Az Ember: Ajándék – Egy Vak Lány Története

„Nem tudom, mi a legjobb nekem, neked, vagy a világ számára. Nem próbálom rád vagy bárki másra erőltetni az akaratomat. Nem kívánlak megváltoztatni, megjavítani, megsegíteni vagy meggyógyítani. Összesen csak üdvözlöm a dolgokat, ahogy jönnek és mennek. Ez az igazi szeretet. Az emberek vezetésének az a legjobb módja, ha hagyod, hogy megtalálják a saját útjukat.” (Byron Katie)

Minden csoport minden résztvevője ajándék. Az Élet megajándékoz engem velük, ahogy egyszer csak felbukkannak, és megosztják félelmeiket, bizonytalanságaikat, régóta cipelt fájdalmaikat. A nyitottságukat, bezártságukat, kíváncsiságukat, ellenállásukat, akár ellenérzéseiket a Munkáról vagy rólam.

Móni a múlt hétvégi Alaptanfolyam résztvevője volt, egészen kivételes jelenség a teljesen természetesnek megélt nem látó „sorsával”. És a tanfolyam után leírta az élményeit. Két felvonásban. Az ő szavaival kívánok szép napot és hétvégét Nektek.

Drága Andi!

Byron Katie Munka módszeréről Cili barátnőmtől hallottam először. Ő mutatott néhányat a honlapon lévő videókból. Nagyon megfogott az a szeretet és elfogadás, ahogy Katie bánik az emberekkel, és persze a módszer is hihetetlen mélyen megérintett.

Elkezdtünk tovább keresgélni, és megtaláltuk az "Ítélkezz az Embertársad felett" című anyagot. Elbűvölve nézegettük, próbálgattuk. Már az első akciónk is döbbenetesen megrázó volt. Elképedve beszélgettük, hogy honnan hova jutottunk vele.

Én azért mégis úgy éreztem, szeretném személyesen megtapasztalni, hogy csinálja ezt olyasvalaki, akinek már sok gyakorlata van benne, főleg hogy első kézből tanulta.

Igazán nem bántam meg, hogy jelentkeztem a tanfolyamra. Mikor telefonon beszéltünk, és azt mondtad: "Örülök Neked", valahogy egyből elhittem. Eszembe se jutott, hogy udvariaskodnál, annyira szívből jövő és természetes volt.

Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az egész tanfolyamot ez a hihetetlen természetesség jellemezte. És a másik, ami nagyon meglepett, hogy a két nap alatt egyszer se éreztem, hogy megérintett volna minket a minősítésnek akárcsak a szele is.

Viszont irtó jókat nevettünk azokon az elképesztő dolgokon, amikbe bele tudjuk tekerni magunkat, mikor nagyon ragaszkodunk a hiedelmeinkhez. Fejre lehet állni, komolyan!

És egyikünk se érezte, hogy Ő lenne nevetséges, mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez a felszabadult jókedv a vizsgálódás eredménye.

Óriási élmény, mikor végre szabadon engedhetek egy régóta dédelgetett történetet, ami csak rengeteg szomorúságot és szenvedést okozott eddig. Nem gondoltam volna, hogy történetről-történetre felszabadíthatom magam, és elindulhatok valami olyan öröm és boldogság felé, amiről sose álmodtam, mert az eddig megtett úton folyton velem battyogott a félelem, a bűntudat, és a jóvátehetetlenség érzése

Most meg mindegyiket megsimogathatom, és örülhetek neki, hogy vannak, mert újra és újra megvizsgálhatom, hogy ugyan honnan kapartam elő Őket már megint aztán szívből és szeretettel mondhatom nekik, hogy "szabadok vagytok".

Sokfélét tapasztaltam, tanultam idáig, és most úgy érzem, kaptam egy önvizsgálati módszert, ami olyan, mint a nap, megérleli az összes eddigi élményem gyümölcsét.

Most, hogy elvégeztem az alaptanfolyamot, óriási különbséget érzek a barátnőmmel szerzett tapasztalatok és a csoportban megélt élmények között. Nagyon sokat adott, hogy a sajátomon kívül meghallgathattam még hat igen tanulságos és igazából mindannyiunkat érintő történetet, hogy elkísérhettük egymást az úton.

Abban a légkörben, amit a csoporttal teremtettél, bizalommal megoszthattuk egymással magunkat. Olyan részeinket is, amikkel nem szoktunk dicsekedni. Meg se fordult a fejemben, hogy szégyellnem kéne magam azért, amilyen vagyok, vagy hogy bárki visszaélne az őszinteségemmel.

Azóta, hogy vége lett, szinte másra se tudok gondolni, mint ami ott történt velünk. A Csoport pedig olyan nekem, mintha ezer éve ismerném

Hát ilyen ez.

Ölellek, m.

Egy nap elteltével:

Drága Andi!

A megélésekből kimaradt még valami.

Nagyon mélyen megérintett ám, ahogy a hétvégén felém fordultál. Azt éreztem, ha bármihez fogtam, a fél szemed mindig rajtam volt, azt nézted, hogy mivel lehetne könnyebb nekem.

És mikor már kezdtem nagyon félni, hogy lassan csak rám kerül a sor, és mászkáltam, kapkodtam összevissza, többször neked ütköztem, meg rád léptem. De Te nem akadtál fenn rajta, hanem mindig mosolyogva fogadtad ezt, és egyszer, mikor különösen oda voltam, hogy most már nemsokára tényleg én jövök,  és nagyon ráléptem a lábadra, végtelen szeretettel a hangodban megsimogattál, és köszöntél, hogy ’szia’.

Nem akartál megnyugtatni, megmenteni, azt se akartad, hogy ne legyek ebben a helyzetben, egyszerűen szeretettel üdvözöltél. És ezzel a legtöbbet adtad, amit ilyenkor egyikünk a másiktól kaphat, az igazi elfogadást.

És  ebben az elfogadásban azt éreztem, hogy szabad nekem félni, közben pont arra bóklászni, amerre Te vagy, "véletlenül" beléd ütközni (aztán megsimogatni), rád lépni, viccesen az öledbe ülni, és mindezekkel megmutatni Neked, hogy "basszus, félek".

És Te csak hagytad, csak elfogadtad a félelmemet, a bizalmamat, mert mindkettő egyszerre volt jelen, én pedig tudtam, hogy vállalom, akármi fog történni, akármivel kell szembenézni, jó helyen vagyok, nincs mit vesztenem.

Emlékszel, mikor aláírtam Neked a papírt?

Így vagyok Veled, ilyen kérdések, feltételek és elvárások nélkül, amilyen éppen lenni tudok, Önmagam.

Ölellek, m.