„A megvilágosodás ennyi: elhitted és már nem hiszed el.”
„Nem tudod nem elhinni a gondolataidat, amíg meg nem kérdőjelezed őket.”
(Byron Katie)
Ki akar „benned” megvilágosodni? És miért akar megvilágosodni? És tudja egyáltalán, mi is az a megvilágosodás?
Jó nagy divat lett ez a megvilágosodásosdi, és nagyon csábító az élet küzdelmeibe belefáradt embereknek az az ígéret, hogy majd, ha „megvilágosodnak”, akkor minden problémájuk egy csapásra szertefoszlik, és csak lebegnek súlytalanul az akárhányadik mennyországban. Én is bekaptam néhány évvel ezelőtt ezt a megvilágosodás-vírust, jól „belebetegedtem”, aztán szép lassan kigyógyultam belőle. Két dolog motivált igazán akkoriban:
1. Megszabadulni a szenvedéseimtől. Kitörni ebből a hétköznapi, nyomorult állapotból, és nem érezni többé az érzelmi fájdalmat. Ja, és persze soha többé le nem születni erre az iszonyú Föld nevű helyre, ahol ennyire fáj az élet. Milyen szórakoztató történet! :)
2. Egó-pajti parancsára teljesíteni a mélyen magamba kondicionált mintát: jobbnak, különlegesebbnek lenni, mint mások, hogy végre elégedett lehessek magammal. De kivel is?
Arra kérlek, hogy nézz őszintén magadba, és tedd fel a következő kérdéseket, amennyiben érintenek: Miért vágyom a megvilágosodásra? Mit remélek kapni tőle? Mi az a jelenlegi életemben, amit a megvilágosodás által próbálok „megoldani”? Milyennek képzelem „azt” az állapotot? Honnan fogom tudni, hogy „ott” vagyok?
Érdemes megvizsgálni, ha azt a hiedelmet tetted magadévá, hogy „Az élet értelme a megvilágosodás.” Ajánlom alávetni a Négy kérdésnek és a Megfordításoknak. Vagy csak ilyen egyszerűen: „Meg kell világosodnom.” És igen tanulságos az „alvilági” hiedelmeket is felfedezni ezzel kapcsolatban. Írd le magadnak a következő mondatot, majd szép csendben gyűjtögesd össze, mi minden jön fel: „Ha nem világosodom meg, az azt jelenti, hogy…” Amit pedig itt találsz, azt egyenként ereszd át a Munkán.
Elárulok egy titkot: amennyiben megtaláltad magadat ezekben a mondatokban, akkor Te a megvilágosodásra vetíted a mélyen fekvő hiedelmeidet. Valaki a testedzésre vetíti, más a tanulásra, megint más a tökéletes párkapcsolat elérésére, vagy épp a gazdagság, jólét megteremtésére. És még sorolhatnánk a végtelenségig. Illetve sok esetben ez a keresés a függőség egy újabb válfaja; a spirituális keresők egy része függővé vált a kereséstől, ebbe a tudatmódosulásba menekül a hétköznapi élet elviselhetetlensége elől.
Ha ráébredsz arra, miért is csinálod, és azt is gondolod, hogy elég volt, akkor szép lassan abbahagyhatod. Ehhez csupán a kondicionált programjaidat, mintáidat, hiedelmeidet, a számodra ténynek tűnő dolgokat érdemes megkérdőjelezned. A Munka Négy kérdése pont erre való. Ha úgy gondolod, itt az ideje, vágj bele. Vagy folytasd, ha már elkezdted.
Kigyűjtöttem néhány megvilágosodás témájú részletet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Szeretettel ajánlom őket alapos befogadásra.
„Sokan úgy hiszik, hogy ha szabadok akarnak lenni, akkor meg kell világosodniuk, azt azonban senki nem tudja, hogy mi a megvilágosodás. Persze leírják a szent szövegekben, és igen, ez a guru, meg az a láma azt mondja, hogy ő már elérte, de mindez csupán egy koncepció, elképzelés; egy múltbeli történet. Az igazság az, hogy nem létezik olyasmi, hogy megvilágosodás. Senki sincs állandó jelleggel megvilágosodva; ez egy jövőbeli történet lenne. Csak a pillanatban való megvilágosodás létezik. Előfordul veled, hogy elhiszel egy stresszes gondolatot? Hát, ilyenkor össze vagy zavarodva. És aztán ráébredsz, hogy az a gondolat nem is igaz? Akkor pedig épp megvilágosodtál rá. Ez ennyire egyszerű. Aztán pedig jön a következő gondolat, és vagy megvilágosodott vagy vele kapcsolatban, vagy nem.
Én azt találtam, hogy nincsenek új stresszes gondolatok, mindet „újrahasznosítjuk”. Az emberek próbálják „elengedni” a gondolataikat. Ez ahhoz hasonlít, mintha azt mondanád a gyerekednek, hogy eleged volt belőle, majd kirugdosnád az utcára. Régebben kijárkáltam a sivatagba, hogy elszökjek a világ elől, miközben az egész világot vittem magammal a fejemben – az összes koncepciót, ami valaha felmerült. „Visszacsináltam”, érvénytelenítettem azokat a gondolatokat, melyek minden emberi lény elméjében rohangálnak. A gondolatok semmivel nem egyéniebbek mondjuk a TV műsornál, amit mindannyiunk néz. Azt tapasztaltam, hogy a világ minden táján, minden nyelvben és kultúrában, az emberek ugyanazok miatt a stresszes gondolatok miatt szenvednek: „Nem szeret az anyám.” „Nem vagyok elég jó.” „Kövér vagyok.” „Több pénzre van szükségem.” „A férjemnek megértőbbnek kellene lennie.” „A feleségemnek nem kellett volna elhagynia.” „Meg kell menteni a világot.” Természetesen sosem kérném azt az emberektől, hogy ne higgyék el, amit éppen hisznek. Ez nemcsak udvariatlan lenne; ez egyszerűen képtelenség azon emberek számára, akik elhiszik, amit hisznek. Nem tudjuk nem elhinni a gondolatainkat, amíg meg nem kérdőjelezzük őket. Ez így működik.
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy megvilágosodott vagyok-e, én pedig erre ezt válaszolom: „Semmit nem tudok erről az egészről. Én mindössze egy olyan ember vagyok, aki ismeri a különbséget aközött, ami fáj, és ami nem.” Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami éppen van. És kiderült, hogy a szabadságomat az jelenti, ha minden felmerülő koncepciómat barátként üdvözlöm.
Hogyan reagálunk egy olyan világra, melyet láthatólag nem lehet kontrollálni? A világ pontosan azért látszik ilyennek, mert nem is lehet irányítani – a nap felkel, akár akarjuk, akár nem, a kenyérpirító elromlik, vagy valaki bevág eléd munkába menet. Soha nem is volt felette irányításunk. Csak az irányítás illúzióját éljük meg olyankor, amikor a dolgok úgy mennek, ahogy szerintünk menniük kellene. És amikor meg nem úgy mennek, akkor azt hisszük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és vágyakozni kezdünk valamilyen mindezeken túl lévő megvilágosodott állapotra, ahol, elképzelésünk szerint, majd megint mi leszünk az urak. Pedig valójában mindössze csak békére vágyunk. Azt gondoljuk, hogy ha mi irányítunk vagy „megvilágosodunk” (amiről senki sem tudja pontosan, hogy micsoda), akkor meg fogjuk találni a békénket.
A világ látszólagos őrültsége, hasonlóan minden máshoz, ajándék számunkra, amelyet elménk felszabadítására használhatunk. Bármilyen, mondjuk a bolygóval kapcsolatos stresszes gondolatod megmutatja, hol vagy elakadva, hol meríted le az energiádat azzal, hogy nem teljességében fogadod el az életet olyannak, amilyen, feltételek nélkül. Nem tudod megszabadítani magad úgy, hogy az elméden kívül találod meg az úgynevezett megvilágosodott állapotot. Amikor megkérdőjelezed, amit hiszel, akkor végül rájössz, hogy te magad vagy az a megvilágosodás, amit kerestél. Amíg nem szereted teljesen azt, ami van – mindent, még a látszólagos erőszakot és őrültséget is – addig el vagy különülve a világtól, és veszélyesnek, ijesztőnek látod. Én mindenkinek azt ajánlom, hogy vesse papírra ezeket a félelemmel teli gondolatait, kérdőjelezze meg őket, és szabadítsa fel magát. Amikor az elme nem háborúskodik magával, akkor nincs benne megosztottság. Hatvanhárom éves vagyok, és korlátlan, határtalan. Ha lenne nevem, úgy hívnának, hogy Szolgálat. Ha lenne nevem, úgy hívnának, Hála.
Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”
Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.
Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt.
(Byron Katie, A Thousand Names for Joy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése