Hogyan Védi Magát a Hiány-Én Az Érzelmi Fájdalom Megélésétől? – Én-Védő Mechanizmusok

Ma egy kicsit „pszichologizálunk”, mert fontosnak tartom, hogy felismerjük önmagunkban, illetve az esetlegesen hozzánk fordulókban, hogyan védelmezik magukat a képzelt hiány-énjeink. Ezeket hagyományosan én-védelmi vagy elhárító mechanizmusoknak nevezzük; tudattalan lelki működések ők. És mindannyian begyakoroltunk és működtetünk belőlük jó néhányat. Annyiszor gyakoroltuk őket, gyerekkorunktól kezdve, hogy észre sem vesszük, hogy megtörténnek. Teljesen automatikussá váltak.

Arra „találódtak ki” ezek az eszközök, hogy egyrészt ne kelljen szembenéznünk a félelmetesnek tűnő érzelmeinkkel és testi érzeteinkkel, hogy ne kelljen megélnünk őket, másrészt pedig, hogy a „lét-biztonságunk” alapjait adó én-azonosulásaink megkérdőjelezetlenül a helyükön maradhassanak. Az ezen én-azonosulásokat fenyegető külső és belső történések tudatosítása, befogadása és megélése helyett tudattalanul ezeket az én-védő/elhárító mechanizmusokat használjuk. Kicsit abszurd módon, ez a védekezés pont minket szolgál, hiszen ha a valósággal egyszerre szembesülnénk, az okozhatna olyan mértékű borulást, aminek akár a pszichiátria lehetne a vége. Ezért semmiképp ne haragudj rájuk vagy magadra, ha nyakon csíped őket működés közben, tudatosítsd, hogy eddig ők szolgálták a (vélt) biztonságodat. Lépésről-lépésre haladva, biztonságosan felismerheted ezeket a mechanizmusokat, és szembenézhetsz mindazzal az illúzióval, amit védelmezni kívánsz velük.

Azért szeretem a gyakorlati önvizsgálatokat, mert mindezt helyetted senki sem képes megtenni. Csak te tudsz belenézni önmagadba, csak te tudsz elcsendesedni és felfedezni, kinek-minek hitted el magadat, és mitől is félsz valójában. Csak te tudsz szembenézni a félelmetesnek megtanult érzelmi „fájdalmaddal”, csak te tudod azt megélni. Csak te tudod mindezt történetleníteni, szétbontani, átlátni rajta.

Nos, akkor nézzük ezt a listát, amit innen-onnan válogattam össze, a „tudományos teljesség” igénye nélkül. Csupán azért, hogy felismerhesd saját én-védő működéseidet, elhárítási mechanizmusaidat, majd elindulhass azon a nyomon, ahova ők vezetnek, és átláthass mindazon, amit elhittél.

1. Tagadás: Ez azt jelenti, hogy az egyén aktívan kiutasítja a tudatából a zavaró érzéseket és vágyakat. Ha ezzel a tagadással szembesítik, dühvel reagál. A tagadás távolságot hoz létre az egyén és az élet eseményei között, de nem old meg semmit. Lényege adott esemény bekövetkeztének vagy adott állapot fenntartásának az elutasítása anélkül, hogy az arra utaló jeleket vagy bizonyítékokat tekintetbe vennénk. (Pl. A vizsgajegyeket tartalmazó listán a nevünk mellett szereplő rossz osztályzatot nem hisszük el, mert úgy gondoljuk, hogy tévedés történt.)

2. Helyettesítés (disszociáció): A Titok-hívők leginkább használt módszere - a kellemetlen érzést kellemessel helyettesíteni, a „negatív” gondolatot „pozitívval” helyettesíteni. Nem tudok rendet rakni az életemben, de megmentem a Földet.

3. Kivetítés (projekció): Az egyén saját el- vagy fel nem ismert vagy elfogadhatatlannak tartott érzéseit vagy vágyait másoknak tulajdonítja, illetve azokat másokban véli meglátni, általában felnagyított formában. Az elutasított tartalmakat, sokszor torzított formában mégiscsak kifejezzük, de úgy, hogy vakfolttal fedett, saját magunk számára láthatatlan. (Pl. Az a nő, aki már nem érez szerelmet a férje iránt, a saját férjét vádolja meg, hogy ő nem érez szerelmet iránta.)

4. Belevetítés (introjekció): Külső tulajdonságok, erények magunkra vonatkoztatása. Az egyén azonosul egy pozitív figurával, vagy annak tulajdonságaival. Ezen felül bevetítés az is, ha az egyén saját tulajdonában lévő olyan dologgal, vagy dolgokkal azonosul, melyre büszke. (Pl.: A barátomat dicsérik és nekem is jól esik. Vagy szuper vagyok, amiért az autóm szuper.)

5. Agyban élés (intellektualizáció): Célja az érzelmi eltávolodás a kellemetlen érzés, gondolat okozta stresszhelyzettől. Lényege, hogy a személy olyan módon próbál eltávolodni a kellemetlen gondolatoktól, érzésektől vagy az azokat okozó stresszhelyzetektől, hogy absztrakt, intellektuális formában kezeli azt. Analitikus, tárgyilagos módon gondolkodik a történésekről, ami lehetővé teszi, hogy a gondolatokat leválassza a hozzá tartozó érzésektől, így távol tarthatja magát a szorongástól, elszigeteli magát az érzéstől. (Pl.: Súlyosan megbetegszik a gyerekem, és az érzelmi átélés helyett úgy birkózom meg a helyzettel, hogy orvosi szakkönyveket bújok, és a betegségről kizárólag szakkifejezésekben gondolkodom és beszélek.)

6. Fantáziálás: Olyan élethelyzetek, szituációk elképzelése (barátság, meghittség, korlátlan siker, szépség, hatalom) melyek kellemes érzésekkel legtöbbször megelégedettség érzését keltik. A cselekvést kerüli, mert konfrontálódhatna a valósággal.

7.  Elkülönülés (izoláció): Bizonyos tudattartalmakat elszigetelünk egymástól azáltal, hogy más tudattartalmakat kényszeresen a felszínen tartunk (Pl.: házastársi konfliktusok helyett munkahelyi gondok, illetve azok felnagyítása, túlértékelése).

8. Elfojtás (Represszió): Az elfojtás lényege a személy számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmak kiutasítása a tudatból. Abban különbözik az izolációtól, hogy az mentesít az érzelmektől, az elfojtás pedig válogat. Kimazsolázza a kellemest, szépet és jót, elfojtja a negatívot.

9. Hasítás: A személy környezetében élőket pozitív és negatív szempontok szerint két egymással ellentétes csoportra – pl. „jók”-ra és „rosszak”-ra – osztja. Ezután a pozitív csoportba tartózó személyekben általában megbízik, és ez a biztonság érzetét nyújtja számára, a negatív csoport felé tanúsított bizalmatlanság és óvatos magatartás pedig szintén a biztonságérzetet, így a komfortérzést szolgálja.

10. Kiélés (acting out): Valamilyen nem tudatos szándék vagy konfliktus cselekvési kifejeződése, pl. motiválatlannak tűnő cselekedetek, hirtelen indulatkitörések, helyzethez nem illő düh, a düh feletti kontroll hiányával, erőszakos szexuális cselekedetek, családtagok ellen elkövetett bűncselekmények. Mivel a viselkedés kívül esik a tudati tükrözésen, a kívülálló megfigyelő számára úgy tűnik, hogy az acting outhoz nem társul bűntudat.

11. Leértékelés: Az egyén nagyobbnak és fontosabbnak tekinti (és éli meg) magát a többieknél. A gyenge önértékelése miatt feltételezi hatalmasságát, mindenhatóságát és értékeli le a többieket. A külső megfigyelő számára ez a viselkedés sokszor hiúságként, nagyképűségként, kiválasztottsági érzésként fogalmazódik meg.

12. Önáltatás, önbecsapás: Az adott személy olyan helyzetbe kerül, amelyben a negatív következtetéseket is fontos lenne levonni önmagára nézve, ennek ellenére a valóságot eltorzítja. Nem arra törekszik, hogy önmagáról való hiedelmeit, vélekedéseit összhangba hozza a valósággal, hanem éppen ellenkezőleg, megfelelő szemüveget (vagy szemellenzőt) keres ahhoz, hogy a valóság tűnhessen fel oly módon, mint ami az eset előtti, azóta megingott énképével, elképzeléseivel összhangban van. Pl. ha egy személy súlyos kritikát, elmarasztaló véleményt kap, a kritikában vagy véleményben foglaltak átgondolása helyett az önáltató inkább támadja azt, igyekszik az állítás hitelességét, valósságát megkérdőjelezni. Ha az egyén valamely döntése nem ésszerű (racionális), nem a döntését, hanem a tényeket változtatja meg, ferdíti el oly módon, hogy a döntése immár ésszerűnek tűnjön.

13. Visszaesés (regresszió): Időleges visszatérés korábbi, primitívebb lelki működésekhez. Gyerekeknél nagyon tisztán megfigyelhető, például amikor a már szobatiszta kisgyerek stressz hatására újra bepisil-kakil. A regrediáló felnőtt nem feltétlenül viselkedik a korábbi fejlődési szakaszának megfelelően, ez inkább szimbolikus: gondolkodását és viselkedését átszövik a korábbi szakaszra jellemző gondok és érdeklődések.

14. Kompenzáció (kárpótlás): Az önbecsapás egyik módja. A tényleges késztetést úgy rejti el az egyén, hogy kifejleszt egy ellenkező irányú motivációt. Például, ha valaki úgy érzi, hogy nem elég jó anya, mert nem tudja elfogadni a gyerekét, vagy megadni neki azt, amiről úgy véli, fontos lenne, a negatív érzést túlkompenzálja azzal, hogy túlságosan engedékeny lesz, hogy azt érezhesse, hogy mégiscsak jó anya.

15. Szimpatizmus vagy sajnáltatás: Az egyén a saját erejéből el nem érhető céljai elérését a környezete részvétének, sajnálatának a manipulatív kiprovokálásával próbálja megvalósítani.

16. Szublimáció: A negatívnak ítélt érzelmek vagy ösztönök pozitívnak ítélt cselekedetekre, viselkedésekre, érzelmekre történő átalakítása. Olyan nem tudatos lelki folyamat, ahol a szexualitás energiája átterelődik egy szociálisan elfogadott tevékenységbe pl. sport.

17. Testi szomatizáció, vagyis a lélek konfliktusai a testi tünetekbe tevődnek át.

18. Humorizálás: A kellemetlen vagy éles helyzetek „tompítása” derűs hangulat keltésével.

19. Passzív agresszió: A valójában nem akart, de elvállalt teendők, feladatok elvégzését az egyén hosszú ideig halogatja, majd nem végzi el. Legtöbbször konfliktuskerülő helyzetekben jelenik meg. Ilyen módon tud megnyilvánulni a fel nem vállalt konfliktus, illetve a rejtett agresszió.

20. Áttolás: Fenyegető céltárgy esetén az indulat egyik célpontról egy másikra tevődik át. Az eredeti fenyegető céltárgyat behelyettesítjük egy kevésbé fenyegetővel (Pl.: Dühünket nem a főnökön, hanem a családon vezetjük le.)

21. Racionalizáció: Logikailag vagy társadalmilag ésszerű magyarázat találása arra a viselkedésre, amit valójában elfogadhatatlannak ítélt okok váltottak ki. (Pl. Az alkalmazott rosszul teljesít a munkahelyén, amit azzal magyaráz, hogy a főnöke pikkel rá, közben pedig magának sem vallja be, hogy nem szereti a munkáját.)

22. Meg nem történtté tevés (annulálás): A feszültséget okozó érzés, viselkedés egy másik cselekvéssel való semlegesítése, érvénytelenítése. (Pl.: A gyermek behunyja a szemét, és mágikusan visszacsinálja a dolgot; A felnőtt megbánt valakit, aztán ajándékot vesz neki; gyónás)

23. Altruizmus: Mások szolgálata, melyből az egyén örömet és elégedettséget nyer.

24. Azonosulás (identifikáció): Az én-képnek egy másik személy jellemén és viselkedésén alapuló tudattalan lemodellezése.

(Fő forrás: Domoszlai Katalin)