Az egyik leghíresebb Byron Katie mondás ez: „Nincs két ember, aki találkozott volna.” Sosem a másikkal találkozol, hanem a róla szóló történeteddel, vagyis leegyszerűsítve – saját magaddal. Saját magaddal, mindig és mindenhol. Ha kellemes történet mesélődik benned valakiről, akkor kedvelni fogod, ha valamelyik kellemetlen történeted indul be, hát nem fogod szívlelni őt. De ne feledd, ennek semmi köze a másik emberhez: ezeket a történeteket mind Te meséled magadnak, saját magadról. Valamikor jó régen elhitted őket, és azóta forog ugyanaz a lemez újra és újra.
Fantasztikus élmény lehántani magunkról ezeket a történeteket; mindenkiben saját magunkra ismerni. Aki nem szimpatikus, azt jó alaposan megítélni egy Ítélkezőlapon, majd az összes ítéletemet, vágyamat, vele kapcsolatos kritikámat és elvárásomat egyenként átereszteni a Munka Négy kérdésén és a Megfordításokon. (Ehhez segítséget itt találsz: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html) Aztán pedig ámulva figyelni, hogy az előbb még nem szimpatikus ember kedvessé, sőt igen szerethetővé válik. Mert a hiedelmeim tartanak távol az emberektől. Amint elhiszek valakiről valamit, abban a pillanatban húzom fel a falamat kettőnk közé. Én húzom fel, nem tudatosan. És tőle várom, hogy nyisson, bocsánatot kérjen, elfogadjon, szeressen, miközben én szigeteltem el magamat. Ráadásul nem csak tőle, hanem saját magamtól is. Többszörös magányba kerülök így, többszörösen elkülönülök a Valóságtól. Ezért érzi magát magányosnak az Ember. Mert elhiszi, amit hisz. Ezért nem szeret egyedül lenni, illetve nem is tud egyedül lenni. Mert rögtön magányosnak érzi magát, hiszen ott marad a fejében levő káosszal, a saját megvizsgálatlan gondolataival. Melyek, ha épp nem más emberek vagy a világ nem megfelelőségéről szólnak, akkor önmagát szapulják szüntelen.
Amíg elhiszed a gondolataidat, mindig félni fogsz a magánytól, mert azt hiszed, elkülönült vagy. Amíg a fejedben levő gondolatokkal azonosulsz, azok adják az identitásodat, és dróton rángatnak, attól függően, hogy pozitív avagy negatív töltetűek. Amíg megvizsgálatlan történetek mesélődnek neked odabent vég nélkül, nem tudod a másik embert az ő valóságában meglátni. A saját megkérdőjelezetlen történeteidet fogod rávetíteni mindannyiunkra.
Byron Katie Munka-módszere mindezt orvosolni tudja. Olyan csodás emberi kapcsolataid lesznek, amilyet hagyományos módon elképzelni sem tudsz. Teljesen félelem- és elvárás-mentesek. Nem tud máshogy lenni. Képzelj el egy olyan családot, ahol mindenki így működik. Vagy egy baráti közösséget, vagy egy munkahelyet, vagy egy egész országot, vagy… vagy… J Ha úgy érzed, Te is szívesen élnél ilyen emberekkel, végezd a Munkát. Ez az emberi Szívhez vezető legközvetlenebb út.
És mára még egy rövid fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című csodakönyvéből. Nagy-nagy szeretettel fordítódott.
Öröm 42 – Az átlagember gyűlöli az egyedüllétet. De a Mester kihasználja azt, átölelve egyedüllétét, megértve, hogy ő az egész világmindenséggel egy.
Egyedül születünk, egyedül halunk meg, és egyedül is élünk, mindannyian saját érzékelésünk bolygóján. Nincs két ember, akik valaha találkoztak volna. Még azok az emberek is, akiket a legjobban ismersz, és teljes szívedből szeretsz, a saját kivetüléseid. Előbb vagy utóbb, te maradsz, egyedül. Rájöttél már, hogy milyen csodás is ez? Végül is, te vagy az, akivel lefekszel aludni, akivel felébredsz, te rendeled meg a kedvenc ételedet, és szereted a kedvenc zenédet. Mindig is te voltál saját magad kedvenc alanya – az egyetlen alanyod. Minden rólad szól.
Nincs is annál édesebb, mint saját magammal lenni, egyedül. Azt a szórakozást, a gondolatok csodáját! Annyira valóságosnak tűnnek a ragyogásukban, a valóság fenségessége és játéka, az érzések élete, az örömök, melyeket az elme hoz saját maga elé nektárként. A gondolatok a semmiből bukkannak fel, fellegként úsznak, változnak, felszívódnak, el is tűntek. Ki nevezte el az eget égnek? Honnan tudta, minek nevezze?
Csukott szemmel üldögélek. Két óra telik el, és tudatosodik bennem, hogy egyetlen egy gondolat sem történt ez alatt. Az öröm könnyei csorognak le az arcomon. Nem állítom meg őket, pedig az öröm erőteljesebbnek tűnik, mint amit be tudok fogadni. Minden, mi van, minden, mi valaha volt és bármikor is lesz, meghívást kap, hogy a legfelsőbb erőben, a mostban éljen. Teljesen rendben van, ha ez megöl engem; nem számít, nem kívánom megállítani. Olyan ragyogóvá, olyan súlytalanná és élővé válok, oly vakmerően megengedővé, hogy az öröm kiélheti magát rajtam keresztül. És minden láthatóvá válik, látom a valódi természetét, ami a szeretet. Minden más felégetődik, ahogy ez az öröm utat talál magának bennem. Csókolgatnám a földet, szerelmeskednék a kosszal, a betonnal, a levelekkel, a talajjal, a valóság tapintásával az ujjaim között, melyek nem is képesek megfogni azt. Nincs semmi megragadnivaló, semmi sincs, amit irányítani lehetne. Észreveszem, hogy nem szavakkal fejezem ki imádatomat, hanem arcom elé tartott tenyérrel. Hol fog véget érni ez a szerelem? Honnan is tudhatnám? És végül a zokogás lágy suttogássá válik, lélegzetté, aztán már az sem marad.”
(Byron Katie, A Thousand Names for Joy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése