdve az egész élet megváltozik. Egyre többször és egyre hosszabb időre voltam-vagyok teljesen nyugodt, nem idegesítenek olyan problémák, amiktől régebben a hajamat téptem volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezzel kapcsolatban volt egy komoly félelmem: azt gondoltam, majd egy ilyen passzív, beletörődő, rezignált valaki leszek, akinek minden mindegy. Nos, nem ez történt. A Munka a túlzott reakcióktól szabadított meg, sokkal hidegebb fejjel tudom szemlélni a dolgaimat. Megéreztem, hogy minden értem történik, nem pedig velem. A kettő között hatalmas a különbség. Ha velem történnek dolgok, akkor az azt jelenti, hogy csak passzív szemlélő vagyok, csak tűrök és beletörődöm mindenbe. Ha viszont értem történnek a dolgok, akkor abban benne van a hajlandóság a tanulásra, az alázat, az elfogadás, a kíváncsiság és a csoda szemlélésének képessége.

Egyre inkább elfogadom, hogy nem feltétlenül nekem kell megoldanom a dolgokat, sőt, még csak nem is kell tudnom, mi lesz a megoldás. Jönnek a helyzetek, a szituációk, és ha elég nyitott vagyok, és nem ragaszkodom az általam jónak vélt megoldáshoz, az esetek jelenős részében olyan módon alakulnak a dolgok, ahogy azt el sem tudtam volna képzelni korábban.  Konkrétan életem jelentős veszteségei hetek alatt hihetetlenül értékes tanítássá és tapasztalattá változtak, rossz érzés, illetve a veszteség keserűségének nyoma nélkül. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hogy történt, csak annyit: rengeteget dolgoztam a különböző hiedelmeimen, volt, hogy az erősebbeket többször is elővettem. Amikor felszínre törtek bennem a különböző érzések és érzelmek, úgymint féltékenység, félelem, hiányérzet, harag, önvád, stb., igyekeztem nem az útjukba állni, hanem megélni őket teljes valójukban. Néha nehéz volt elfogadni az éppen aktuális helyzetet, azt az állapotot, ahol éppen tartok. Szerettem volna előrébb járni, de rájöttem: minden „szerettem volna, szeretnék, stb.” éppen azt a tanulásra kiváló alkalmat szűkíti be, amiért például én csinálom a Munkát.

Amiket én még nagyon fontosnak tartok: ne fogadj el sablon választ. Ha már kitöltöttél néhány Munkalapot, előfordulhat, hogy az alkérdésekre beindul a „ó, ezt én már tudom, múltkor is ez volt” típusú reakció. Nos, én ilyenkor nem elégszem meg ezzel, mélyen magamba engedem a kérdést, és tovább várok a válaszra. Előfordulhat persze, hogy tényleg nem jön más, de az esetek jelentős részében igenis van még ott valami. Aztán célszerű a „Mitől félsz, mi történne…” kezdetű kérdésre kapott válaszokat alaposan szemügyre venni a későbbiekben, nagyon sok esetben az ún. „alvilág”-ra, tehát mélyebb okokra kaphatsz magyarázatot.

Tapasztalatom szerint nagyon hasznos tud lenni a csend. Amikor csak lehet, a Munka elvégzése után maradj csendben egy kicsit. Olyankor érik, olyankor kezd el dolgozni benned a Munka, jönnek a felismerések. Nem feltétlenül kell óriási dolgokra gondolni, és sokszor nem is lehet tudni, minek mekkora jelentősége van, néha nem akkora, mint amekkorát előre feltételeznénk róla.

Szóval személyes tapasztalataim szerint egy rendkívül finom, mégis roppant erőteljes folyamatot indít be a Munka, már a legelejétől fogva egészen határozottan érzékelhető a változás. Teljesen más szemmel nézem a világot, sokkal inkább értékelem azt, ami van, és egyre kevésbé vagyok frusztrált amiatt, ami nincs. Úgy is fogalmazhatnék, hogy lehozott az álomvilágból a földre. Én korábban azt gondoltam, azért kellenek az álmok, mert a Föld nem elég szép. Dehogynem. Gyönyörű, csak észre kell venni, és erre a Munka egy kiváló és nagyon hatékony eszköz.

Szeretettel kívánok Nektek kitartó Munkázást, Attila

„Életed legsúlyosabb vesztesége a legnagyobb ajándék, amit csak kaphatsz.” (Byron Katie)

„Attól a hiedelemtől szenvedsz, hogy valami hiányzik az életedből. A valóságban pedig mindig mindened megvan, amire épp szükséged van.” (Byron Katie)